Somogyi Néplap, 1969. december (25. évfolyam, 279-302. szám)

1969-12-03 / 280. szám

ÜNNEPI MEGEM A LATINKA MŰVELŐDÉSI KÖZPONTBAN (Folytatás az­­ oldalról) megalázásának korszakát. Új korszak nyílott, amely most már örökre és visszavonhatat­lanul a munkások kezébe adta a város irányítását. A megyei pártvezetés időben kiadta a jelszót: továbbfejlesztésének »Városunk feltétele az intenzív alapvető iparosí­tás.­« A nagyobb arányú ipa­rosítás pozitív hatást váltott ki, másik oldalon azonban je­lentkeztek a gondok is. Isme­retes, hogy nemcsak az iparo­sítás, hanem a kommunális helyzet tekintetében is­­ nyo­masztó örökséget vett át vá­rosunk lakossága a letűnt tő­kés rendszertől. A lakások na­gyobb része egyszobás volt. Ezeknek több mint 20 léka vályog, vert földből száza­ké­szült, 94 százaléka földszintes, 50 százaléka korszerűtlen volt. Hozzá kellett látni a meglevő lakásalap megóvásához, az új lakások építésének előkészíté­séhez. Készültek a városren­dezési tervek, épültek az új lakások. A megindult iparosí­tás szívóhatására erőteljesebb lett a lakosság városba való áramlása, s ez növelte az amúgy is igen nehéz lakás­­helyzet és ivóvízellátás gond­jait Mindezeket világosan látta a városi vezetés, próbált is erőfeszítéseket tenni, meg­nyugtatóan azonban csak az 1966. évi megyei pártértekez­let határozott segítségével és központi támogatással tudtunk elegendő vizet adni Kaposvár­nak. De az említett hozzátehetjük, hogy rendkívül fontos tény mellett a vízellátás gond­jait a város üzemi dolgozói­nak, úgyszólván az egész la­kosságnak egyértelmű megér­tésével és támogatásával, tár­sadalmi munkájával tudtuk megszüntetni. A múlt évben városunkba bevezették, a párt- és tanácsvezetés támogatásá­val, a gázt is. Somogyi József ezután megállapította: a leglényege­sebb, hogy városunknak már vannak komoly üzemei, gyá­rai. Van munkásosztályunk! A párt vezetésével munkásaink, szorgalmas kiváló ter­melőszövetkezeti parasztsá­gunk és nagyszerű értelmisé­günk közös munkájaként épül a szocializmus! A megyei pártbizottság 1964- ben meghirdette a »Tegyünk többet Somogy­ért !«-mozgal­mat A program célja, hogy a korábbihoz képest minde­nütt: üzemekben, hivatalok­ban, városokban, és falvakban az eddiginél jobban ismerjék meg a fejlesztési célkitűzése­ket, hogy még nagyobb oda­adással dolgozzanak megvaló­­sításukon. Ez a nagyszerű program az egész megyében — így a mi városunkban is — teljes megértésre talált. A nagy érdeklődést őszinte, lel­kes cselekedetek követték, és méltán mondhatjuk, hogy vá­rosunk fejlesztésében jelentős dátumnak számít 1964. A városi pártbizottság első titkára leszögezte, hogy az 1965. február 8-i határozat alapján városunk minden ága­zatára megfelelő fejlesztési ter­vet, elképzeléseket dolgoztunk ki. Ennek megfelelően a vá­ros területén a felszabadulás óta a legintenzívebb városfej­lesztési munka­­ meg. Azóta épültek indulhatott nagyobb számban üzemek, gyárak, is­kolák, középiskolák, felsőfokú technikum, azóta rendeződött városunk ivóvízellátása lakásépítés meggyorsult, is. A lét­rejött a csatornahálózat és bő­vítésének feltételei, a földgáz behozatala stb. Mindez olyan állapotokat teremtett váro­sunkban, hogy lényegében tel­­jes a foglalkoztatottság. — A továbbiakban még magasabb mércét kell állítanunk ma­gunk elé. A város tervszerű, arányos fejlesztésére megvan­nak az elképzeléseink, ame­lyeket — mondotta Somogyi József elvtárs — közös össze­fogással, akarással meg is tu­dunk valósítani. A városi pártbizottság első titkára kiemelte, hogy továb­bi gyárak építése, bővítése van folyamatban, s napiren­den van városunk Toponárral és Kaposfüreddel való egye­sülése. A