Siklós és Vidéke, 1906 (19. évfolyam, 5-25. szám)

1906-01-28 / 5. szám

2. oldal, Siklós és Vidéke, 1906. január 28. Góljuk az volna, hogy egy nap­szám legyen 3 korona, a munkaidő pedig reggel 6 órától este 6 óráig tartson. Ezek a legfőbb pontok De ezeken kívül van több mellékes pont is, a melyek között egy sem akad olyan, mely a szőlő­birtokosok javára szolgálna, mint például a reggeli, ebéd és uzsonna idejének a megálla­pítása stb. A dolog ugyanis véletlenül pat­tant ki. Egy siklósi szőlő tulajdonos vincellért akart fogadnia s felszólított egy szomszéd községbeli német em­bert. Ettől azonban azt a választ kap­ta, hogy ő bizony nem szegődik el vincellérnek, hanem inkább napszám­ba megy, mert tavasztól kezdve 3 korona lesz a napszám, mert már ők, mint a napszámosok, úgy állapottak meg, hogy egyikük sem megy alább dolgozni. Egy an ilyen választ kapott egy másik embertől is. Eltekintve a fenti epizódtól, azok akik a néppel folytonos érintkezésben vannak, már észre vehettek olyan jelen­ségeket, melyek magukon viselik a a szervezetség félreismerhetetlen jelét. A bekövetkezendő események előké­szítése nem mai keletű, hanem visz­­szavezethető még a nyári óriási arató sztrájkokra, a­mikor a szocialista iz­gatók tanyáról-tanyára jártak, s hir­dették elveiket, s hogy az egyesülés­ben van az erő. Azóta majdnem min­den faluban akadt egy-két ember, a­ki fentartotta az összeköttetést a köz­ponti elvtársakkal. Azok pedig érte­nek az összetartás szervezéséhez, mint ahogyan már azt több ízben be is bizonyították. Több mint bizonyos, hogy az ő kezük működik közre itt is a napszámosok sztrájkjának elő­készítésében. És ez ellen nincsen or­vosság, mert olyan ügyesen és olyan titokban csinálják, hogy hatóságilag nem lehet megakadályozni, különben akkor sem igen lehetne, ha nyíltan készítenék elő. Legfeljebb társadalmi téren lehetne talán némi eredményt elérni, ámbár én nem hiszem, mert ismerem a nép természetét, hogy in­kább hallgat arra, a­ki a neki tetsző rosszra buzdija, mint arra, a­ki a neki nem tetsző jóról világosítja fel. Nem marad tehát más hátra mint a hattól-hatig való munkáért meg­­fizetni a három korona napszámot, vagy pedig pusztulni hagyni a szőlőt, a társadalmi filoxéra által, nem sokkal előbb ki akarta dobni, s csak most jutottak eszébe ismét azok, a miket az öreg cseléd az imént mondott. — Kézit csókolom, — szólt az őre, Mári néni, s az özvegy keze után nyúlt, de az hátra dugta. — Mi lelte magát Mári néni, tán csak nem akar itt hagyni csakugyan most, a mikor olyan nagy ünnepre készülök. — Itt hagyom, mert az imént is azt mondta, hogy kidob. — Ne bolondozzon és maradjon. — Nem maradok, csak úgy, ám nem megy férjhez ahhoz a segédhez. — Már pedig én hozzá megyek, s a ma­ga kedvéért nem mondok le róla. Kapok a pénzemért cselédet eleget — Isten áldja meg a ténsasszonyt.. Majd meg­látja, hogy sírva fog még visszaemlékezni arra, a­mit az öreg Mári néni mondott. És csak­ugyan, elment. Özvegy Sárkányné este tényleg meg­tartotta az eljegyzését segédjével. Nem volt szükség olyan nagy előkészületekre, mint aho­gyan gondolta, mert egész rokonsága távol­­maradásával tüntetett férjhezmenetele ellen s igy mindössze a vőlegény egy pár ismerőse volt jelen. Mikor másnap nyilvánosságra került az eljegyzés híre, az egész kis város azon mula­­­tott A boldog vőlegényt gúnyosan üdvözölték a kávéházban, a­mit ő ugyan ilyen módon