Somogyi Néplap, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)
1984-01-07 / 5. szám
Alacsony, kövérkés, hullámos szőke hajú, kis, zsíros arcú, hadaró beszédű lány Sz. Tóth Mária. A mozgása darabos. Szürke nadrágkosztümben, bukósisakban száll le a motorról. Letelepszünk a gazdaság irodájában. Beszéd közben idegesen babrálja a haját, blúzát. Nem szégyellős, nem tartózkodó. — Hat osztályt jártam, de 1953-ban abba kellett hagynom az iskolát, mert akkor bezárták az apámat. Nem teljesítettük a beszolgáltatást, s ezért húsz hónapot sóztak a nyakába, összesen 25 holdon gazdálkodtunk, termeltünk minden erőnkkel, a tanya körül és több helyen, apró parcellákon. A földet örököltük, meg szereztünk is hozzá. Akkoriban nem győztünk mit beadni, különben lesöpörtek mindent, még az egeret is, így aztán a végén a tejbeszolgáltatást sem tudtuk teljesíteni. Az öregebbik bátyámat munkaszolgálatosnak vitték el Itthon mi elszenvedtünk mindent, végül kivett anyám az iskolából kenyeret keresni. — Apámat figyelmeztette az egyik komája, a kézbesítő. — Adj pénzt a tanácselnöknek, és nem tesz kutaknak ! Előfordult már ilyen. — Miből, komám? — kérdezte az apám, hiszen szabályosan éhezünk. — Nem mondhatok rá semmi rosszat, rendes ember volt. Jól emlékszem, amikor érte jöttek és bekísérték a tanácsházára, ormán a rendőrségre, hiába vártuk, nem érkezett vissza, az itteni börtönbe csukták. A tárgyalás után Sajóbábolnára szállították, meg Állampusztán töltötte le, zárt táborban a büntetését. — Anyukám sohasem utazhatott hozzá, mert nem telt rá. Nekem más munkaahelyem nemigen akadt, ide, gazdaságba se akartak vízhordónak fölvenni. Mit akarsz, te pici? Még a kannát se bírod el! Most is igen alacsony vagyok, hát még akkor! — Ide figyeljen, én dolgozni fogok, nem játszani, és nem cicázni, mert nagy szükség van a keresetemre. Velem ugyan nem lesz probléma. — Fölvettek vízhordónak, másfél forintos órabérért. Akkor kubikolták a rizstelepet. Messziről hoztuk a jó vizet, a cigarettát, mikor mit kértek az emberek, gyalog szaladtunk, és rám tényleg nem panaszkodhattak. Az emberek megszerettek. Eleinte viccelődtek, gúnyolódtak, de visszabeszéltem ám nekik, megtanultam, hogy nem feltétlenül szégyellnivaló az, ha valakinek a szája a kelleténél nagyobb. — Szerettem velük dolgozni. Ha kötekedtek, én is visszafeleltem. Káromkodtak ? Én még jobban. Azóta se tudtam leszokni róla. Aztán a másik évben már gyalogmunkára eresztettek, escekapáztmk, a tavakat vezettem, mikor mit parancsoltak. A növénytermesztésben 1959-ben találtam a megélhetésemet, de nagyon szerettem már akkor is a pénzt, többre ácsingóztam, hívtak a baromfitenyésztésbe, oda mentem csirkésnek. — Azóta se változtattam. Egyre több csirkét neveltünk. Eleinte télire nem hoztak naposbaromfit, a tehenészeti telepen dolgozhattunk, répát hordtunk vagy szecskáztunk, rajtam ugyan nem fogott ki a munka. Jól kerestünk, sokkal jobban, mintha a magtárban a napot lopjuk. Egyetlen problé m karrier ma adódott, hogy nem kellettem éves munkásnak, csak időszakinak. Évről évre megújították a szerződésemet, de nem járt illetményföld. — Hiába vagyok kicsi, a lábam le se ért a motorkerékpárról, meg hiába maceráltak, hogy kézbe a fakanalat, gyorsan megtanultam motorozni, szóról szóra bevágtam a műszaki tételeket, elölről-hátulról fújtam, simán levizsgáztam. Je?— Mikor lett brigádveze— Sokszor. Egyszer kineveztek, másikszor leváltottak. Amikor megszorult gazdaság, mert a sok munka torlódott, akkor szóltak, hogy Manci, ezt meg kell csinálni. Megcsináltam. Húsz-huszonöt asszony tartozott a telephez, több tanyában neveltük a jószágokat, csirkét, gyöngyöst, ami jött. Irigykedtek az emberek. Csakhogy a gombot nyomni kellett ám azért. A régebbi brigádvezetőnek se motorja, se jogosítványa, én szaladgáltam helyette, meg segítettem a papírmunkákban is, s azt híresztelték, hogy a párnája vagyok. Bizony nem. Szívesen csináltam, amire megkért, a kimutatást is, ő meg motorhasználatért pénzt azt ideadta nekem, kapott. Olyan bajt kevertek, amiért jól megértettük egymást, hogy a párt is tárgyalta az ügyünket, a népi ellenőrzés vizsgálta. Megismerték, hogy a mérlegelést, a kimutatást én csináltam, de nem arra ment a játék, hanem a jó keresetre. Kárörvendeztek , na, Manci,most lebuksz. Édesapám, én ugyan nem, rajtam nem röhögtek. Mindig azzal jelentgettek ide-oda, hogy egy ilyen kulákszármazású ne legyen brigádvezető. Az igazgató is megkérdezte, mit csinálsz, Manci? ín ugyan semmit, nyugodjon csak meg, mérlegelhetik az állományt, egy deka hiány sincs. Igazam lett, az igazgató úr kineveztetett brigád vezetőnek. Öt zig. — Miért váltották le? — Nem lehetett kulákszármazású vezető. — Bánkódott miatta? — A fenét. Jött a tavasz, a sok jószág a nyakunkba szakadt, megint szóltak, hogy Mancikám, el kéne vállalnod. Motorral könnyen szaladgáltam a kerületek és a tanyák között. Vagy gondozó voltam, vagy brigádvezető, végleg 1973-ban neveztek ki. Tanultam is. Elvégeztem a hatodik-nyolcadik osztályt, s megszereztem mezőgazdasági szakmunkása bizonyítványt. Na, a tanfolyamon se fogadtak nagy szeretettel. Fiatalabb lányok rázták a rongyot, technikumot végzettek, de én úgy okoskodtam, elférek közöttetek, a vizsgát már csak leteszem. Az első beszámolót tartottuk. Lefeküdtem, mert az igazság az, hogy nem szoktam hozzá az iskolában, alattam mindig recsegett szék, a levegőt is másképpen szedtem, itthon hajnalban kelek, estig járom a határt, ott sokat aludtam. Akkor is. Úgy szóltak rám, mi az, Manci, nem akarsz vizsgázni. Egyedül kaptam jelest. — Nekem most is mutogathatja a tévét, alig figyelek rá, amikor fáradtan hazaérek, azt se tudom, mihez fogjak, hol áll a fejem. Nem mennék el innen sehova. Mindenünk megvan. A mamával élek, de felépítettem egy kétszobás lakást, bebútoroztam szépen. Miért dolgoztam én? Dehogy megyek máshova csirkeszart taposni. — A pénzből nekem sohasem elég. Az alapfizetésem a műszaki pótlékkal igen szép, de most elvállaltam egy másik telepen is a munkát. Nem tagadom, imádom a pénzt, de nem tud olyan munkát mutatni, adni, amit meg nem csinálok. Éjjel egykor fölkelek, dolgozok késő estig, ám a manit számolják csak a kezembe. Könnyen vagyok, hiszen se kicsi, se nagy nincs mögöttem. Az akarattal sincs probléma, addig megyek dolgom után, amíg el nem a intézem. Lusták az emberek? Én nem tűröm. Az embereknek több a problémája velem, hívattak emiatt már a párt elébe is, de nem szeretem, nem álltam meg, ha valaki nem végzi el a munkáját. Ha idejött, akkor dolgozzon! Engem mindenütt megtalálhat ebben a gazdaságban, engem a munka éltet. Meg is fizetnek, felvitték a béremet jól. Most autót veszek. A ruházatom nem olyan csiricsáré-divatos, de nem tudom megmondani hány szoknya, pulóver, nadrág van a szekrényemben. Magamra keresek elég régen. És én egészen jól megélek. Sz. Lukács Imre Bisztray Ádám ARMSTRONG Egy szelíd és szomszédos dzsungel égig verő zöld és veres lángjai mögül fúvódó szemétdombon talált trombitát, mely ELŐTTED csupán sárgaréz hallgatás volt, erős és rekedt torkod kegyelméből, testvérien értjük egymást félholtra dörgölt cipők suvickos magasában. Legyen kedves végre a mi szolgálatunk a folyóparti istennek, szitáló fényben ébenfa oszlopok vezettek hozzá. tHtrtié Gábor raj»» Őszi csend Vörös Ferenc rajza Balla László Az ablak mögött ... Egyszer aztán végképp leesett a lábáról. Több mint hat évtizedet élt ezzel a