Sárospataki Református Lapok, 1946 (41. évfolyam, 1-3. szám)
1946-06-18
1946 június 18 Sárospataki Értesítő 2. oldal Az egyházi iskolák ellen fenyegető támadás indult meg a demokratikus pártok balszárnya felöl. A támadás újabban alábbhagyott, de megszűntnek végkép nem tekinthető. Az egyházi iskolák eltörlése véleményem szerint az egyházra is óriási hatótér és hatóerőveszteséget jelentene , de a nemzetre nézve egyenesen katasztrófát. Nincs nagyobb kifosztatás, mintha egy nemzetet a lelkéből rabolnak ki, a lelkiektől zárnak el, a hit és erkölcs éltető légkörétől fosztanak meg. Ez a meggondolás állíttatja vissza a vallás, az egyház szerepét a francia közéletben, főként az iskoláztatásban. Tanuljunk egyszer a más kárán és a más okulásán is és védjük körömszakadtig, de védessük meg népünkkel legdrágább nemzeti kincseinket, egyházi iskoláinkat. Gondoljon mindenki arra, hogy mi lesz, ha nem lesz egyszer sárospataki főiskola? Mi jöhet a helyébe, ami az Alma Matert, annak nevelő hatását megközelítően is pótolhatná. Dr. Enyedy Andor Igehirdetés, pásztorkodás. Arról mondunk el néhány gondolatot, hogy amai időkben“ mit láttunk meg az igehirdetésről és pásztorkodásról, ami más, esetleg több, mint amit eddig láttunk. Eddig az igehirdetést és a pásztorkodást külön munkának, vagy alkalomnak tekintettük. Nem egymástól függetlennek, hanem az igehirdetés volt az első, a pásztorkodás pedig előtte is járt az igehirdetésnek és követte is. A pásztorkodás jelentette az ugarolást, a szántást az igehirdetés magvetése előtt. Utána pedig jelentette a boronálást, a plántálást, az öntözést, a mesterséges istenáldást. A pásztorkodás, ami legtöbbször köznapi munka volt, ott állott az ünnepi igehirdetés szolgálatában. Ilyen okos mondásaink voltak: csak az nem tud vasárnap ,miről“ prédikálni, aki egész héten nem pásztorol. Aki (a lelkipásztorról van szó) hat nap láthatatlan, hetedik nap érthetetlen. Most úgy látjuk, hogy a pásztorkodás is igehirdetés. Nemcsak emlékeztet arra, ami már elhangzott, nemcsak készít arra, ami el fog hangzani, hanem alkalmul adatik: most hangozzék az Ige. Jöjjön az aranyalma az ezüsttálon. Igehirdetés a pásztorkodás, mert vannak emberek, akikkel itt és így lehet találkozni. Megtanultuk, hogy az embereket úgy kell venni, ahogyan vannak. Nem arra kell fordítani az idő nagyrészét, hogy kimozdítsuk őket abból a helyzetből, meggyőződésből, amiben vannak, hanem hirdetni kell nekik a Igét abban az állapotukban. Mivel erre nálunk csak a pásztori látogatáskor, vagy találkozáskor van alkalom, hát akkor. Nem textus alapján. Krisztus alapján. Messziről elindulva is, ide lehet megérkezni. Talán a neve el sem hangzik, mégis érezni lehet: itt járt. Nagy áldása ennek az időnek, hogy megölte az előítéleteket. Szalonképessé, ״ recepta religióvá“ tett világnézeteket, amelyek nem voltak azok. Eddig megijedtünk a szótól, a névtől. Miután nem lehetett többé „megbotránkozni, örömmel kellett látni, hogy az embernek minden világnézetben megmarad az örök szüksége Krisztusra. Igehirdetés a pásztorkodás, mert vannak az igének olyan részei, olyan vonatkozásai, ítéletei, miket a cél érdekében csak a pásztori látogatás alkalmakor lehet elmondani. Lelki kihallgatások, személynek szóló intelmek ezek. Nem mi idézünk, hanem minket visz a Lélek. Sokszor láttuk, hogy az az egyik lelkipásztori hiba, hogy ״ kiprédikál“ olyat, amit csak pásztori látogatás és beszélgetés közben kellett volna elmondani. Nem gyávaságból, hanem bölcseségből négyszemközt kell Isten elé állani sokakkal. Kell a pásztorkodás, mert az gyülekezetet ״ teremtő“ munka. Régebben így mondottuk: csak annak nincs ״ miről“ prédikálni vasárnap, aki nem pásztorolt egész héten. Ma így mondjuk : csak annak nincs kinek prédikálni vasárnap, aki nem pásztorolt egész héten. Maholnap a gyülekezet nem készenkapott és külsőleg együtt tartott közösség, hanem összeszedendő sok juh. A pásztori igehirdetés tehát számol azzal, hogy nem lehet mindenkit a templomba elvinni. De az igét mindenkihez el lehet vinni. Viszi is. Egészen természetes, hogy ha az igehirdetés inkább tágul, ha a pásztori munka is inkább igehirdetéssé lett, ami nem mindig és nem feltétlenül utal akultuszra,“ akkor ez azt jelenti, hogy a kultuszi igehirdetés semmit sem veszített fontosságából. Testvére született, de ő nem szűnt meg, vagy került háttérbe, vagy másodsorba. Nagy kérdés, hogy mit prédikáljon itt az ember. Természetes, hogy az Igét. De minden igehirdetés textushoz van kötve, tehát melyik textus, vagy textusok alapján? Sőt bonyolul a kérdés, ha arra gondolunk, hogy minden változott, nagy idő magával hozza a témákat is. A prédikáció történetében a téma volt olyan nagy úr, mint a textus. Milyen témák alapján szóljon a prédikáció ? Egészen természetes, hogy vannak olyan textusok, jobban mondva vannak olyan részei a Bibliának, amelyeket ma feltétlenül magyarázni kell. Isten az ő kijelentését, az ő üdvakaratát az időben adta. Ebből az is következik, hogy az idő magyarázza is az ő kijelentését. Minden időben időszerűvé, megértetté, azaz a történelem által megmagyarázottá, bebizonyítottá válik egy-egy rész. Ezeket a szükséges ígéreteket, ezeket a bekövetkezett ítéleteket nem lehet elhallgatni. Témák is vannak. Ezeket a témákat már imádságos óvatossággal kell szóhoz juttatni. A legtöbb vitadélutánra, istentisztelet utáni ״ templom előtti“ megbeszélésre valók ezek. Vagy a pásztori beszélgetésre. Azok a témák pedig, amelyek megmaradhatnak, nagyobbrészt az időszerűvé vált textusokkal együtt már alapigékké is váltak. Az igehirdetés prófétaság. De nem annak hintogatása, hogy én nem félek. Nem félek az emberektől, de félek Istentől, aki számonkér minden ״ nevében f elmondott szót, véleményt, esetleg tőlem eredő igemásítást, vagy igepótlást. ־ Az időszerűvé vált textusok és témák után úgy tapasztaltuk, hogy jó elővenni egy bibliai könyvet és azt magyarázni végig. Most arra gondolunk, hogy nemcsak vasárnap délelőtti és délutáni igehirdetés van, hanem minden reggeli, sőt hetenkint vannak