fogadott, mitha csak saját maga is gúnynak venné az egész dolgot. A rokonok és ismerősök mielőtt az eljegy­zés megtörtént, nem akartak hitelt adni az özvegyről keringő híreknek, de most, mikor azok valóra váltak nyakra-főre jártak el hozzá s igyekeztek minden módon lebeszélni e bo- , lond lépésről. Kár volt minden szóért ! Számos­­ eset bizonyította már hogy ha férfi vagy nő­­ ebben a korban valamit a fejébe vesz, különleö­­­sen pedig ha arra határozza el magát, hogy megházasodik vagy férjhez megy, nincs az a­­ Herkó-páter, aki arról lebírná beszélni. Az aka-­­ dályok leküzdésében sokkal nagyobb bolond-­­­ságokat követnek el mint a fiatalok.­­ Sárkánynénál is hiába való volt minden.­­ Három hétre az eljegyzés után megvolt az­­ esküvő is. Nemsokára levették az öreg cégtáblát és egy másikat tettek a helyébe, a­melyen már nem sárkány Miklós neve diszlet, hanem Weisz Lipóté állott. Az új névvel együtt új szokások is költöztek a házba. A rendelkezési jogot át­vette a fiatal férj. Mindennek úgy kellett tör­ténnie ahogyan ő akarta, noha nem is volt ínyére a feleségének. Három hónapi együtlét után kezdett ki­­ranradozni a férfi. Eleinte csak 9—10 óráig este. Később azonban már 12 óráig is oda volt. Természetes, hogy a felesége nem tűrte szó nélkül. Eleinte enyhe hangon rosszalta férje előtt kimaradását. Az azonban rá sem hederí­­tett. Bánta is ő akár­mit is beszél a felesége s folytatta mulatozásait tovább. Többször meg­történt, hogy csak világos reggel vetődött haza. Mi sem természetesebb, hogy az üzlet is meg­érezte a folytonos lumpolást. Első­sorban igen sok pénzt felemésztett, másodszor egész nap nem aludt s az asszony sem volt képes úgy vezetni az üzletet, mint özvegy korában, mert bántotta férjének kicsapongó életmódja. (Vége köv) Új Modern társadalom. A m­ai társadalomnak minden külfénye mellett is egy nagy hibája van, hogy­­ beteg. S mi sajnálatosabb minthogy e betegség kezdete a modern civilizáció rohamos terjedé­sével esik össze. Mondják is az öreg emberek, nem így volt ez hajdan ! Jobb idők jártak régen, mikor egyszerűbb volt a nép, de boldogabb ! Akkor nem voltak még oly sokféle humánusnak ne­vezett intézmények, de voltak becsületes erköl­csök. Ma ellenben minden civilizáció dacára is elégületlen és szegény a nép. S ez az elégületlenség ki-kitör s mérsé­­ketlen zavarokat idéz elő az állami és társadal­mi élet organikus functióban. Ez idézte elő a a socializmust is, mely ma már odáig érlelődött hogy valóságos anarchiává nőt ki. Párthívei nyíltan hirdetik a forradalmat a tőke, az állam s a társadalom ellen. S ez a baj, a társadalom azon bizonyos kóranyaga, mely koronkint lázas lüktetéseket idéz elő s megzavarja az organizmus rendsze­res életműködését, meg van az egész polgáro­­sult világban. Meg van Oroszországban, a hol n­ihilis­­musnak hívják, megvan Németországban a hol socialismus a neve, grassál Pécsben is, a hol már valamivel keményebb névvel, az anarchis­­mus név­vel illetik. De még Anglia sem ment ettől a bajtól, csakhogy ott már nagyobb po­litikai tapintattal „kr kérdésnek”’ nevezik. De amily általános a baj, annyira közös annak okai. S a közös ok nem másban kere­sendő, mint egyrészt a civilizáció túltengésében, másrészt a társadalom elkereszténytelenedésében. A modern liberalizmus rohamos terjedésé­­sével halomra döntött évszádos hagyományokat és intézményeket, kiragadta a népeket azon