Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 1924 (26. évfolyam, 10-12. szám)
1924-01-01 / 10-12. szám
fő SIKETNÉMÁK ÉS VAKOK OKTATÁSÜGYE 10—12. sz. Elöljáróban említett előadásomban reámutattam azokra az eredményekre és igazságokra is, amiket a nyelvkutatástan, a gyermek-psychológia és physiológia fedett fel legújabbi empirisztikus kutatásai nyomán és ezzel kapcsolatban azokra a törekvésekre is — főként Querll, Malisch, — amelyek e tudományok elért eredményeit kívánják a siketnémák oktatásánál hasznosítani: megállapítható pedig mindezekből — amint alább külön fejezetekben is következik, — hogy nemcsak a módszerben van a hiba, nemcsak az kíván új éltető igazságokat, hanem intézeteink szervezetében általában hiányoznak mindama tényezők, amelyek a hangbeszéd elsajátításának tulajdonképeni élet- és lélektani alapjait képezik. Az eredmény biztosítása megkívánja, hogy azokat a megállapításokat és igazságokat, amiket a nyelvkutatásban, a psychológia és physiológia felfedett, ne csak a módszeres eljárásokban, hanem intézeteink szervezetében is érvényre jussanak. A halló gyermekre, jóformán éltének első napjától kezdve a beszédnek — tartalom, terjedelem és szín szerint — igen nagyon bőségével hat a környezete. Kezdetben a gyermek nem is képes mindent felfogni és megemészteni, hovatovább azonban lassan mindig többet és többet tanul meg ebből a bőséges beszédanyagból megérteni és végül maga is utánozni, beszélni kezd. Elméje és beszédszerve különösen a 2-ik életévtől kezdve passzive vagy aktive állandóan működésben van, és nem, miként az a siketnémáknál történik, a délelőttnek csak néhány órájában, amikor a beszédszervek szinte parancsszóra hozatnak működésbe. Reggeltől-estig folyton telítik a halló gyermeket beszéddel, de ő maga is élénken beszélget, jól-rosszul, folyvást. Egészen természetes tehát, hogy a siketnémával is így kellene eljárni, beszélve, folyton beszélve a beszéd megértésére képesíteni és — ha csökkent mértékben is — használatára ösztönözni, a beszédkedvét kifejleszteni. A legfontosabb beszédtanítási tényező tehát a sok beszédnyújtás és a folytonos beszéltetés. Sok szeretettel és még több türelemmel! A mai intézeti berendezkedés mellett ezt azonban lehetetlen keresztülvinni. Ebbe a rendszerbe nagyszerűen beleillik a Malisch-féle beszédegészekből való kezdő beszédtanítás és a Quertl-féle szülőházi iskola. A cél érdekében szükséges volna az intézetek megfelelő berendezése, a tanárok szaporítása és egész napi célszerű beosztása, kisebb növendék-csoportok alakítása, fonetikai és egyéb szemléltető eszközök stb. Mert legyen valamely módszer bármilyen jó, ha az intézeti szervezet annak teljes kiaknázását bármely okból csökkenti, csak féleredmény származhatik belőle. Nagyon fontos még az a kérdés is, vajon növendékeinkkel nem túlságosan későn kezdjük- e meg — ha nem is a rendszeres hangbeszédtanítást — a beszédszervek megfelelő gyakorlását? Physiológiai igazság, hogy még tehetséges embereknél is elszunnyad bármely képesség, ha az hosszabb időn át tétlenségre kényszerül. A siketnéma beszédszerve pedig 6 hosszú esztendeig, az 1. életévtől a 7.-ig tétlenségre van kárhoztatva, ennyi idő alatt pedig szinte