Sokféle, 1832 (1. évfolyam, 1-70. szám)
1832-09-11 / 38. szám
nek jóltévő Attya. A’ következő néhány sorok talán nem okoznak unalmat az ötét betsűlőknek, midőn ezen jó lelkű ember-barátot emlékezetekben megújítják. • Minekutánna Pizarro Hispániolába megérkezett, az a’ szomorú tudósítás esik értésére, hogy Las Casas halálos betegségben fekszik. Ő mindjárt sietve ment a’ jámbor öreghez,s ott találja Davila Consalvot, a’ ki a’ legnagyobb hűséggel ápolgatta jóltévőjét, mivel hajdan az ő életét a’ végső veszedelemből kiragadta. A’ nyavalyákkal küszködő Öreg új életet érzett magában a’ Pizarró látására, az örömnek súgárai világoltak ortzáin, melyekre a’ fájdalmak és az idő mély barázdákat ástak. Nyájasan terjesztette ki fájadt karjait, és így szóllott: Mindjárt az Istennél leszek már Pizarró! annál az Istennél, a’ ki mindnyájunkat teremtett, hogy egymást szeressük, és az élet nyomorúságai közt költsönösen segítsük. Lássd Pizarró! mely vidám artzával ’s ki derűit homlokkal várja a’ halált az olyan ember, a’ ki meg van gyözettetve a’ maga ártatlansága felöl, és ezt mondhatja: Én egész életemben egy embernek sem fatsartam ki könnyeket szemeiből. Nézzdl miilyen félelem nélkül nézhetek szemeimmel az ég felé minek előtte azokat bé fognák! Miilyen bizodalommal terjeszthetem karjaimat az én Atyám felé, ki a’ magasságban lakozik. Meg hallja ő utolsó sóhajtását a’ maga erőtelen, de nem bűnös szolgájának , a’ kinek tsendesen dobog érzékeny szíve kebelében. Soha sem látták ezek a’ szemek a’ nyomorúltak könnyhallatásait, hogy azokkal együtt ne keseregtek volna; ezek a’ karok’nem terjeszkedtek különbben ki, hanem ha az ügye fogyottaknak segedelmet ajánlottak. Én úgy tselekedtem embertársaimmal, mint a’ Mennyei Atya kívánja. Oh Pizarró! én azt kivánom, hogy légyen néked is egykor oly tsendes ha-38 *