tervek teljes megva­lósításáért a városi párt- és tanácsvezetés mellett mind­nyájunknak érdemes az eddi­gieknél nagyobb odaadással dolgozni, mert valamennyiünk életét szebbé és boldogabbá teszi. — A felszabadulás ténye mellett 25 esztendős fejlődé­sünk elválaszthatatlan a Szov­jetunió barátságától és segít­ségétől. Ha lehet, az elmúlt 25 év tanulságait fontosságuk szerint rangsorolni, közülük kétségtelenül a legfontosabb: szövetségünk, barátságunk Szovjetunióval. Külön öröm és a megtiszteltetés számunkra, hogy nagy ünnepünkön so­rainkban köszönthetjük szovjet nép küldötteként test­a vérvárosunkból, Kalinyinból érkezett kedves vendégeinket és a szovjet hadsereg képvi­selőit. — Kérjük, vigyék magukkal Kaposvár valamennyi dolgo­zójánál?: forró, testvéri üdvöz­letét, és azt, hogy városunk — Drága ma­gyar barátaink! Drága testvé­reink! jék meg Enged­hogy az SZKP Kali­­nyin területi Bizottsága, Kalinyin terü­­­leti Tanács végrehajtó bi­zottsága és minden kali­nyini nevében szívélyesen kö­­szöntsem önö­ket és a megye egész lakossá­gát e nagysze­rű jubileum al­kalmából. Mi nagyon jól tud­juk, mit hagy­tak maguk után a fasiszták. Ép­pen ezért nagy öröm számunk­ra, hogy ma —­ bármerre já­runk — minde­nütt újjászüle­tett, virágzó városokat és fal­­vakat, fejlődő üzemeket és tsz-eket látunk, jelentős mű­velődési eredményeket tapasz­­talunk. S mindez az MSZMP vezette dolgozó nép erőfeszí­tésének gyümölcse. A Kalinyin területi Pártbi­zottság másodtitkára ezután arról beszélt, milyen eredmé­nyeket ért el a Kalinyin terü­let, amely Vlagyimir Iljics Lenin születésének centená­riumi ünnepségeire, a fasisz­ta Németország felett aratott győzelem huszonötödik évfor­dulójára készült . Ma, amikor együtt ünne­peljük ezt a nagyszerű ünne­pet, önkéntelenül arra gondo­lunk, hogy mi, szovjet embe­rek, gondolatainkban és törek­véseinkben akkor is együtt voltunk önökkel, magyar kom­munistákkal, amikor 1941 de­cemberében Moszkva alatt az első nagy csapást mértük fasisztákra, felszabadítva Ka­ a­linyint és a megye nagy részét. Együtt voltunk önökkel 1944 decemberében is, amikor Ka­posvár felszabadításáért küz­döttünk, amikor a Margit-vo­­nalban Somogy megye, Ma­gyarország teljes felszabadítá­sáért harcoltunk. Együtt voltunk a helyreállí­tás nehéz éveiben, és végtele­nül örülünk, hogy ma is együtt vagyunk, amikor népeink mind gyorsabb ütemben ha­ladnak a szocializmus, a kom­munizmus felé. A kalinyini pártmunkáskül­döttség vezetőjének magyarul befejezett felszólalását vas­tapssal fogadták az ünnepi megemlékezésen részt vevők. Ezután V. M. Belcsenko a ka­­linyiniak nevében vörös map­pába kötött emléklapot, s egy hatalmas kristályvázát nyúj­tott át Somogyi Józsefnek, a városi pártbizottság első tit­kárának. Felszólalt az ideiglenesen hazánkban állomásozó szovjet csapatok képviselője is, s Le­nin életéről készített képsoro­zatot adott, a városi pártbi­zottság első titkárának­ lakossága soha nem felejti el azt az áldozatos segítséget, amelyet a nagy Szovjetunió megyénk és városunk felsza­badításakor nyújtott, és azóta is nyújt. Kedves Elvtársak! Adjon ez a mai ünnepség biztatást, ösztönzést további munkánkhoz, legyen újabb sikereink forrása, mélyítse to­vább barátságunkat a nagy Szovjetunióval. Éljen december 2-a, váro­sunk felszabadulásának 25. év­fordulója! Éljen Hadsereg!a felszabadító Vörös Éljen az SZKP és az MSZMP megbonthatatlan egysége! Éljen és viruljon a szovjet és magyar nép örök, testvéri barátsága! Éljen, a béke és a szocializ­mus! Az ünnepi beszéd után V. M. Belcsenko, a kalinyini párt­munkásküldöttség vezetője szólalt fel. Rostás Károly városi tanács­elnök zárszava után Somogyi József átadta a város dolgozói­nak ajándékát V. M. Belcsen­­kónak, a kalinyini pártmun­­kásküldöttség vezetőjének és a hazánkban ideiglenesen állo­másozó szovjet csapatok kép­viselőjének. Az ünnepi meg­emlékezés első része az Inter­­nacionáléval fejeződött be. Szünet után a Tanítóképző Intézet kórusa, a Táncsics Mi­hály Gimnázium irodalmi színpada és a Vikár Béla kó­rus bemutatta jubileumi mű­sorát A felszabadulási ünnepség­­sorozat a városi tanács nagy­termében megrendezett foga­dással fejeződött be. V. M. Belcsenko felszólalása Vörös szegfűk az elesett hősök sírjain Koszorúzás a Szabadság parki emlékműnél Feszes vigyázzban állt dísz­őrséget két-két honvéd, rendőr és munkásőr a behavazott fák fölé magasodó szovjet emlék­mű lépcsőjén. A fehér obeliszk előtt több száz kaposvári állt, ott voltak közöttük a város felszabadulási ünnepségsorozatára szovjet, nagykanizsai, érkezett siófoki vendégek is. A Vaszilij Mihaj­­lovics Belcsenkónak, a Kali­nyin területi Pártbizottság má­sodtitkárának a vezetésével megyénkben tartózkodó kali­nyini pártmunkásküldöttség is. A honvédzenekar eljátszotta a magyar és a szovjet him­nuszt, majd Balázs Nándor, városi KISZ-bizottság titkára a lépett a mikrofonhoz: — Gyorsan repülnek a moz­galmas évek, de korunk esemé­nyeinek sodrában sem fakul az eleven emlék, nem lazul a hála­­ és a szeretet ezer szála, amely felszabadítókkal összefűz minket. A mai gyermekek már csak tankönyvekből, az idő­sebbek elbeszéléseiből ismerik a grófok, bárók, zsellérek és cselédek világát. Számukra természetes, hogy szüleik és ők maguk elegánsak, jól öltözöt­tek; hogy óvodában lehetnek, iskolába járhatnak, gond nél­kül tanulhatnak; hogy a nyári szünet egy részét a fenyvesi táborban telhetik; hogy tíz­órait visznek magukkal, szin­te naponta kerül hús a tányé­rukba otthon vagy a napközi­ben, hogy cukorkát, csokolá­dés gesztenyepürét ehetnek. Nekik természetes, ami most van: munkáshatalom. Negyedszázaddal ezelőtt a dicsőséges szovjet hadsereg vö­röscsillagos katonái vérük hul­­latásával, életük feláldozásá­val harcoltak a szabad Ma­gyarországért. Szabadságunk, a szűkebb hazában, Kaposváron 1944. december 2-án született, de bölcsőjét 1919-ben Latinca és harcostársai készítették. A 133 tündöklő nap után, amikor egyre hidegebbek, egyre söté­­tebbek lettek az éjszakák, an­nál jobban megforrósodtak az emlékek és kifényesedtek, tün­dököltek. Ahogy időben távo­lodott a somogyi tizenkilenc tavasza, úgy került hozzá lé­lekben mind közelebb a nép; emléke nemcsak megmaradt, hanem növekedett — óriás le­tt. Forradalmár alakjai: Latinca Sándor, Tóth Lajos, Krénusz János és a többiek ott éltek az eszmélő gondolatok mélyén. December elsejének éjjelén a szovjet csapatok már Kapos­vár közelében voltak. Miót­­a hallották volna a költőt: »Elő­re, Lenin katonái­« Másodikán az 57. szovjet hadsereg 6. gár­da lövész hadtestének 10. gár­dahadosztálya bevonult a vá­rosba. A vöröscsillagos kato­nák harca városunk szabadsá­gáért véráldozattal járt, sok harcosnak jutott vöröscsillagos fejfa a somogyi földön. A fej­fák körül azonban új élet fa­kadt. A szabadságot Lenin eszméinek katonáitól kaptuk, de a hatalomért nekünk kel­lett megküzdenünk. Akik a szabadság első nap­­jaiban születtek, már felnőtt emberek. Visszam­entve megtett útra, a jogos nemzeti a büszkeség mondatja velünk: élni tudtunk a megkapott sza­badsággal. Most, ebben az ünnepi pilla­natban nem szólhatnánk ilyen büszkeséggel huszonöt év ered­ményeiről, ha azok a szovjet hősök, akik itt, az emlékmű körül, és azok több százan, akik jeltelen vagy vörösfej­­fás sírban alusszák örök álmu­kat, nem áldozzák érettünk a legdrágábbat, fiatal