Siklós, 1914 (2. évfolyam, 1-52. szám)

1914-01-04 / 1. szám

e vetendő eszményképet adjon a pártvezetőség, igen rosszul járt a szocializmus, mert egy útonállót tenni meg hősnek, kissé mégis rossz fogás. A tervezett költeményből a pártlap mutatványokat is közölvén, arról is szólhatunk egyet-mást. Előttünk két töredék fekszik: egyik a „jus prímus noctis“, nálunk sohasem létezett intézményét varrja a magyar nemesség nyakába, mely — ismételjük — sohasem volt meg Magyarországon. Majd adtak volna a magyar feleségek az uraiknak dárdát és kopjanyelet a hátukra ha azok jobbágylányokkal akartak volna — tussolni. A másik mutatvány még nagyobb baklövés, mert Dózsa korában magyar nemesi hajtóvadászatot mutat be, melyen az urak, — vad hiányában — hajtóikat lövöldözik le puskáikkal. A baj az egészben az, hogy még Dózsa kora után száz évvel sem vadásztak az urak puskával tehát a legjobb akarattal sem lövöldözhették le a hajtókat azzal ami nem volt. Ép annyi joggal dinamittal is robbanthatták volna levegőbe hajtóikat a „várár Elemér“, Acélos Ferkó és Ébresztő István, mint ahogy kézi puskával lövöldözték. Sőt a költeményben említett szekér helyett akár automobilon szállíthatnák a lelőtt hajtók hulláit a nemes urak, mert az ép annyira volt már akkor, mint vadászpuska. Szóval a költő vadászpuska nélkül is hatalmasan túllőtt a célon. HíDPI/ Fővárosi levél. Egy millió lakosa van Budapestnek ... Leteszem az újságot a kezemből és a nagy pillanathoz illő meghatottsággal mondom el magamban újra: egymillió. Végre megvan. Mióta vártuk ezt, mióta epedtünk utána, mióta dolgoztunk ezért az egymillióért, néztük vágyakozó és éhes szemekkel a nyugati metropolisokat, küzdöttünk és dolgoztunk a milliókért, verejtékeztünk érte, lihegve rohantunk a százezreken keresztül, elfelejtettük az őrült rohanásban minden bajunkat, minden panaszunkat, nem sírtunk, nem panaszkodtunk, csak rohantunk a millió felé. Az anyák csak azért szültek gyermekeket, hogy szaporodjék a népesség, az életuntak nem mertek leugrani a Margithídról, mert hátha csak ez az egy szám hiányzott a millióhoz, a villamos nem gázolta el az embereket, mert a millióra gon dolt, nem lett háború, mert hátha elesett volna egy csomó pesti legény és akkor megint csak nem lett volna semmi a millióból. Budapest dolgozott önmagáért, a millióért és a millió mindig közelebb jött hozzánk és mi a millióhoz. De egymillió sok és Budapest nagyon nehezen tudott eljutni a közelébe. Hiába törtük magunkkat, hiába erősítettük meg a malthusiánusok őstörvényét, hogy a nyomor csak szaporoitja a népességet, hiába akartunk szobrot állítani a tízgyermekes apáknak, a milliót mégse sikerült elérni. A statisztikai hivatal is dolgozott hetven, nyolcvan, kétszázkilencven lóerővel, megpróbáltak minden lehetőt, az adófizetőket kétszer számították, eltévesztették a számítást, az összeadást Budapest javára de a millióból még mindig hiányzott. És ekkor, az elcsüggedés és a bánat e szomorú perceiben a statisztikai hivatalnak nagyszerű ötlete támadt. A hivatal kezdte működésének alapjait kiterjeszteni. Hozzávette Budapesthez Újpestet, aztán Kispestet, aztán Erzsébetfalvát, Budakeszit, de ez sem volt elég következett a dunántúli dombos vidék, majd még későbben a nagy magyar Alföld, az amerikába kivándorolt magyarok, a halottak, akik mint szavazó polgárok jutottak eme nagy tisztséghez — és most, végre siker koronázta verejtékes és nehéz munkánkat. Megvan a millió. Megvan. Milyen boldog is vagyok most ! Istenem, milyen nyugalom költözik be szivembe, milyen ir ez minden fájdalmamra és hogy elmúlt egyszerre minden bánatom. Ezután minden elsején pontosan ki tudom fizetni a szabómat, a háziúr nem nyúzza le a bőrömet, drága nőm nem hord kétezer koronás