szűkebb látkürből, melyben századokig mozog­tak, de a ledöntött intézmények helyébe nem létesített másokat, s a felszabadult tettre vágyó millióknak nem adta kezéhez azokat az eszkö­zöket, melyek segélyével a változott viszonyok közt is boldogulhattak volna. Hogy egy köznapi hasonlattal éljünk: dú­san terített asztalhoz ültette őket, de nem a­­dott pénzt a finomított élvezetek megszerzéséhez. Tehát ez az a társadalmi baj, mely na­gyon is közel állította egymás mellé a szegényt és a gazdagot. S igy a szegény látva a gazdag emberek boldoságait, nagyon hamar irigye lesz nálánál jobban szituált felebarátjának s tantalusi kínokat szenved, mikor látja, hogy neki nem jut az, amiben a gazdag nyakig úszh­atik. S a gőz és villamoság mai századában, melyben gondolat sebeségével terjed el minden, lépten-nyomon élvezet kínálkozik s amerre a szem tekint, mindenütt fejedelmi fényűzés fejti ki csillogó pompáját. És ebben csak ő neki nem lehet része, mert nincs meg a hozzá való pén­ze. Mert nem kell hozzá való születés, előjog, vagy más kiváltság, hanem csak pénz. És ez­zel nem bír ő. Ez az oka annak, hogy a munkásosztály mintegy ösztönszerűleg gyűlöli azokat, kinek pénzük van, a­kik pláne az ő munkájával szer­zik meg maguknak amaz élvezetét, melyet a sors irigy szeszélye naponta megtagad tőle. S ugyancsak nehéz munkát ád azon ál­lamférfiaknak kik a sociális kérdés megoldásá­val foglalkoznak mert az mélyen, a viszonyok­ban, a társadalmi fejlődés sajátságos irányában gyökeredzik. Amióta proklamálták az egynlősé­­get, és azóta lettek legkevésbbé egyenlőkké az emberek. Fölszabadították a népet a jobbágyság jár­ma alól s oda lökték a szabad fejlődés útjára s éppen ez után ejtette őt zsákmányul a tőke. Ellőbb földes urnak dolgozott, most dol­gozik a tőkének, mely utóbbinak az a sajátsá­ga, hogy mindent meghódít, mindent elnyel. Még az államhatalom sem védhet meg ellene, mert a tőke az államnak is ura. Az államot pénzzavarából csak a tőke segíti ki, s ennek fejében az állam viszont védelmezi és kiváltsá­gokkal ruháza föl a tőkét. E kiváltságok tették őt erőssé arra, hogy még a földbirtokon is felülkerekedhetett. A tőke ma korlátlan ur az egész földön, a földbirtok csak adóalap, melyre újabb és újabb terheket rónak. Ma csak a tőke pénzes az igazi úr, a földbirtokos csak adózó polgár. Minden rész tulajdonságai mellett a tőke meg kozmopolita is. Nincs helyez kötve, ha­nem oda megy, a­hol legjobban megél, a hol legjobban prosperálhat. Jelszava : „Ubi bene, ubi patria.“ Nem ismer h­azafiságot, csak kamat­lábat, s ott telepszik le, a­hol nagyobb kama­tot élvezhet. Ez a hazafiatlanság, ez az önzés képezi azt a­ kovászt, mely megrontotta az egész tár­­sadalmat s a közerkölcsök sülyedését idézte elő az egész kontinensen. Jelszó lett: „Pénz és élvezet !“ S ez az irányzat idézte elő azt az insoli­­ditást, mellyel lépten-nyom­on találkozunk. Ez szüli a hűtlen pénzkezelőket, sikkasztókat, csa­lókat, tolvajokat. S mi ez ellen a remidium ? Első­sorban a takarékosság, a meglevő tartalék tőkének a megőrzése, másodsorban pe­dig a becsületes gondolkozás­mód. Mert a­hol ez nincs, ott nem fejlődhetnek egészséges vi­szonyok, ott nem lehet boldog egészséges tár­sadalom. A szolid elvek érvényre jutása legyen a jelszó, mert a­hol ez megvan, csak ott bol­dog a nép s ragyog fényesen a nap, mely süt a gazdagra és szegényre egyaránt. Csordás D­ezső.

Next