Siklós és Ormánság, 1904 (2. évfolyam, 1-46. szám)

1904-01-02 / 1. szám

2-ik oldal. „SIKLÓS ÉS ORMÁNSÁG“ (1-ső szám) dolgozva s ha nem is azonnal, de meglesz fáradságunk kellő jutalma. A jövő iránt sohase veszítsük el bizodalmunkat, a jövő mindenkor lel­kesítsen és buzdítson bennünket, mert nem tudhatjuk, hogy a homály, a fe­keteség mit takar. Ami az elmúlt évben nem ked­vezett, noha hittük, vártuk, hogy ked­vezni fog, még mindig élhet és kell, hogy éljen bennünk ama remény, hogy az új esztendő meghozza azt, amivel a sors a múltban fukarkodott. A­kivel a sors mostohán bánt, noha fáradozott, szorgoskodott, min­dent elkövetett, hogy helyzetén javít­son, ne lankadjon, ellenkezőleg foko­zottabb mértékben lásson a munká­hoz, teljék benne kedve, leljen örö­möt a dolgában, mert a fáradozás, a törekvés előbb-utóbb megkapja a maga bérét, sőt talán kamatostul is meg­hozza a munkadíjat. A­kinek meg kedvezett a sze­rencse, az ne bizakodjék el, hogy neki immár van mit a tejbe aprítani, hát nem kell oly mértékben dolgozni, mint annakelőtte. Az ilyen gondolko­dási mód oda tereli az embert, hogy egyre kevesebbet dolgozik, míg végre arra a pontra jut, a­honnan kiindult valamikor, szóval hanyagsága, elbiza­kodottsága, inpraktikus gondolkodása odáig juttatja, hogy kezdheti élülről az egészet. Ilyenkor aztán már von­tatottan, lomhán megy a munka, s többnyire nem is boldogul már az ilyen ember. Ha nincs dolgozzunk, hogy le­gyen valamink, s ha van, iparkodjunk megtartani vagy még hozzá szerezni. A komoly munka az, mely mindenkor reménységgel, bizalommal tölthet el bennünket a jövőt illetőleg. Dolgozzunk és bizzunk a jövő­ben ! TARCZIl. * Szlveszer-éji kaland. — Dialog. — Irta : Somló Dániel. Személyek: Bölény Mihály, háziúr: Bárány Oszkár, színész. (Történik : a háziúr előszobájában. Közepén asztalka, rajta gyertya és egy do­boz gyújtó stb. Asztal mellett szék. Ízléses berendezés. Sötétség.) Bárány:­­jobbról, kissé mámoros fővel, kuszátt hajjal, nyakkendője félre csú­szott. A téli kabát lomhán lóg rajta. Ker­­tyű­s bal kezében a jobb kézre való keztyüt tartja, a zsebkendő félig kilóg zsebéből. Náthás, többször tüszszent.) Hápszi! Mi­csoda hátha! De micsoda! . . . Mindez Sylvester este miatt! Pfuj! (Keztyüjével törli orrát.) Oh Sylvester, ha tudtad volna, minő veszedelmeket szerzesz az emlékednek szen­telt nappal, illetve estével, dehogy is szü­lettél volna! Felfordult velem a világ. Neki mentem az utczán egy valakinek, kit azon szemtelenségéért, hogy nem került ki, azon­nal kihívtam párbajra. Átadtam a névjegye­met, de a czudat nem akarta vagy nem merte elfogadni. Talán a párbaj-ellenes mozgalom tagja. Összeszidtam, mindenfé­lének (hapszi!) elneveztem, mire egy rendőr utczai csendháborításért bekiséréssel fenye­getett. Végre felvilágosított, hogy az erősen megsértett valaki nem más, mint egy utczai — hapszi! — gázlámpa. Kinyitotta a ház­mester a kaput s tartja a markát borrava­lóért és én , hapszi! a tenyerébe trüszszen­­tem. Mindez miért? Hát a Sylvester estéért! Hapszi! — Oh jaj, más dolgom is volna, mint itt trüszszentem­ Sylveszterről. Minden­­nekelőtt meggyujtom a gyertyát. (A háttér felé botorkál, a közepén keresztül, nekimegy az asztalnak.) Jaj, mi ez?.. Az asztalka?.. Hogy kerül ide? . . A fal mellett van helye. Talán a szobaasszonyom akar ezzel dühö­­síteni. Azoknak rendes szokásuk a rendet­lenség. Nem teszik soha oda a tárgyakat, ahova való. (A gyetyát akarja meggyujtani, de tüszszentésével eloltja a gyújtót.) Oh Sylvester, de sokaknak mutatod ma fordít­va a világot. Furcsa dolog, hogy nyitva találtam az ajtómat, bárha nem lophatnak tőlem, mert nincs mit. Hapszi! . . . (Végre sikerül némi tántorgás után egy félig égett gyertyát meggyujtani.) Hát ez mi ? Majdnem egész volt a gyertya, mikor távoztam. És most? . . Bizonyosan a szobaasszony . . . A gyertyatartó ? Kicserélve ! (Félelemmel, halkan.) Talán betörő van itt? Jaj teremtőni segíts! . . . Hapszi! (A kezében levő gyer­tya elalszik.) Oh, ismét sötétség. Most a betörő lekap a lábamról, sarkamhoz köti az öklömet, betömi