Somogyi Néplap, 1980. július (36. évfolyam, 152-178. szám)

1980-07-31 / 178. szám

Árkon innen, villanyon túl A fejkendős asszony szőlőből jött, s ott találkozatunk vele, ahol véget ér az utca lámpafüzére. Illendően köszöntünk, amúgy falusi szokás szerint. — Talán maguk is nótát gyűjteni jöttek, vagy csak a házakat nézegetik? Ezek is olyanok, mint én magam, roskadtak, fáradtak, öregek. Tudják, az a baj, kedveskéim, hogy az ember akar tenni, de már nem tud. Rászólnak, azt mondják, hagyja, már öreganyám, mert csak több dolgunk lesz vele ... ni ?— Mióta él egyedül a nő— Az uram szegény, Csapó Károly, huszonöt évvel ezelőtt a túlsó domboldalba költözött. Itt maradtam két öreg szülővel, a gazdasággal, az állatokkal. Az apám még a 14-es háborúban lett nyomorék, anyám harmincéves kora óta alig látott. A beszélgetés a kis házban folytatódott régi bútorok és festmények, rajzok között. Alkalmi vendéglátónk észrevette csodálkozásomat. — Nemcsak maga, mások is nagyot néztek, amikor meglátták próbálkozásaimat. Négy elemit végeztem, többre nem volt módom. A tanítóm — egy magas, bajuszos, jóképű ember — értette nagyon a mesterségét. Nem tudom már megmondani, milyen módszerekkel, de rávezetett bennünket egy olyan csuda dologra, ami bennem máig is megmaradt. Észrevétette velünk környezetünk, a természet szépségeit. Aztán elkerült innen, azt mondták Kapósba ment... de később már nem hallottunk felőle. Elmúltak az iskolásévek, más idők jártak, sok vihar jött, de én egész életemben úgy éreztem, hiányzik valami. Kimaradt életemből a művészet. Nem azért mert szakadatlan munka volt, hanem azért, mert sokszor nem jutott idő egy újságra, ülve aludtam el a rádió mellett — Mikor változott meg az élete ? — Nincs annak még három éve sem. A szülők elhaltak, a lányom férjhez ment, elköltözött innen. A megtakarított pénzemen televíziót vettem, jártam a múzeumokat, képtárakat, gyönyörködtem, és megtaláltam, amire egész életemben vágytam. Aztán amikor elérkezett a tél, egy öreg tintaceruzával egy levélpapíron magam is megpróbáltam... Nem utánozni, másolni, amit a városokban láttam, hanem azt lefesteni, lerajzolni, ami körülöttem van. Én mindig csak a magam örömére, magam szórakozására rajzolok. Nem is igen mondom senkinek, mert tudja, milyenek az emberek, csak kinevetik a magamfajta bolondos öregasszonyt. Talán még valamilyen bűbájossággal is vádolnának. A meghívásoknak, az érdeklődésnek nagyon örülök, mert hát egyedül vagyok, de oda nem adok senkinek semmit, meg azt sem szeretem, ha fényképezni akarják a dolgaimat. Hadd legyen ez csak a magam öröme, boldogsága, néha szomorúsága is. — Képein, kis rajzain gyakran feltűnnek az állatok, a környezete, a Balaton, de Budapest hídjait is látom. Minden óriási, az autók egymás hegyén-hátán. Ezek a képei rendkívül élénkek, mozgalmasak. — Világéletemben falun éltem, ritkán jutottam el messzebb. Nyomasztanak engem a nagy távolságok, az erős fények, a nyüzsgés, a tolongás, bár érdekel ez világ, s kis időre nagyon szeretem. A kis ház Fonyód egyik legszélső utcácskájának végén van. Ott, átugorva a vízmosást egy másik világba érkezik a látogató. K. Zs. Somogyban is élt Feledésre ítélve Azt hiszem, az irodalompárti fiatal olvasók között kevés olyan van, akinek mond ma a név Bohuniczky Szefinek valamit. adósa az irodalomtörténet és a könyvkiadás. Az 1963-as Magyar Irodalmi Lexikon szerint: »írásai többek között a Nyugatban meg. Kétféle tárgyjelentek érdekli leginkább: elsősorban a falusi élet, a szegényparasztok világa, s ezt reális ábrázoló erővel rajzolja. Egészen elütő ettől másik tárgyköre: a városi középosztálybeli nők jellegzetes vizsgálja, s túlfűtött, típusait céltalan izgalmak közt őrlődő életüket bírálja. Újabban számos visszaemlékezése jelent meg az irodalmi és irodalomtörténeti folyóiratokban.— Művei: Nők (elbeszélések, 1930), Rigó (elbeszélések, 1930), Az eszteregi hitbizomány (regény, 1931), Szegény ember (regény, 1933), Három év (regény, 1941), Lázas évek „ (regény, 1947) stb.« Ebben az »stb.«ben bizonyára benne foglaltatik máig kiadatlan, irodalomtörténeti jelentőségű memoárja is... Nem szerepel viszont a M5 sornyi összegezésben az a tény, hogy a Nyugat második nemzedékének novellistája, regényírója név szerint megtalálható abban a kis füzetben, amelybe Babits Mihály — jellegzetesen szálkás betűkkel — a Baumgarten-díj átadási ünnepségeire beszédeit írta. Bohuniczky Szeli ugyanis 1938-ban a jutalmazottak egyike volt, azaz részesült az úgynevezett kis díjban. 1942-ben — már Babits halála után — a nagydíjat is megkapta. Berde Máriával, Ortutay Gyulával, Rónay Györggyel, Mátrai Lászlóval és Szentimrei Jenővel együtt vehette át kitüntetést. A névsor is minősít! Bohuniczky Szefi (1896— 1969) lezárt életművének főbb alkotásai figyelmet érdemelnek. Az adósságtörlesztés késik... A magyar irodalom története (Akadémia Kiadó, 1966) VI. kötete szerint: »A Somogy megyei Nagypécselyt született 1896- ban, középbirtokos családból. Apja később tönkrement és Vas megyében vállalt intézői állást.« Somogyban azonban ilyen nevű település nincs; van viszont Veszprémben a Bakony és a Balaton-felvidék határán: Pécsely, melyet Nagypécselyből és Nemespécselyből vontak össze 1942-ben. Hajlok azonban a Németh László-i I verzió felé, mely szerint: »Az apjának ötszáz holdja volt Belső-Somogyban, később tönkrement, gazdatiszt lett. Ő maga, amíg az urat nem nyugdíjaztak, Csurgón fiatalasszonykotíott... (Emberes szerep, 1934). Ebben az esetben a szülőhelye lehet, hogy nem is a Nagypécsely, hanem a somogyi Nagycsepely? Nincs különösebb jelentősége. Van viszont annak, mennyire determináló volt életművére az az első két, vidéki évtized! Jól határolja körül témavilágát, annak »szkizoid« kettősségét a lexikon: 1930- ban mintha két íróról jelent volne meg novelláskötet Az egyik szinte móriczian kemény, naturális (Rigó), a másik Kaffka Margit-ian — még inkább: csehovian ! — drámai, a női sorsot ábrázolva (Nők). De, ahogy Németh László 1931- es Nyugat-beli kritikájában olvashatjuk: »A két kötet legmesszebb eső kell egymás mellé novelláit állítani, s a naturalista és pszichológus Bohuniczky mentén összeolvad.« B. Nagy Lászó Németh nyomvonalán halad, amikor a két kötet kapcsán így ír 1966-ban: »...a közelebbi vizsgálódás föltárhatja e kettősség mélyén lappangó azonosságot.« A szétválasztódás tehát csak a témavilágra érvényes; az írói stílusra, ábrázolásmódra az egyneműség a jellemző. Az úgynevezett »parasztnovellák« és »nőnovellák« pszichologizmusa közös védjegye Bohuniczky írásainak. Regényeiben »a« kínos helyzetek sorozata tépázza a hős vagy hősök önbizalmát, olykor önbecsülését is. Az áporodott világban e kudarchelyzetek egyetlen nagy kudarcélménnyé csomósodnak, így kompenzálhatatlanok. Az elrontott életek mögött — kimondatlanul is — ott van a kor, mint indíték. Ez az eleven háttértartomány nyomorítja lelki-quasimodóvá könyveinek szereplőit. Egy grófi birtok elprédálódását, szétzüllését írja meg az Eszteregi hitbizományban, »a« kisváros szerelemszaggató hatását a Lányok, asszonyok-ban. Ahogy B. Nagy László definiálta az írói stílust a Szegény emberrel kapcsolatban: »Lélektani naturalizmus ez a javából, itt-ott szociális vonatkozásokkal kiegészítve.« A pocsolya nyugalom alatti társadalmi, egzisztenciacentrikus gyűrűzés ábrázolása írót kíván! (Móricznak is csak a legjobb műveiben sikerült.) S Bohuniczky Három év című regénye ma is izgalmas olvasmány. Akkor is, ha alakjai ugyanolyan alfái és ómegái önmaguknak a regény kezdetén, mint a végén; akkor is, ha kompozíció nem a legtökéletesebb. Minden figura az író emberismeretére bizonyság. Az emberről mint pszichológiai személyiségről, individuumról mindent tudott! S ami manapság sem elhanyagolható szempont: élvezet, olvasni ... Njiesko László mmm RESTAURÁLT KIRÁLYNŐI VISELETEK A Magyar Nemzeti Múzeumban található az ország egyik leggazdagabb textilgyűjteménye. Nemcsak történeti múlt emlékeit őrizik, konzerválják itt, hanem a ma tipikus ruhatárából is szemrevaló kollekciót tudnak bemutatni. Gyűjtési körük igen széles. »Mindent gyűjtünk, ami tipikus egy korszakra — mondja Földiné dr. Dózsa Katalin, a gyűjtemény vezetője. — Viseleteket, hímzéseket, szőnyegeket, vagy aminek az anyaga textil, azt itt megtalálhatjuk. Ha egyegy korszak jellegzetes darabjai neves személyekhez vagy eseményekhez is kötődnek, különösen becses darabjai gyűjteményünknek! A történelmi vagy neves személyek tárgyai, ruhái szinte az élő személyiség jelenlétét, »létezését« valószínűsítik számunkra, így csodálhatjuk meg Kossuth kormányzói atilláját, amelyet 1848—49-ben viselt. Deák Ferenc hímzett bőrtárcáját, vagy Erzsébet királyné fekete selyem ruhaderekát, melyet a véres dráma idején viselt. A 12 ezer darabból álló gyűjtemény a hímzésektől a szőnyegekig, a gyerektakaróktól a zászlókig, az uszályfogótól a zsebkendőtartóig és a kesztyűtágítóig, a ruhadíszítő ékszerekig mindent magába foglal, ami kapcsolatban áll a divattal, a lakáskultúrával. . — Nem okoz gondot ennek sok különféle tematíliának a tárolása ? — kérdem Dózsa Katalintól — Igen körülmények rossz között voltunk eddig. Évekig kellett raktározási gondjaink megoldására várni. A múzeumi főosztály két és fél milliós beruházása most korszerű raktárt eredményezett. Nagyobb gondunk az, hogy nincs megfelelő restaurátorműhelyünk. Beszélgetésünk színtere, a szűk restaurátori szoba, elárulja, hogy egyik alapvető feltételük hiányzik: a tér. A ruhák olykor 8 méter kerületű aljakkal nehezen tisztíthatók, kezelhetők, ezekről a gondokról szól Sipos Enikő restaurátor, aki 13 éve dolgozik a szakmában. Mikor afelől érdeklődöm, van-e jelenleg olyan munkája, amelyen keresztül közelebbről is megismerhetnénk e szakma nehézségeit és szépségeit, Sipos Enikő egy köteg fotót vesz elő. A képeken Mária királyné (II. Lajos király felesége) menyasszonyi ruháját láthatjuk. Az 1500-as évek első évtizedeiből származó ruhát alaposan megviselték az évszázadok. Nagy gondot okoz, hogyan tudják megfelelő anyaggal, alábélelni hiszen egészen más alapanyagú szöveteket használnak ma már. De nem közömbös az sem, milyen varrófonalat, testeket használnak. Ezeknek az anyagoknak a megszerzéséhez valóságos társadalmi összefogásra volt szükség, hiszen a gyárakban kellett megrendelniük a megfelelő anyagokat, így például a Goldberger és a Lőrinci Fo* nő textilüzemei ingyen, terítés nélkül járultak, hozzá e nemzeti kincset érő jelentős ruhadarab restaurálásához. Mária királyné esküvői ruhája. Vége a fényűzésnek? Se szeri, se száma a nyelvtanulás szükségességét bizonygató érveknek, a nyelvismeret hasznát igazoló szólásmondásoknak. Olykor mégis úgy tetszik: nyelvet tudni hasznavehetetlen dolog, értelmetlen fényűzés. Nemcsak a gazdaságban, hanem az oktatásban is. A példáért elég a szomszédba átruccanni. A Pécsi Tanárképző Főiskolán már egy évtizede megkezdődött az angol, s jóval korábban a német szakos pedagógusok képzése — évenként összesen huszonöten-harmincan kapnak nyelvtanári oklevelet —, arról azonban nem szól a fáma, hányan jutnak megfelelő álláshoz. A számok hiányoznak, a nyugati nyelvek általános iskolai tanárait a KSH statisztikai lapja sem kezeli önálló kategóriaként, becslések szerint azonban Somogyban kéttucatnyi nyelvtanárnak kellene sutba dobnia diplomáját, azaz legalább egyik szakját. Abban a megyében, amely hazánk idegenforgalmának egyhetedét bonyolítja le! A második idegen oktatásának rendjét és nyelv lehetőségeit ez év tavaszáig semmiféle rendelet sem szabályozta : az Oktatási Minisztérium csak néhány hónapja, tehát a tanárképzés kezdete után egy, illetve két évtizeddel teremtett módot arra, hogy az általános iskolákban kielégíttessék a meges igény, és — már tóharmadik osztálytól — választható tárgyként vezessék be a német és az angol nyelvet. Ám a lehetőséget — megyénkben — megközelítően sem használta fel annyi intézmény, amennyinek szakképzett rendelkezésére pedagógus áll a Az idegen deklinációkat és konjugációkat csupán a marcali, barcsi, a fonyódi, a boglár- a lellei kisdiákok, a kaposvári Szalma István iskola és a Kinizsi lakótelepen most épülő intézmény tanulói ízlelgethetik az ősztől. A magyarázat egyszerű: a nyelvoktatás bevezetésével nem járhat együtt az iskola költségvetésének növekedése, a legtöbb helyen 4 módon szakköröket, énekkarokat kellene feláldozni a nyelvi kurzus kedvéért. Az áldásból ezért mindössze száz-százhúsz gyermek részesülhet megyénkben. Ez az újítást nem támogatni csupán látszattakarékosság. Egy csoport gyerek tanításának költsége tanévenként legföljebb,négyezer forintra rúg, négy év alatt tehát tizenhatezerre — egy nyelvtanár képzése pedig, ugyancsak négy esztendő alatt, ennek legkevesebb a harmincszorosába kerül. Kérdés tehát, mi az olcsóbb? A szép kezdeményezés kibontakozását akadályozni, képzett pedagógusokat keserű szájízzel megöregedni hagyni, vagy némi anyagi áldozattal segíteni az igény kielégítését, a jelenlegi állapot felszámolását. L. A. XVVI századi hímzett bársony nyereg. Indiántábor a város szélén ,Fűre lépni szabad!” — ez lesz a jelszó A héten már fölszerelik a röplabdahálót, a kosárlabdapalánkot, s kirakják a kapukat is: lehet labdázni, teniszezni, sportolni a szabad levegőn. De mi minden lesz még itt! Igazi gyermekparadicsom, amelyet a felnőttek csak »tisztes szemlélhetnek ...távolságból« Két évvel ezelőtt a Kaposvári Városgazdálkodási Vállalat tervet dolgozott ki egy olyan parkerdő létrehozására, amely a mozgási lehetőségét, gyerekek zavartalan csoportos játszását szolgálja. A Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium hozzájárulásával valóra váltották a tervet: hamarosan — augusztus 20-ig — átadják a cseri park játszóterét. A fölszerelést a vállalat készíti, de sokat segítenek — társadalmi munkában — a kaposvári vállalatok és iskolák is. Játékok itt csak fából lesznek: könnyű anyag, könnyen alakítható, esztétikus és főként sokkal kevésbé balasetveszélyes, mint a fém. Létrehozható belőle minden olyan forma, amely a vasvázakból elképzelhetetlen. A cseri parkban például széles hátú teknősbéka-, krokodil- és hintalóformákat is találnak a gyerekek, s épül rönkvár óriáscsúszda is. Fenyőfából faragják a babaházakat, nyírfavesszőből indiámsátrakat készítenek. Télre sem lesz elhagyatott a hely: épül itt — közel a város szívéhez — szánkódomb is. A fősétány a felnőtteké: a fából készült asztalok, padok mellett nyugodtan beszélgethetnek, míg csemetéik zavartalanul játszanak. A kivitelezők gondolnak arra is, hogy az óvodás, kisiskolás és nagyobb gyerekek nem mindig tudnak »békésen« együtt játszani, így az összekötő sétányok 12 térhez vezetnek: különböző rendeltetésű játszóterek várják ott a gyermekeket, korcsoportonként elkülönítve. Az elrendezésnél figyelembe vették az időjárást is: lesz olyan játszóhely, amely jo ibb> esetén mindig napfényes, másutt viszont kellemes árnyék borul az indiánsátrak fölé. Fűré lépni szabad! — ez a jelszó a tizenkilenc hektárnyi területen. Bár a pázsitot gondozzák, mégis játszótérül szolgal: ha elesik a gyerek, ne a salakon vagy a kemény betonon zuhanjon ... A vándorcirkuszokat »kitelepítették« — ezentúl máshol ütik föl majd sátrukat, így újra a kicsiké lesz a kresz-pálya, a fölszereléssel együtt... A park még egy fontos játszócélt szolgál: helyet ad a nyári napközinek. Eddig ugyanis valamelyik kaposvári iskolában kornyadoztak a nebulók, mostantól heteket is tölthetnek a parkban, szabad, levegőn. A hatmillió forint értékű park bizonyára a kaposvári gyerekek kedves játszóhelye lesz. A. A.