bokasüllyedéssel. Valahogy megvolt vele. Húzta a jobb lábát, alig észrevehetően bicegett is, de hát istenem: tanárnő volt, nem balerina. Hanem egyszer csak kezdett mind nehezebbé válni a járás. Jött egy kopásos reuma is. Néhányszor elbukott az utcán, kéz- és lábtörések. Az utolsó olyan súlyos volt, hogy elhatározta: ebből épüljön fel, és többé nem teszi kockára a épségét, nem mozdul ki testi lakásból. Majd a lányai szépen hazahordanak neki mindent. Ekkor már közelebb járt a nyolcadik ikszhez, mint a hetedikhez. Erre mondta, hogy végképp leesett a lábáról, pedig odabent még kifogástalanul közlekedett. Dehát, odabent! Börtön az a magafajtának, aki világéletében szenvedélyesen járta — nem csupán a várost, a határt is. Rossz láb? Oda se neki! Magasabb szárú cipőt vett, jó szorosan befűzte, és neki a meredek kaptatónak! Sokszor olyan tempóban, hogy néhai — szívhibás — férje nem is győzte vele a lépést. Most legalább a lakása ne lett volna a negyedik emeleten, és olyan helyen, hogy átláthatott más házak „feje fölött”! Az ablakon túl csalogatóan, hívogatóan kacérkodott vele napról napra a sétáin oly sokszor felkeresett vidék. Szeretett a hóban járni. Hogy várta évekig, hogy legyen piár egyszer egy tisztességes tél! Na,’ ebben az esztendőben volt egy alapos. Legalább annyit: odahúzta székét az ablak elé, és nézte, órákig bámulta a hóesést És egyszer megmozdult benne egy vágy, egy egészen egyszerű, hétköznapi, számára mégis elérhetetlen, hogy az első csíkot, az első ösvényt tapossa odakint, a szűzhóban. Akkor vagy egy óráig ott maradt az ablaknál, sóvárogva nézte a háztetők fölött nem is oly messziről ide látszó hegyoldalt, rajta az érintetlen hótakarót. Arra a hegyoldalra meg csak esett, esett a hó, s mert ember most félidőben alig járt arra, az idős asszonyt napokig csalogatta frisseségével, makulátlanságával. Mint ebben a korban az már gyakori, a tanárnő olykor fél éjszakákat nem aludt, ilyenkor is ez a csodás szűz is fehérség volt a szeme előtt, amelyre ő többé nem léphet rosszul engedelmeskedő lábával. Hanem egyszer csak érdekes dolog történt. Eleinte csupán azt figyelte meg, hogy már bizonyos izgalommal várja a reggelt, mikor újra odaülhet az ablak elé. Azután azt tapasztalta, hogy ilyenkor a kielégítetlen vágyak sajgása egyre jobban háttérbe szorul, igazi örömét leli a havas tájék nézegetésében. Az egyik pillanatban pedig ... — megindult. Nem, nem fizikailag. De majdnem. Olyan érzés kerekedett felül benne, mintha most egy óriásit lépne. Nem egyenesen arra a hegyoldalra jutott az ablakból, hanem a közbülső forgalmas városrészt kihagyva, annak a mellékútnak a sarkánál találta magát, amelyik meredeken fölfelé vezetett az ablakából látszó gerincre. És ő megindult ezen az úton. Érzéki csalódás? A különösen intenzív képzelet furcsa játéka? Ki tudja? Hiszen még a mozgás gyönyörét, az éles levegő metsző karmolását az arcán — ezt is érezte. És a maga naturalista aprólékosságában vonult mellette az olyan sokszor beel járt, szemével számtalanszor felivott, idegsejtjeiben minden ízével elraktározódott faj. A görcsös, repkénnyel befutott akácfa után persze ez a kis köves szakadék jött, azután szánalmas pucéron az az óriási (talán százéves?) csipkebokor, majd a drótkötéllel beton tartóoszlophoz erősített sürgönypózna, majd kis présház, na én igen: itt kezdődött a szőlőskert, amelyik most már a hegy tetejéig eltart, s a különösen jellegzetes tőkéket itt is személy szerint ismerte. Mikor pedig felért a csúcsra, szembetalálta magát a saját ablakával, és egy kis részvéttel gondolt arra a tehetetlen öregasszonyra, aki ott az ablak mögött sóvárog az után az egyszerű, köznapi öröm után, hogy az első ösvényt taposhassa a frissen