Siklós, 1917 (5. évfolyam, 1-26. szám)

1917-01-06 / 1. szám

y Szerkesztőség : Siklós. Kossuth Lajos-tér 1. Telefon : 36. Siklós, 1917 január 6. I. szám. Előfizetési ár tsz évre­.. . 8 korona évre .... 4 korona. .yed évre . 2 korona, szám ára 20 fillér. A­lyu­ttat saram­tén­t 50 fillér. Hirdetések dija: 1 oldal .... 40 korona 7. oldal .... 15 korona V. oldal .... 8 korona l/ia oldal.... 4 korona. • f illandó Hirdessél in Hezm­eijj TÁRSADALMI, KÖZGAZDASÁGI ÉS SZÉPIRODALMI HETI UJSAG. MEGJELENIK MINDEN SZOMBATON. Laptulajdonos és felelős szerkesztő. DR. FEJES JÁNOS. Kiadóhivatal: Siklós, Hosszu­ utca 19. szám.­­ Siklós-Drávavölgyi Könyvnyomda. — Koronázáskor. — Ünnepi beszéd. — Tartotta: Dr. Junger Mózes főrabbi. Ezt a napot az Örökkévaló sze­rezte fiadd vigadjunk és örvendezzünk rajthoz sóit. 118. 25). zsoltár-költő eme örömteli szavai viszhangzanak ma, nemcsak a négy folyó 4­ a három bérc honában, hanem min­­delüttt, ahol csak magyar szív dobog és honfikar védi a hazát, akár a lövőárkok mélységében, akár a folyók és tengerek felszínén,­­a levegő magasságában és a hegyóriások szédítő csúcsán, mert királyt koronáz a nemzet, már­pedig, hivebb, ragaszkodóbb, áldozatkészebb és dinasz­­tikusabb érzelmű nemzetet a magyarnál, és én kerek e nagy világon ne­m ismerek. Nem akarom arra számos történeti példát felvonultatni, melyek állításom mel­lett, oly élénk tanúbizonyságot tehetné­nek, csak egyet akarok a sok közül ki­ragadni. Igen egyet, a legegyszerűbbet, de egyszerűségénél fogva is, úgy szívre­­ható, annyira meggyőző és ami a fő a népek történetében oly páratlanul álló, hogy méltó, hogy ezen a szenthelyen és ily ünnepélyes és magasztos pillanatban kifejezésre juttassam. Száz évvel ezelőtt történt, amikor a nagy Napóleon királyokat porig alázó, országokat tördelő vaskarja, belenyúlt édes hazánk sorskerekébe is. Sz­amig seregei Győr és Pozsony vármegyékben vívtak kemény csatát, ő maga egy tüzes proklamációt intézett a magyar nemzethez, melyben a Habsburg dinasztiától való elpártolásra, ősi függet­lenségének visszaszerzésére és szabad királyi választásra szólította fel. S mit felett a magyar nemzet e csábító ke­csegtető sziréni hangra, tán behódult és hűtlen lett királyához? Oh dehogy, ami­kor mindenki kétségbeesett, maga I. Fe­renc császár is otthagyta Bécs büszke székhelyét és Olmütz várában keresett menedéket és oltalmat a fenyegető ve­szélyekkel szemben. Berzsenyi Dániel a magyar Horác, a kor legnagyobb költő­­jének elméjét egy sajátságos prófétai ih­let szállta meg. A győzelemben senki sem hitt, egyedül ő bízott a vakmerő­ség isteni csodájában: „Ordítson orkán, jöjjön ezer veszély, nem félek! Nem soka­ság, hanem lélek és szabad nép tesz csodákat. Ez tette Rómát a föld urává és Budát híressé.“ A lánglelkű­ költő buzdító szavai, mint tüzes lavina höm­pölygött végig az országon, mindenütt fölrázva, fölriasztva a nemzetet százados aléltságából és zsibbadtságából. A nemes­ség színe java kardot kötött és halált megvető bátorsággal küzdött királyért és hazáért. Inkább ott vérzett el a harc mezején, inkább száguldó paripák szikrát hányó patái alatt lehelte ki nemes lelkét, de hűségét királyához, még imádott függet­lensége fejében sem volt hajlandó meg­szegni. Hát mutassanak nékem még egy nemzetet, kerek e nagy világon, mely ha­sonló körülmények között, ennyi hűsé­get, ennyi áldozatkészséget tanúsított vol­na felkent királyával szemben. De nem kell nekünk ünneplő gyülekezet oly messzire visszanyúlni és letűnt idők és korok porlepte írásaiból felku­tatni példákat, a magyar nemzet hű­sége és megbízhatósága mellett, fek­ete kürtjénél hangosabban , ércnyelven har­sogja ezt fülünkbe a vérés jelen és fel­séges királyunk IV. Károlynak trónörö­kös korában, mint az olasz, majd az orosz fronton levő csapatok diadalmas hadvezérének, bő alkalma nyílott, a ma­gyar vitézségéről, halálmegvető bátor­ságáról és tántoríthatatlan megbízhatósá­gáról, személyesen meggyőződni. „Csak a történelem fogja magálla­­pítani — írja Höfer egyik híres jelenté­sében — az igazi értékét azoknak a ha­ditetteknek, amelyeket diadalmas csapa­taink és vezéreink e védelmi csatában véghez vittek“. Igen a történelem fel fogja jegyezni a mi katonáinkról, hogy egye­nes leszármazottjai annak a 300-nak, akik Leonidász vezérlete alatt a Termopiléket védelmezték a perzsák inváziója ellen, kiknek gyönyörű legendáját a civilizált világ minden iskolájában tanítják. S ha majd egykoron a jövő iskolájában a tör­ténelem profeszora a mai véres harcok eseményeit fogja előadni és párhuzamot von Leonidász és IV. Károly hadseregei közt, ha csak egy kissé ötletes és szel­lemes ember lesz, akkor hozzá fogja tenni: „gyermekek annyi a különbség a kettő között, hogy a magyar seregnek az Alpeseknél nem akadt Efiáltesze. “ A ma­gyar ép oly híven és önfeláldozóan vérzett a doberdói fennsíkon, mint a duklai szorosnál, hol hazáját, hitvesét, gyermekeit és szüleit védelmezte. S ha a mai fönséges és szent na­pon, amikor a magyar nemzet egy ezer éves koronával övezi felséges királyunk fejét, ha e magasztos ünnepnapon a ko­ronás király képzeletben végig hordozza tekintetét: az Alpesek kopár szirtjeitől az Erdőskárpátok méhfedte ormáig, a Bug folyótól a Duna deltájáig, sok millió baka szuronyát láthatja villogni, melyek ércfal gyanánt védik kettős birodalmának határmesgyéjét. S amig kint a harcok véres meze­jén, erejével és vitézségével töri pozdor­­jává ellenségét a magyar, addig itthon államának határain belül egy nagyra hi­vatott nemzet szive meleg szeretetét, lelke hű ragaszkodását rakja le trónjának zsá­molya elé. Erő és vitézség, hűség és szeretet a legértékesebb, a legtündöklőbb aján­dékok, amikkel egy nemzet fejedelmének koronázásához kedveskedhetik. Lehetetlen ezt a jelenséget nem a történelem kivé­teles mértékével mérni. Egy nemzet áll itt, melyet a nép­­vándorlás áradata, mint levelet a fáról, sodort ide keleti törzsekének tájáról, ahol egy évezred előtt államot alapított rokon­talan népek országában. Rajta zúgott ke­resztül kelet és nyugat minden összecsa­pása. Zúzta tatár, tépte ozmán, de ő ön­erejéből állott meg századoknak minden vérzivatarában. Csillogtak tehetségei, ragyogott di­csőséges múltjának napjaiban, amikor „Nagy volt hatalma, birtoka Magyar tenger vizében hunyt el Éjszaka kelet, dél hulló csillaga“ s nem tört meg, nem lankadt el, ha balsors tépte. S ha mindezt idáig nem ismerték el, vagy elismerték, de irigység és féltékenységből nem méltányolták elég­gé ... akkor ez a mai világküzdelem, mint egy hosszú véres per a maga ször­nyű bizonyítékával, napnál világosabban kiderítette azt a megcáfolhatatlan igaz­ságot, hogy a magyar nemzet a Habs­burg ház fi­jának legerősebb, legteher­­bíróbb és legmegbízhatóbb pillére, aki várja érvényesülését, hihetetlen lelki eré­nyeinek jutalmát. Hiszen a magyar zászló előtt csókra borul a német, térdet hajt az osztrák, rettegés fogja az ellenséget. Kovásza a hadseregnek, büszkesége a királyának, kinek neve úgy cseng szép dalaiban, a magyar hegyek és rónákon keresztül, mint egy száz éves harang tiszta csengése. S hogy a mi felséges királyunk mindezt méltányolja, azt következtethetjük azokból az intézkedések és megnyilatko­zásokból, melyek felséges urunk részéről rövid néhány heti uralkodása alatt irá­nyunkban megnyilvánultak és amelyek leg­­szeb, a legbiztatóbb reményekre jogosíta­nak fel bennünket... S ha vérzivataros felhők borítják is az eget, ha a nemzet koronázási ünne­pélyén felhangzó orgonadugást messze túlharsogja is az ágyuk döreje és a puskák ropogása, mi mégis ajkunkon az igazság himnuszával, lelkünkben él Isteni hit lobogó lángjával, szivünkben az ön­magunk és dicső szövetségeseink vitéz hadseregébe vetett törhetetlen bizalommal indulunk, daliás fiatal királyunk vezérlete mellett, a jövendőséget eltakaró ködfátyo­­lok elé, mert azokból a felhőkből, ha vért záporoznak is, a mi mezőink meg­termékenyítését várjuk, a ködfátyolok mö­gül viszont, egy tisztultabb Európa, egy

Next