kalapokat, a telefonon összeköttetést tudok kapni, a vasút nem fog késni óránként másfél órát, a villamos kocsi sose fog elakadni, a perronon nem nyomják agyon a vesémet, a sírhelyemért nem kell kifizetnem egymilliót, a bakkasztal mellett végre nem fogok hatást venni, a kávéházban kávé helyett nem kapok ciánkálit, tejképében nem nyújtanak át egy pohár mészvizet, az Akadémiában nem viszi el előlem Lauka Gusztáv, vagy Frankenburg Adolf az irodalmi díjat, az Operaházban sose játszanak többé Zichy-darabot, adósságaimat sose kell kifizetnem, a végrehajtókat megüti a guta, mielőtt foglalni jönnek hozzám, temperamentumos volt barátnőm nem fog vitriollal fenyegetni, a konfliskocsis nem átkozza el családom felmenő ágbeli tagjait, ha a taxi szerint fizetem, a város atyái nem fognak panamázni a bőrömön, az új választótörvény értelmében is lesz szavazati jogom és senki sem kínoz többé színházi szabadjegyért. Nem. Megvan a millió. Valóban — mint mondani szokták — csak ez hiányzott a boldogságomhoz. — Hivatalvizsgálat. Heckenast Kálmán miniszteri tanácsos, pécsi pénzügyigazgató, az elmúlt héten 4 napon át megvizsgálta a siklósi m. kir. adóhivatal pénz- és ügykezelését, amelyet teljesen rendben talált. A Siklósi Szabad Iskolában múlt évi december hó 26-án (karácsony másodnapján) Vörös László polgári iskolai tanár tartott fölolvasást. Mához egy hétre január hó 11-én Loycell Kálmán pécsi kir. főügyész-helyettes fog előadást tartani. Az előadásra fölhívjuk a közönség figyelmét. — Közgyűlés. A Siklósi Társaskör ma vasárnap délután 2 órakor tartja évi rendes közgyűlését saját helyiségében. A siklósi képviselőtestületet múlt héten szombaton alakították meg újból. A választást Fischer Miklós dr. szolgabiró és Weisz Lajos vezették. Megválasztottak az I. kerületben. Rendes tagokat: Budimacz Antal, Novák Péter Pick Miksa, Pakuszi Gyula, Horváth Lajos. Póttagokul: Singer Géza, Strobl Lajos, Boross Mihály. II. kerületből: Rendes tagokul: Meszlényi János, Berki Gyula dr., Kozma József, K. Nagy Ferenc, Fábián Péter. Póttagokul: Haraszti Sándor, Fábián Ferenc, Denke Ferenc. — Képviselőtestületi ülés. Siklós nagyközség képviselőtestülete 1913. évi december hó 29-én d. e. 9 órakor a községház tanácstermében rendes közgyűlést tartott, amelynek fontosabb tárgyai a következők voltak: A kirábiróság építkezésére átengedendő Illés és Stanics-féle hosszu utcai telkekre nézve a kincstárral kötendő ajándékozási szerződés kérdésében véghatározat. A községi iskolaszék és felügyelő bizottság megválasztása 1914—16. 'tvxkrp.. A. *Y\r*.d£y., HtjaaJidL Asu ! szolgaszemélyzet személyi pótléka ügyében határozathozatal. — Elüljárósági jelentés az 1913. évi községi közmunka mikénti felhasználásáról. — Több rendbeli községi váltótartozások és községi szükségletek elhalaszthatatlan rendezésére véleményező bizottság kiküldése. — Elüljárósági jelentés a községi hús és borfogyasztási adók 1914—16. évre való mikénti biztosításáról. — Husvizsgálási és vágatási szabályrendelet alkotása iránti rendelet. — Községi legelő rendtartás újabb átdolgozása iránt érkezett felsőbb rendelet. — Elüll, előterjesztés egy második közs.bor és husfogyasztási adó felügyelői állás szervezése iránt. — A közgyűlésen Istokovics Gyula nagyközségi biró elnökölt. — Eljegyzés. Bóna Sándor márfai református lelkész kedves leányát Ilonkát eljegyezte Baudiss Iván jegyző, Nagybajomból. — Eljegyzés. Ígért Gyula, az Ígért testvérek és társa siklósi téglagyár b.t. tagja eljegyezte Varga Margitot, Varga János drávapiskii református néptanító leányát. — Hangverseny. Karácsony mindkét napján katonazenekar hangversenyzett a Központi szállodában. A hangversenyt nagyszámú közönség látogatta. — Megnyílt a jégpára. A Siklósi Sport