Simon Géza Gábor (szerk.): Magyar jazzkutatási konferencia (Budapest, 2016)
Jávorszky Béla Szilárd (Budaörs): A magyar cigány muzsikusok tüze
JÁVORSZKY BÉLA SZILÁRD A magyar cigány jazzmuzsikusok tüze Hogy a magyarországi jazzélet mindig is alapvetően a nemzetközi folyamatokat követte, azt nyilván senki sem vitatja. De hát ez egyáltalán nem magyar specifikum, mondhatni, Európa minden államára jellemző (talán a franciák, a németek és a skandinávok jelentenek ebben némi kivételt), nézeteltérés maximum abban lehet, hogy hol mekkora a fáziskésés, a szinkronitás/a szinkronitás. A magyar jazznek azonban két olyan vonulata is van, amely nemzetközi szinten igazi kuriózum, ha úgy tetszik, hungarikum: egyfelől a Dresch Mihály fémjelezte, az avantgárd felől közelítő etnikus jazz, másrészt az a fajta szonikus tüzesség, improvizációs készség és nagyfokú muzikalitás, ami a cigány származású magyar jazzmuzsikusok játékából árad. Utóbbi olyan korszakokon és stílusokon átnyúló jelenség, amely voltaképpen a cigány zenészek rendkívüli mozgékonyságáról, alkalmazkodó képességéről és zeneiségéről szól. Meg arról, hogy az elmúlt évtizedekben a cigány muzsikuscsaládok utódai közül sokan a hagyományos szórakoztató zene, az anyagilag kifizetődőbb poprock világ és a társadalmi megbecsülésben többet nyújtható klasszikus zenei karrier helyett egyre inkább a jazzpályát választják. S e műfajba hitelesen és meggyőzően integrálták bele a génjeikben hordozott cigányzenei világot. Azt az elsősorban szórakoztató célzatú magyar népies műzenét, amelynek persze - az évtizedekig élő közhiedelemmel szemben - semmi köze az autentikus cigány folklórhoz. „Hallotta-e már Csorba Gyula cigányzenekarától a legújabb ragtime-okat?” - csalogatta a vendégeket 1920-ban a József Főherceg Szálló bárja. Nyolc évvel korábban, 1912-ben szintén cigány muzsikusok rögzítették a Gésák című angol operett budapesti bemutatójára „bonuszként” beválogatott dalt, a Medvetáncot, amely még abban az évben gramofonlemezen megjelent, és amelyet a magyar jazztörténet origójaként jelölt meg 1999-es, szakmai berkekben nagy vitákat kiváltó könyvében Simon Géza Gábor jazzkutató. (SGG amúgy azóta ennél lényegesen régebbre, az 1850-es évekre ment vissza az időben.) A Medvetánc persze voltaképpen Irving Berlin egy évvel korábban született, azóta is slágernek számító Alexander’s Ragtime Band című szerzeményének „magyarítása” volt, de újszerűen hatott az akkori monarchiás operettes zenei életben. Simon kutatásai szerint ráadásul e dalból 1912 júliusa és 1913 januárja között ifjabb Berkes Béla „császári és királyi udvari tánczenész és zenekara” négy különböző felvételt is készített, melyek közül a Bärentanz lett a legismertebb nemzetközi berkekben. A Medvetánc (vagyis az Alexander’s Ragtime Band) így kétségkívül a századelő egyik olyan nagy hazai lemezsikere lett, ami már némiképp kapcsolatba hozható a jazzel. 1 56 1