a számat —hapszi! — s kivallat, hol van a Wertheim-szekrényem kulcsa. Hát van nekem pénz­szekrényem ? Nincs, nem volt és nem is lesz ! Egy fa­batkám nincs, szegény vagyok mint az egér temploma, akarom mondani, a templom egere. Hapszi ! Tüszszentettem, hát igaz. De a tekintetes, nagyságos és méltóságos betörő úr nem hiszi és indián módra le­­skalpolja a fejbőrömet. De miket zagyva­lékozok össze-vissza. Ha van is itt betörő, torkon ragadom, igy ni! (mutatja a gyrtya­­tartón) aztán kidobnám az ablakon — a harmadik emeletről leesve csak kific­amí­­taná a nyakát! De akkor ki fizetné meg a betörött ablak­üveget? Szobaasszonyom? Mert nekem nincs pénzem, ő meg nem hitelez. Hapszi! . . Azonban akár miképen is van, mégis kell világosság. Hopp! Egy mentő gondolat. (Erős hangon, mintha va­lakivel beszélne.) Igen tisztelt betörő úr! Itteni jelenlétét eltévedésnek veszem, a­mit megbocsátok és esküszöm, hogy nem aka­rom bántani. Ezennel szabad elvonulást engedek. Hogy hihessen szavamnak, ime lássa — igaz, sötétben nem láthat — félre vonulok az ajtótól. (Távozik az ajtótól, szívszorongva várakozik. Félre magához.) Semmi nesz .... nem akar távozni vagy nem mer. Jobban fél tőlem, mint én tőle. Községi-e a közlegelő? Siklós nagyközség legutóbbi közgyű­lésén, melyről lapunk más rovatában em­lékezünk meg, nagy port vert föl Blum Sándor lakostársunk és községi képviselő azon kérelme, hogy a közlegelőből egy hold és 944 négyszögöl, az általa ajánlott 500, illetve az elöljáróság által meghatáro­zott 600 korona vételárért, ipari czélokra, nevezetesen téglagyár felállíthatására, neki örök időre átengedtessék. Ez alkalommal a legelőnek tulajdon­­jogi természetét illetőleg, két nézet dombo­rodott ki, és pedig N­o­v­á­k Péter bizott­sági tag véleménye, mely szerint a közle­gelő a községi közbirtokosság tulajdonát képezi, s a község mint erkölcsi testület jogtalan alapon szerezte meg, úgy a köz­legelő, mint az erdőterület tulajdonát; a másik vélemény pedig Kossa Dezső köz­ségi ügyész , szabatos kijelentései folytán abban nyert kifejezést, hogy a közlegelő és az erdőterület is, a község közönségének, vagyis a község egyetemének, a községnek mint erkölcsi testületnek képezi jogos tu­lajdonát. Az egyes vélemények bizonyítására felhozott adatokat nem bonczolgatjuk, de saját véleményünket nyilvánítva, a kérdés tisztázásához kívánunk hozzájárulni, előre is kijelentvén, hogy ebben a kérdésben ha­tározott meggyőződésünk szerint, a községi ügyész álláspontját tesszük magunkévá, a közönség jól felfogott érdekében, vélemé­nyünk indokolásául következőkben ismer­tetjük ennek a többször vitatott ügynek úgy jogi, mint természetes oldalát. Mindenekelőtt ki kell jelentenünk, hogy Siklós község közönsége nem úrbéres job­bágyokból, hanem szabad birtokosokból állott, kik úrbéri szolgálmányokat birtokuk után nem teljesítettek, de ingatlanaik felett szabadon rendelkeztek, s azokat a földes uraság beleegyezésének kikérése nélkül el­adhatták. Ebből tehát világos, hogy Siklóson az 1848-iki nagy átalakulás előtt sem volt úr­béres jobbágy­telek, nem voltak úrbéres jobbágyok, ennek következtében nincsen is Siklóson úrbéres közbirtokosság. Itt te­hát nem áll azon eset, hogy a legelő és erdő illetőség az úrbéri törvények értelmé­ben, úgy mint a­hol úrbéri birtokok, úgy­nevezett jobbágytelkek voltak és vannak, osztatott volna, illetve az úrbéri telkek után megjáró, egy komplexumban adatott volna ki, így igen természetes teh­át, hogy a le­gelő és erdő nem a község lakosai kezé­ben lévő ingatlanok után hasíttatott ki, ha­nem a földes uraság és Siklós község kö­zönségének szabad egyezkedése által álla­píttatott meg; annyival is inkább, mert az a viszony Siklós közönsége és a földes uraság között, soha sem állott fenn, mint a milyen volt az úrbéresek viszonya. A legeltetés a földes urasággal közös joga volt a község közönségének, s az erre szolgáló területek különböző helyeken feküdtek, czélszerünek és üdvösnek mutat­kozott, hogy azon területek, melyek legel­tetési czélra szolgáltak elkülönittessenek . 1904. január 2.

Next