Siketnémák és Vakok Oktatásügye, 1937 (39. évfolyam, 1-10. szám)

1937-01-01 / 1-2. szám

Újítások előtt. írta: Figyelő. Nagyon ritka az a reform, amely életbeléptetése után semmiféle érdeket nem sért. Nincs is talán olyan újítás, amely csupán örömet, meg­­elégedést kelt a haladás és fejlődés mellett mindenfelé, lent is, fent is osztatlanul mindenütt megnyugvással találkozik. Az emberiség mindenütt vágyik a reformokra, szomorú volna, ha az ellenkezőjét látnák. Az újat szereti az ember. Szereti a gyermek is. Mindenki szebbet, jobbat vár a változástól, nem egyszer azután — sajnos — csalódás áll be. A csalódás érzése akkor áll be, hogyha a reform, az újítás nem vált be, ha­nem azt hozza, amit vártunk tőle. Ha az új ruha szűk, éppen úgy, ha bő, hogy a szél is alája fúj, hogyha hamar elkopik, mind baj. Vége egyszeriben az örömnek s itt a szomorúság. Sokszor csalódás, fájdalom áll be, a csendes vagy hangos szánom-bánom, hogy az újért nagy árat fizettünk. Sokszor fáj, hogy eldobtuk a régi jót, pedig az is lehet, hogy csak a megszokottat fájlaljuk, s azért nem lelkesedünk az «új rosszért», amely csak kényel­metlen, szokatlan most, de jó lesz. Nálunk is reform készül. Új rendtartásról beszél mindenki. Akár ismeri, akár nem. S a hírek nyomán — csodálatos — több aggodalom, mintsem öröm száll emberről-emberre. Mikor volna általános a megnyug­vás? Akkor, hogy­ha az államháztartás, a nemzeti közművelődés ügye, a fogyatékosodá s a tanárság is nyerne a reform által. Most persze, még ami­kor még csak szóban, rajzban, színekben van felvázolva a reform, az új rendtartás, mindezt még nem lehet tudni. Nem tudhatni biztosan, ki veszt, ki nyer a reform által, de a tanárság nyugtalankodik, mert az írás szerint s főleg a n­ok nyugtalanító szó révén nem sok jót remél. A másik három: államháztartás, az oktatásügy, a fogyatékos azt reméli mind, hogy a tervezett reformok lendítenek, javítanak sorsán. A rendtartási tervezet — úgy hírlik, hogy Bárczi Gusztáv dr. munká­ja— igen tetszetős. Oly átszervezését ígéri ez az intézeteknek, amit a tanár­ság már régen óhajt. A név — iskolaegészségügyi intézetek — nem a legszerencsésebb ugyan, de ha a lényeg, a tartalom nyer az átszervezés által, nem fog bántani a cégér senkit. A gyógypedagógiát sem értette senki, s mégis a furcsa szó néhány évtized alatt fogalommá lett, bőséges tartalmat nyert, sok helyen tiszteletet szerzett. Legfeljebb az lesz a különös, hogy amikor megszokták, megismerték a szót, a régit eldobjuk, s újra újat veszünk fel, amit, talán megint csak évtizedek alatt fognak megismerni. S lesz sorsunk továbbra is az ismeretlenség. A lényeges az, hogy a rendtartás az intézeteknek igen üdvös és egészséges csoportosítását tervezi. Nevelő, foglalkoztató és ápoló intézetekbe sorozza a fogyatékos siketnéma és vak növendékeket, ami tetszetősnek s örvendetesnek ígérkezik minden s­zakember előtt, mert az ápoló intézetek felállítása azok számára, akik eddig nevelőoktatásban részesültek igen kicsiny eredménnyel — ez réges-régi kívánság. Igen életrevaló gondolat az is, hogy a szelektálás, a nö­vendékek kiválogatása megfelelő orvosi és pedagógiai vizsgálat, megfigyelés után útján történik, ami költségkímélés és erőmegtakarítást is jelent. Az élet cáfolhatja meg azt az elgondolást annyiban, hogy egy központi, Sikertémák és Vakok Oktatásügye 1937. 1—2. sz. x .ü^rűsT^x­­ PEDAGÓGIAI^ . KÖNYVTÁR )

Next