Siklós, 1916 (4. évfolyam, 1-53. szám)

1916-01-01 / 1. szám

■pFiCet KtR.fOr • , • Szerkesztőség: Siklós. Kossuth Lajos-tér 1. Laptulajdonos és felelős szerkesztő: Telefon: 36. 05: FEJES JÁNOS. Kiadóhivatal: Siklós, Hosszu-utca 19. szám, a Siklós-Drávavölgyi Könyvnyomda. IV. év. Siklós, 1916 január 1. 1. szám. Előfizetési ár: Egész evre ... 8 korona. Fél évre ..........4 korona. N egyed évre. . 2 korona. Egyes szám ára 20 fillér. Nyillter soronként 50 tiller. Hirdetések dija: 1 oldal .... 40 korona Vs oldal .... 15 kornoa Ve oldal .... 8 korona V12 oldat. ... 4 korona állandó hirdetésnél kedvezmény. TÁRSADALMI. KÖZOAZDASAOI'ES SZÉPIRODALMI HETI ÚJSÁG. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Évforduló. .Irta: Dr. Junger Mózesné. A régi jó békés időkben is várako­zóan kíváncsian tekintettünk a rejtélye­sen közeledő uj esztendő felé, min­denkinek volt kívánsága, reménye, mely­nek megvalósítását az uj esztendő eljö­vetelével várta; most reánk köszöntő 1916-ik év felé reménykedve, nagy kí­vánságokkal eltelve tekintünk és mégis, mily nagy a különbség! A máskor ezer féle remény, ezer féle színben csillogó ábránd ma mind egyforma, ma szegény­nek és gazdagnak kívánságát, legforróbb óhaját egy jelentőségteljes szóval lehet kifejezni, ma mindannyian egy kérdés­sel tekintünk a megújuló esztendő elébe, vájjon körforgása alatt megenyhül-e a gyűlölet, szünnek-e a harczok, megszüle­tik-e a dicsőséges béke ? Nem csak egy, nép, egy ország, de egy egészvilág rész az egész tüzbeír égő Európa minden lakója egyesül ebben a kívánságban, a győző és elbukott, mind erről ábrándozik. A ki­tűzött végső czélért, a békeért küzd halált osztó fegyvereve! -kezében* a fekete hegyek országának járatlan utain merészen elő­retörtető magyar katona; a békét szerzi meg önfeláldozó védelmével az Isonzó partján, a Krn vidékén küzdő hős és a béke áldásai után epedve sovárog annyi a háború súlya alatt szenvedő, hontalanná lett millió és millió szerencsétlen! Jól mondta a győzeleméiről hires német tá­bornok, a háború a győzőnek is utálatos, hát még a legyőződnek, Meg hozza-e teljesiti-e az elkövet­kező esztendő a hozzá fűzött reményeket, vájjon feledhetetlenné teszi-e önmagát az emberiség előtt avval, hogy valóra vált­va egy nagy eszmét, megajándékozza vele az egész világot? Ki tudná meg­mondani? A béke még a távol ködében deréng messze-e vagy közel, nem bírja kutató szemünk kifürkészni, de épen most, mikor az uj esztendő beköszöntése al­kalmából csak a jövő eshetőségeivel fog­lalkozunk, ne felejtkezzünk mega dicső­ségesen távozóról sem. Az 1915-ik esz­tendő ha nem is hózta meg számunkra a békét, de örökre nevezetessé, felejthet- ienné tette magát nemzetünk történetében és nagy eredményeinek gyümölcsét nem csak mi, de késő '‘utódaink is élvezni fogják. Ma már talán a végső győzelem kifejlődése előtt állunk, de hogy azt az utat, mig idáig eljutottunk, a maga nagy­szerűségében méltányolni is tudjuk, ne átalljuk újra és újra felidézni az elmúlt év történetét. Hol voltunk ma egy éve, és hol tartunk most ? Az elmúlt év kez­dete- a világháború -oíumoru korszaka volt reánk nézve. Az oroszok, mint egy vészes áradat előntötték Galicziát és felső Magyarország nagy részét. Az aggodalom a rémhírek ideje volt, a deczemberi szerbiai kivonulás felejthetetlen szomorú, majdnem kétségbeejtő hatása alatt állot­tunk és — hogy teljes legyen a meg­próbáltatások sorozata — elesett a mito­szi legendákkal körülvett Przmysl és ma — mily csodás változás! — Kurland és Orosz-Lengyelország hatalmas váraival együtt a szövetséges hatalmak kezében van és megnyílt a Hamburg, Berlin, Bu­dapest, Nis, Szófia, Konstantinápolyi gyors­vonat, melynek legújabb eredményéül az angolok nagy vereségét a Dardanellák­nál tekinthetjük. Hogy ez a két. röviden el mondott egy mondatba szorított tény mennyi dicsőséget, mennyi győzelmet, mennyi ma egy éve még merő lehetetlen­ségeknek tartott eseményt rejt magában — azt fölösleges méltatni azt mindnyá­jan jól tudjuk, de ne is felejtkezzünk meg róla. A jövő a háború füst felhőjével van még borítva, de a mi és szövetségeseink katonáinak vitézsége napnál ragyogóbban bontakozott ki az 1915-ik év történeté­ben és mikor a ma megújuló ujeszten- dőt üdvözöljük, legszebben köszöntjük ha azt kivánjuk legyen méltó nagy előd­jéhez, tetőzze be koronázza meg annak nagy eredményeit az utolsó, befejező végső diadallal. Legújabb hírek a harctérre!. Höfer jelentése. Budapest, december 29. (Hivatalos.) Orosz hadszíntér: A besszarábiai határon az ellenség megismételte erős tüzérségi