Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 1927 (29. évfolyam, 1-10. szám)

1927-01-01 / 1-4. szám

e­ lenleg a polgári iskolai tanárokkal va­gyunk egyenlően elbírálva. (Akik a többi tanári státusokkal együtt hoz­zánk hasonlóan szintén méltánytalan helyzetben sínylődnek.) De folytas­suk csak tovább! Kicsi státusunkban 1 8—10 éven belül nyugdíjazás révén elő nem léphet senki, így tehát az előtt a helyzet előtt állunk, hogy a szé­gyenletesen lemaradt kartársaink a IX., vagy épen a X. fizetési osztál­­­lyal mehetnek majd nyugdíjba. Itt vergődünk tehetetlenül, a segítség­nek minden reménye nélkül. Igazga­tóinktól a szanálás folyamán elvete­tett a ny­ugdíjba beszámított és fi­zetés jellegével bírt igazgatói pótlék, (békebeli évi 600 arany K). E­helyett most havi 100.000 K tiszteletdíjban ré­szesülnek (a békebeli 14.36­0-a). Ez­zel szemben a főváros havi 1 millió K igazgatói díjat ad.) Menekült igaz­gatóinktól pedig a tiszteletdíjat telje­sen elvonták. Elvette tőlünk a szaná­lás az 5 ízben 6 évenként esedékes bé­kebeli 200—200 arany K­s kárpótlé­kot minden kárpótlás nélkül s bár a nemzetgyűlés a k­orpóték visszaadását határozta el, máig sem kaptuk meg. A szanálás al­kalmával pedi­g még ezen­felül a fizetések és a lakbérek kisebb kulcs szerint állapíttatták meg azért, mert a Károlyi-féle forradalmi kor­mány idején minden státus tisztvise­­lője 1—2 fizetési osztállyal jutott elő­­re, — csak a tanárok nem; tehát itt is súlyos sérelem esett rajtunk. Igaz, hogy a nemzeti kormányzat óta tör­téntek előlépések, ez azonban csak morzsányit segített rajtunk. Csoda-e mindezek után, ha anyagi ellátásunk sivár, a kötött státus pedig még az előmeneteli lehetőség reményeit is megfojtja! Végül pedig pedig a legkét­­ségbeejtőbb helyzetet az teremti, hogy nemcsak a legalsó, de az ezt követő alsóbb fizetési osztályok sem­ adják meg a létminimumot. A komoly, kvali­fikált és legnehezebb pedagógiai mun­kának ilyetén való megbecsülése mély­ségesen bántó egyrészt, másrészt pedig — minthogy a tanárokra általá­ban vonatkoztatható — erkölcsi és szo­ciális tekintetben végtelenül árt a nem­zeti élet alapjának­, a családnak, a fér­fit agglegénységre kényszeríti és az úgyis a legsúlyosabb szociális körül­ményekkel küzdő, elhelyezkedni alig tudó nőt sorsára hagyja. Az elszegé­nyedés a középosztály táborában ijesz­tően emelkedik és ennek a legmegbíz­hatóbb és legdolgosabb osztálynak a testi, lelki és erkölcsi elsorvadása a nemzet életfáját rágja halálra, Magy­M­­agyarország gondolatát temeti... A gyógypedagógiai tanárság memo­randumokban, gyűlés­ben folyton-foly­­vást foglalkozik anyagi helyzetével, minden törvényes eszközt felhasznál­­ván, kérte az illetékes tényezőktől a méltó anyagi elismerést. Eddig sajnos eredménytelenül! A gyógype­dagógiai tanárság teljes tudatában van annak, hogy megcsonkított Hazánk nem biztosíthat minden fiának béke­beli jólétet, hazafias áldozatkészséggel vállalja a trianoni szenvedésnek reá eső részét, örömmel és kitartással vál­lalja a Haza újjáépítésének munká­jából nemcsak a reá eső részt, de vál­lal annyit, amennyit csak teste és lel­ke elbír, még a súlyos mepróbáltatá­­sokban is sohasem tér el a reábízott feladat becsületes elvégzésétől, min­denkoron csak a gondjaira bízott sok ezer szerencsétlen magyar testvére­ink jobb sorsáért, az egyetemes ma­gyar ügyért dolgozik, — de ennek elle­nében igazságot és méltányosságot kérni nemcsak természetes joga, de természetes kötelessége is! A természetes fejlődés megállása, a visszafejlődés, a­z igazságosság és méltányosság hiánya, az ügy halála, az egyetemes nemzeti érdek halálos megsebzése. De — Mir a közös m­agyar szenvedésben is — a természetes fej­lődés szolgál­tatása, az igazság és mél­­­tányosság érzése erőt és életet ad a nemzetnek és annak minden egyes té­nyezőjének­­ Schulmann Adolf.

Next