életüket. Akik a harcban névtelenül ott­maradtak a földön, akik állhatták fel többé, hogy nem to­vább és tovább vívják harcu­kat, azoknak emlékezetére áll­janak itt Julius Fucik sza­vi: «,Szeretném, ha tudnátok: ezek a hősök nem voltak névtele­nek. Emberek voltak, akiknek volt nevük, volt arcuk, voltak vágyaik és voltak reményeik, s éppen ezért a legutolsónak fájdalma sem volt semmivel a sem kisebb az elsőénél, akinek a neve fennmaradt. Szeretném, ha olyan közel­állónak éreznétek őket, mint ismerőseiteket, rokonaitokat, mint önmagátokat.« Az ünnepség színhelyére ek­korra érkeztek meg a kaposvá­ri pajtások az emlékstafétával, s az elesett szovjet tüsöknek emléket állító obeliszk alatt nyújtották át a toponári úttö­rőknek. Ezután a munkás gyászindu­­ló hangjai mellett elsőként megyei és a városi pártbizott­a­ság, a megyei és a városi ta­nács nevében Németh Ferenc, a megyei pártbizottság első titkára, Somogyi József, a vá­rosi pártbizottság első titkára, Böhm József, a megyei tanács vb-elnöke, Rostás Károly, városi tanács vt-elnöke he­­­lyezte el a hála és a kegyelet koszorúját az emlékmű talap­zatán. Ezután a kalinyini párt­munkásküldöttség, a ha­znk­­ban ideiglenesen állomásozó szovjet csapatok képviselői, a városi KISZ-bizottság, a me­gyei földhivatal, a KIOSZ me­gyei és városi szervezete és a Petőfi iskola nevében koszo­­rúztak. Hosszú sorokban KISZ-esek és úttörők indultak meg az emlékmű felé. A fiúk és a lá­nyok virágcsokrokkal halmoz­ták el az emlékmű talapzatát. Az úttörők egy-egy vörös szeg­fűt tettek minden sírra, s vi­gyázzban megálltak a váro­sunk, a megyénk szabadságáért a vérüket hullató hősök pihenő­­­­­helye előtt. A koszorúzási ünm­pség az Internacionáléval fejeződött be a Szabadság parkban. A f­elsza­badul­ás negyedszázados évfor­dulója alkalmából megkoszo­rúzták a Keleti temetőben lé­vő szovjet hősi emlékművet is. Keleti szél fújt ezen a na­pon. Keleti szél, mint husz­onöt évvel ezelőtt. A parkba tiszta szívből emlékezett az újjászü­letett város a szabadságot el­hozó hős szovjet katonákra. A kalinyini pártmunkásküldöttség megkoszorúzza az emlékművet. Emléktáblaavatás a városházán Kaposvár felszabadulásának negyedszázados évfordulója alkalmából bensőséges ünnep­ségre került sor tegnap reg­gel a városházán. Emléktábla­­avatóra jöttek össze a megye és a város vezetői, az üze­mek, gyárak dolgozói, az isko­lások és a Vaszilij Mihajlovics Belcsenkónak, a Kalinyin te­rületi Pártbizottság másodtit­­kárán­ak vezetésével megyénk­ben tartózkodó kalinyini de­legáció tagjai. A magyar és a szovjet himnusz elhangzása után egy szavazat következett, majd Rostás Károly, a városi tanács vb-elnöke mondott ün­nepi beszédet. — A város sorsfordulójára emlékezünk — mondotta —, arra a napra, amikor nem hó­dítóként, hanem felszabadító­ként lépett hazánk földjére a szovjet hadsereg. Mindaz a küzdelem és erőfeszítés, amit ötvenegy évvel ezelőtt Latinka Sándor és társai kezdtek el egy szebb és boldogabb megteremtéséért, ezen a jövő de­cemberi napon válhatott meg­valósíthatóvá, elérhetővé. Ka­­­­posvár dolgozói márványtáb­­l­lába vésték örök hálájukat a szovjet nép, a Vörös Hadse­reg katonái iránt. A fehér selyemlepel lett a márványtábláról, lehát­ame­lyen a következő szöveg áll: «■ 1944. december másodikán szabadította fel városunkat a dicsőséges szovjet hadsereg. Kaposvár lakossága hálával emlékezik a hős felszabadí­tókra. 1969. december 2.« Az emléktábla leleplezése után a tanítóképző gyakorló iskolájának leánykórusa éne­kelt, majd a kapu alatt és kint az utcán összegyűlt em­berek együtt énekelték el az Internacionálét. SOMOGY! NÉPLAP Szerda, 1969. december 3.

Next