tűzzel bevezetett támadását. Az előző naphoz hasonló módon, a támadó oszlopai mindenütt, helyenkint közvet­lenül akadályaink előtt összeomlottak puska és TÁRCA. Riporter-bravúrok. Irta: Gelléri Mór. A sokszor emlegetett „régi jó időkben“ az újságírók a nagyobb lapoknál végigszolgál­ták valamennyi rovatot, ami nem azt jelenti, hogy sokszor vezércikket és tárcát is kellett Írni hanem azt, hogy semmiféle feladatot és megbí­zást sem volt szabad kicsinyelni. Kétségtelen, hogy a zsurnalisztikái modern fellendülés leg­erősebb nyomai éppen 30 évvel ezelőtt az Egyet­értésben nyilvánultak, ezt az időszakot számos érdekes epizód teszi — legalább rám nézve — emlékezetessé. Hogy például főúri estélyeken nekem kel­lett a lapot képviselnem, ennek az volt az egye­düli oka, hogy a civil (értsd: nem képviselő) munkatársak közül egyedül nekem volt kifogás­talan frakkom. Hogy volt idő, amikor két kolu- mát kellett egymagámnak megírnom és pedig riportom tárgyáról (országos iparosgyülés) ve­zércikket, tárcát, újdonság utáni cikket (1879. junius 1.) és rendkívül alapos és. részletes tu­dósítást, ez sem tartozott a ritkaságok közé; de akkor már divatban voltak az öltetek és bra­vúrok bizonyos relácziokban, amelynek elől ma­gam sem tudtam kitérni. Ezek közül kívánok néhányat följegyezni, annál is inkább, mert egyiknek-másiknak egy-egy nem egészen jól ér­tesült röpke följegyzésben akadt már más gaz­dája is. Ma még vannak tanúim az újságírók régi gárdájából, de mert nagyon ritkulnak a soraink, lehet, hogy holnap, holnapután már nem tud­nék kire hivatkozni. ♦ A lecsukott riporter. A székesfehérvári kiállításon, 1879. nyarán József főherceg sűrűn tett be nem jelentett lá­togatásokat és kevés emberből álló kíséretével alaposan megnézett mindent. Ilyenkor fesztelen jókedvvel telve tözsgyökeres, zamatos megjegy­zéseit az egyes kiáliitott tárgyakról, de egyebek­éről is. Egy szép napon Zichy Jenő gróf, a ki­állítás elnöke figyelmeztetett a főherceg suttyom­ban tervezett látogatására. Engem csak az feszé­lyezett, hogy ugyanaz nap ott volt egy német lapnak igen ügyes riportere, aki mint iíyen, ab­ban az időben az első sor élén állott. Megkér­tem tehát a grófot, hogy kezdjük a sétát a fen­séges úrral a kocsipavilonban. Így is történt. Az én riporterkollégám feltűnő buzgósággal kezdett jegyezgetni. De nem sokáig. Az első fordulónál ugyanis egy uj szerkezetű kocsihoz értünk. Én sem voltam valami nagyon szemér­mes és elég közel voltam a főherceghez, amit a fenséges ur — úgy látszik — észre is vett. Valószínű, hogy le akart főzni, mikor hirtelen hozzám fordult s minden átmenet nélkül azt kérdezte: — Hát mondja meg, mi ennek a határnak tulajdonképeni előnye? Én első percben meglehetősen meg vol­tam zavarodva, de hirtelen egész nagyságában állott előttem az eredeti tervem és ravasz fon­dorlattal beültettem P. riporter- kollégámat a ko­csiba, melynek az volt az egyetlen úgynevezett előnnyé, hogy az ajtókat kulcscsal le lehet zár­ni. Kollégám látván, hogy a főherceg szemei rá vannak függesztve, nagy grandezzával he­lyezkedett el a kupéban, mire én rázártam az ajtót, hogy a kocsi előnyét ad oculos demonst­ráljam, Es itt jön a tragikum. A hintó kulcsa „véletlenül“ betört a zárba. A másik oldal pe­dig már jó előre, kollégám nem tudott a határ­ból kimenekülni. Persze ilyenkor lakatos is ne­hezen akad és mire a kis P.-t kiszabadidtták kényelmetlen helyzetéből, addig s főherceg már befejezte körsétáját. Még aznap egy rendkívül érdekes, kétha- sábos tudósításban számoltam be a főherceg lá­togatásáról, jóizü kiszólásiról, találó megjelen­tés napján három tekintélyes nagy laptól kap­tam szerződési ajánlatot, A belügyminiszter halála. Nemsokára ezután nekem kellett az „új­dondászt“ helyettesítenem. A főszerkesztő egy­szerűen kirendelt a szabadságra ment Korda Imre helyére. Ment is valahogy a munka, pedig akkor sok mellékrovat tartozott még az újdon­ságok főrovatához. Egy szép napon (1879. szeptember 9.) berohan hozzám a főszerkesztő: — Olvasta-e a Pesti Napló estilapját? — Még nem. — Hát nézze meg. Benne van, hogy Raj- ner Pál volt belügym. lortói birtokán öngyil­kos lett. Szerezzen akárhonnan, ha a föld alól is, résztetes tudósítást. Érti: részletes tudósítást. Mindenfelé elszalajtottam a segédcsa­patokat, magam is lótottam-futottam az illeté­kes minisztériumokhoz, politikai klubbokhoz, ismerősökhöz: mind hiába. Senki se tudott egy kukkot se. Csak a szomorú tényt magát tudták konstatálni. Lontó Hontmegyébau egy akkor

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék