Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 1927 (29. évfolyam, 1-10. szám)
1927-01-01 / 1-4. szám
e lenleg a polgári iskolai tanárokkal vagyunk egyenlően elbírálva. (Akik a többi tanári státusokkal együtt hozzánk hasonlóan szintén méltánytalan helyzetben sínylődnek.) De folytassuk csak tovább! Kicsi státusunkban 1 8—10 éven belül nyugdíjazás révén elő nem léphet senki, így tehát az előtt a helyzet előtt állunk, hogy a szégyenletesen lemaradt kartársaink a IX., vagy épen a X. fizetési osztállyal mehetnek majd nyugdíjba. Itt vergődünk tehetetlenül, a segítségnek minden reménye nélkül. Igazgatóinktól a szanálás folyamán elvetetett a nyugdíjba beszámított és fizetés jellegével bírt igazgatói pótlék, (békebeli évi 600 arany K). Ehelyett most havi 100.000 K tiszteletdíjban részesülnek (a békebeli 14.360-a). Ezzel szemben a főváros havi 1 millió K igazgatói díjat ad.) Menekült igazgatóinktól pedig a tiszteletdíjat teljesen elvonták. Elvette tőlünk a szanálás az 5 ízben 6 évenként esedékes békebeli 200—200 arany Ks kárpótlékot minden kárpótlás nélkül s bár a nemzetgyűlés a korpóték visszaadását határozta el, máig sem kaptuk meg. A szanálás alkalmával pedig még ezenfelül a fizetések és a lakbérek kisebb kulcs szerint állapíttatták meg azért, mert a Károlyi-féle forradalmi kormány idején minden státus tisztviselője 1—2 fizetési osztállyal jutott előre, — csak a tanárok nem; tehát itt is súlyos sérelem esett rajtunk. Igaz, hogy a nemzeti kormányzat óta történtek előlépések, ez azonban csak morzsányit segített rajtunk. Csoda-e mindezek után, ha anyagi ellátásunk sivár, a kötött státus pedig még az előmeneteli lehetőség reményeit is megfojtja! Végül pedig pedig a legkétségbeejtőbb helyzetet az teremti, hogy nemcsak a legalsó, de az ezt követő alsóbb fizetési osztályok sem adják meg a létminimumot. A komoly, kvalifikált és legnehezebb pedagógiai munkának ilyetén való megbecsülése mélységesen bántó egyrészt, másrészt pedig — minthogy a tanárokra általában vonatkoztatható — erkölcsi és szociális tekintetben végtelenül árt a nemzeti élet alapjának, a családnak, a férfit agglegénységre kényszeríti és az úgyis a legsúlyosabb szociális körülményekkel küzdő, elhelyezkedni alig tudó nőt sorsára hagyja. Az elszegényedés a középosztály táborában ijesztően emelkedik és ennek a legmegbízhatóbb és legdolgosabb osztálynak a testi, lelki és erkölcsi elsorvadása a nemzet életfáját rágja halálra, MagyMagyarország gondolatát temeti... A gyógypedagógiai tanárság memorandumokban, gyűlésben folyton-folyvást foglalkozik anyagi helyzetével, minden törvényes eszközt felhasználván, kérte az illetékes tényezőktől a méltó anyagi elismerést. Eddig sajnos eredménytelenül! A gyógypedagógiai tanárság teljes tudatában van annak, hogy megcsonkított Hazánk nem biztosíthat minden fiának békebeli jólétet, hazafias áldozatkészséggel vállalja a trianoni szenvedésnek reá eső részét, örömmel és kitartással vállalja a Haza újjáépítésének munkájából nemcsak a reá eső részt, de vállal annyit, amennyit csak teste és lelke elbír, még a súlyos mepróbáltatásokban is sohasem tér el a reábízott feladat becsületes elvégzésétől, mindenkoron csak a gondjaira bízott sok ezer szerencsétlen magyar testvéreink jobb sorsáért, az egyetemes magyar ügyért dolgozik, — de ennek ellenében igazságot és méltányosságot kérni nemcsak természetes joga, de természetes kötelessége is! A természetes fejlődés megállása, a visszafejlődés, az igazságosság és méltányosság hiánya, az ügy halála, az egyetemes nemzeti érdek halálos megsebzése. De — Mir a közös magyar szenvedésben is — a természetes fejlődés szolgáltatása, az igazság és méltányosság érzése erőt és életet ad a nemzetnek és annak minden egyes tényezőjének Schulmann Adolf.