Egylet jégpályája megnyílt. — Sylvester est. A siklósi műkedvelő ifjúság szépen sikerült Sylvester estélyt rendezett december hó 31-én a Pelikán szálloda öszszes termeiben. Az estély műsorral volt összekötve, melyen a helybeli műkedvelő hölgyek és urak szerepeltek. Az estély 72 9 órakor kezdődött; a programm első száma volt a műkedvelő zenekar bemutatkozása a siklósi közönség előtt. A banda a „Cigányprímás indulóját“ játszotta el, elég szép sikerrel. Második szám volt Máté Miklós tanító monológja a „Vidéki telefon“. Ügyes alakítással adta elő a törvényszék előtt hogy az ő családjainak miért kellett a telefon. A harmadik és ötödik számot a műkedvelő zenekar töltötte be magyar nótákkal, amelyek szintén szép sikert arattak. A negyedik és hatodik szám Faragó Margitka éneke volt, először kuruc nótákat énekelt Seitz Antal tárogató kíséretével, utána pedig népdalokat énekelt Kóródi „SIKLÓS“ , szépen, hogy ki lesz a fogó egy lány lett, csak annyit tudok még róla, hogy szőke volt a haja és nagyon hosszú, amikor utánam futott, úszott mögötte és ezüst levelek hulltak rá és az illető olyan volt, hogy meg kellett csacsi módra csodálatára állnom. Megálltam és elfogott. Megcsókolt és azt mondta, hogy most már én vagyok a fogó, megcsókolt és eltűnt előlem, messze, egy fa mögött, és én csak néztem egy darabig álmodón és reszketőn, távolról csodás kacagások hegedültek felém, körülnéztem, hogy kit kéne megfogni, de nem láttam senkit, egyedül álltam a nagy tündérkertben, csak messze fák között csillantak meg a lányok fehér ruhái, de én nem tudtam rávenni magamat, hogy oly messze fussak. Ott álltam csak és minden nagyon csendes lett körülöttem s egyszerre, közel-közel hozzám, felzokogott valaki, odanéztem, a fűre borulva egy tündérlány sírt az, aki megfogott engem, zokogott és zokogását valahol fenn egy gordonka kisérte. Néztem: — Hát itt is lehet sírni ? — de nem szóltam, mert rámnézett, a könnye csupa gyöngy volt és amint ráhullt egy a fűre, ott pompás virág nőtt, az illata kábított és belengte a kertet, mint kis szobámat Jolán parfümje. Olyan szomorú volt az arca, hogy a szivem összeszorult. — Elhagyott mindenki — zokogott a földre dőlten, pedig jól látta, hogy ott álltam mellette és azt is láthatta, hogy szólni szerettem volna, csak nem bírtam. Pedig akkor tudtam volna beszélni, olyan szépen, ahogy soha, senki, el is gondoltam, hogy mit mondanék neki, s vigasztalónak, a lelkem lett volna abban a beszédben, szegény, halvaszületett, soha nem látott lelkem, amiért is nem tudtam beszélni, e szegény, siró tündérlány azt várta és mikor látta, hogy nem tudok, bárhogy szeretnék szólni hozzá, odamenni, mikor látta, hogy nem tudok, zokogása elcsendesült és kisírt virágai között, mint maga is egy nagy liliom, meghalt. Meghalt, a szeme lecsukódott és én feloldódtam a varázs alól, hozzámentem, ráhulltam, csókoltam és hegedültem. — Ó, minek is jöttem ide, a halált fönn is mindennap látom: én halok meg fáradtan naponta, egyedül, elhagyottan, mint te, fehér liliom ez aranykertben; miért kellett éreznem, hogy a fáradt skót senki, még én sem, tudja megnyugtatni és miért kellett látnom, hogy a tündérkertben is van ezért elhagyott halál! Ó, szánlak, szép tündérlány, te fogtál el engem a játékban, megcsókoltál, ó, szánom magamat, hogy meg kellett halnod, mert nem tudtalak megvigasztalni. Én is meg szeretnék most halni gyöngyvirágaid között, így, testedre omultan, kábultan. Csak egy fehér liliom volt alattam és lázas szememből kibuggyantak a könnyek. Fölriadtam. — Ki vagyok ? — gondolkoztam. — Élek-e. Szomorúan láttam, hogy igen, az ágyamon feküdtem, köröttem bús éjszakai szobám reszketett, az ablakot megrázta a szél és a szememből lassan hulltak a könnyek. 1914 január 4.