esett hóba. Ekkor a tanárnő visszapillantott a megtett útra, és jólecőn látta, hogy amerre jött, valóban ott sorjázik lábainak mély lenyomata. Hipp-hopp, ezzel megint otthon volt, karszékében, az ablak előtt. Hanem ekkor fáradhatatlanul újra sétára indult. És ismét. És megint. S közben azon gondolkozott, hogy a külsőn kívül talán van egy bennünk levő világ is. Hogy amihez egész életünkben ragaszkodtunk, amit szerettünk, az odabent újra megformálódott, hogy velünk maradjon, mellénk álljon, ha már a kinti ösvények-fákbokrok-sürgönypóznák elhagynak bennünket. Aznap éjjel a tanárnő (sétáitól felfrissülve?!) pompásan aludt, de mielőtt elnyomta volna az álom, még arra gondolt: jó lenne, ha mielőbb elérkezne a tavasz. Hogy milyen csodálatos túrákat tesz majd a feslő, újzöld, fényeivel-illataival egész lényét bizsergető határban. Hogyan szerezzünk protekciót? Csingilingi Kázmér, a telefonközpont irigyelt hatalmú csoportvezetője délelőtt tíz órakor jegyet váltott téli fürdő pénztáránál. Regagel bejelentette a hivatalában, hogy egy fontos ügy kivizsgálására kiszáll helyszínre. Az ügy egyszerű és világos volt, a fiatalasszony csinos és ledér, így aztán gyorsan megegyeztek. Kázmér úgy gondolta, visszatérőben útba ejti a fürdőt, hogy kipihenje a kiszállás fáradalmait. Háromszor átúszta a nagymedencét, negyedórát lubickolt a meleg vízben, aztán a kabinja felé indult. Közben útba Dolga ejtette az illemhelyet, végeztével nyitotta volna az ajtót; a zár reccsent egyet, de nem moccant. Kázmér lökdöste, taszigálta, hiába. „Te jószagú úristen” — gondolta magában — ,egy órakor kezdődik az osztályértekezlet, én meg itt ülök bezárva.. Megpróbált kimászni fülkéből, de mindig visszaesett. Nem maradt más hátra, kiabálni kellett segítségért. — Kabinos! Kabinos! — ordította. — Parancsoljon a vendég úr — mondta kulcsait csörgetve. — Parancsoljak, parancsoljak ... Könnyen beszél maga ott kint. Nyissa ki azonnal az ajtót! Maga a kabinos? — Ne hülyéskedjen, kérem! Csingilingi Kázmér vagyok, a telefonközpont csoportvezetője. — Á, ön az, kedves Csingilingi úr? Üdvözlöm a hivatalomban. Remélem, jól érzi itt magát... Különben mi nagyon jól ismerjük egymást: tíz éve járok magához telefonügyben. — Ez nem tartozik ide, engedjen ki! Hivatalos ügyben keressen föl a fogadónapomon a hivatalban! — Ejnye, éje rátarti, Csingilingi szaki! Nekem csak a kabinokhoz van kulcsom. Rögtön szólok a főnöknek. Ő majd fölveszi a jegyzőkönyvet a rongálásról, átküldi a hivatalba, meg a rendőrségre. — Mi az, hogy szaki? Meg jegyzőkönyv, meg... Kikérem magamnak! — Azt lehet... Én is tíz éve kérem a telefont... Hogy miért szaki? Azért, mert én itt vágom meg a palimadarat egy jó kabinért, maga meg a tisztelt hivatalában egy vacak telefonért. A szabál meg itt is szabál: az ajtórongálásról jegyzőkönyvet veszünk fel. Értesítjük a garázdaságról a munkahelyét meg a rendőrséget, aztán letiltatjuk a kárt a fizetéséből — No de kedves Józsi úr ne vegye ennyire szívére dolgot! Holnap bejön a hivatalomba, és mindent megbeszélünk. _ _ „ — Miért holnap? Vagy talán nem ül elég kényelmesen? Addig innét ki nem jön, míg ki nem utalt nekem egy telefont... — Rohadt zsaroló! — dünnyögte Csingilingi. — Megfagyok ebben a huzatban. — Köszönjük az elismerést, uram. Tudja, mi nagy gondot fordítunk arra, hogy ne érezzék az ügyek szagát ... Tessék, itt egy pokróc, burkolózzon bele! Vigyázzon, dobom! Küldöm a papírt, meg a tollat is. A hivatalnok megírta kiutalást, és kicsúsztatta az a ajtó alatt. — Megfelel, Józsi úr? De most már tényleg csináljon valamit! Kérem ... — Köszönöm, uram, megfelel. Pontosan így képzeltem. Tíz méter piros zsinórral ... Pisti! Hozd a sperhaknit! T. Ágoston László