Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-03 / 2. szám
1987. január 3., szombat Somogyi Néplap 7 Nem vet szelet Vihart sem arat, egyéniségében nyoma nincs a felforgató hajlamnak, „légköre”, bár sajátos, nem mindennapi, kiegyensúlyozott lélekre vall. „Hm, villamina erre enyhén mongolos Sízeme, igen, lehet, ha ne mondod, persze, hiszen, te vagy a lélekbúvár”. Valóban? igen, igen, de ne tessék ezt a kifejezést valamiképpen félreérteni. Nem úgy kiegyensúlyozott, hogy lépten nyomon kompromisszumokat köt viharmentes lelkiállapota megóvása végett, vagy hogy könnyed belenyugvással tudomásul vesz egyéniségéhez, szellemi színvonalához, eszméihez méltatlan tapasztalatokat... Nem erről van szó. De igenis arról, hogy csip-csup ügyek, okvetetlenkedések, kicsinyes tökfejűségek által nem hagyja magát zavartatni. Könnyedén legyint, megszívja cigarettáját és átnéz az ostobaság feje felett, még egy gúnyos fintor sem jelenik meg a szája szögletében („fegyelemre neveltek”). És rögtön valami közömbös, hétköznapi dologról kezd beszélni. „Arra, ami nem lényegbe vágó, ami a lényegnél lényegesen alább esik, nem érdemes szót vesztegetni”, adja értésemre, anélküli, hogy mondaná: „kár a benzinért”, vagyis az elpusztított agysejtekért, a könnyen megrongálódó idegekért. Kár, mert esetleg megsínyli a lényeg. „Jó, jó, de mi a lényeg, Béla?” „Tudod te azt, ne tégy úgy, mint aki kettősig sem tud számolni. Ugye hallottál barátom, a fényes szelekről ?! Persze, hogy hallottál, idézted százszor is, szóval a lényeg az, hogy mi, akik akkor elindultunk a kollégiumok, egyetemek felé, megfogadtuk, hogy cserébe a lehetőségért, a felséges tudásért, és mindenért... (a boldogan elfoglalt vaságyért, és a szűken mért kenyérért is) eszünket, akaratunkat, s a birtokba vett tudást feltételek nélkül felajánljuk a hazának. (Azt mondod, ma már ez túl patetikusan, sőt, közhelyszerűen hangzik? Lehet.) Szóval, a hazának, a népnek, barátom, (nagy kezdőbetűvel kérem a Népet!). Akkoriban ezek a szavak nemcsak szavak voltak, s számomra ma sem csak szavak ... No, de hagyjuk ezt, még félreértenéd a mondandómat. Persze, igazságod van, könnyű fogadkozni, de nehéz megtartani a fogadalmat; ám ne ítélj, hogy ne ítéltess!). Az én nemzedékem tagjai közül igenis sokan adtak az egykori fogadalomhoz méltó választ a história keresztkérdéseire, bár ezek a keresztkérdések egyáltalán nem voltak könnyűek.” Meteorológus. Elementáris viharok természetét vizsgálja, s ha ismerősökkel találkozik az utcán (lépten-nyomon találkozik), a másnapi időjárásról kérdezik. Félig tréfásan, félig komolyan, néha elviselhetetlen tapintattlamsággal („tudom, afféle csodabogárnak, levelibékának nézik az embert”), s ő egykedvűen válaszod: „esőt, havat vagy napsütést parancsol uraságod?”. Szavad után fanyar mosoly jelenik meg az ajka körül, majd megszívja cigarettáját, s a füsttel elbibben a pillanat. Az esze már másutt jár, az iménti laikus megnyilvánulás a múlté, talán már nem is látja az ismerőse arcát; gyors, kissé hanyag kézfogás, és vissza, vissza a Balatont oly erélyesen meg-megkorbácsoló viharokhoz. Tudományos kutató, de „doktori kalapját” még gondolatiban sem viseli. Képtelen pózolni, képtelen álarcot ölteni, mely mondjuk a közfelfogás tudós-képéhez hasonlít, ötvenhárom éves (nagyapa), s ma is, mintha kollégista volna. Van valami oldarcos a mozdulataiban, az öltözködésében, egész mentalitásában, ahogy a kezét hanyagul zsebre vágja, és gyors léptékkel elindul valamerre, mintha az egyetemi könyvtár felé tartana, fejében ötven tanulmány címével, amelyek fontosak egy félévi kollokviumhoz. Mintha még ma is vaságyon aludna, menzán ebédelne, s lefutott harisnyás egyetemista lányokkal randevúzna egy nyugodalmas (ma már nem létező) cukrászdában, vagy egy mozi előtereiben, ahol a falakon plakát méretű színészportrék láthatók, egy-egy sztár fehér fogsora szinte világít a hos mályban. Behajlított karja, úgy tetszik, most is testes matematika-fizika köteteket tart, s számokkal, képleteikkel, ívelt és szögletes zárójelekkel telefisikált táblák képei váltakoznak az agyában. Amikor — mint siófoki népfrontelnök — valamilyen gyűlés elnökségében ül fehér ingesen, nyalkkendősen, illő komolysággal ráncolva homlokát — mintha egy kollégiumi titkár, vagy vezetőségi tag jegyzetelné az izgalmas hozzászólásokat egy régi mozgalmi összejövetelen ... És valaki megszólítja: „Milyen idő lesz holnap?” Ez a valaki, érthető módom nem ismeri a tanulmányait (ha valamelyiket kézbe venné is, valószínű, az első bekezdés után csalódottan hagyná abba az olvasást, mert semmit sem értene belőle), érthető módon nem hallgatta az előadásait a Tudományos Akadémián, meg a különböző hazai és külföldi konferenciákon, következésképpen e valakinek (akárcsak a többinek) csak homályos elképzelései lehetnek arról, ki ez az ember? Nos, hát kicsoda? (Részlet a Természettudományos és Műszaki Ki? Kicsoda? 1986-ban megjelent első kötetéből.) „Böjti Béla dr. meteorológus. Munkahelye: Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) Obszervatóriuma (Siófok), vezető. A Magyar Meteorológiai Társaság Választmányának tagja, a BIB Környezetvédelmi Szakbizottságának tagja. Tiranában tudományos munkatárs 1956—1957. OMSZ-nál dolgozik 1958-tól. 1964 óta a siófoki Viharjelző és Balatonkutató Obszervatórium vezetője. Tudományos tevékenysége: ultrarövidtávú előrejelzések fejlesztése a honi viharjelzés,a balatoni viharjelzés meteorológiai kiszolgálására. Szakmai tudományos irodalmi tevékenysége: maga és szerzőtársakkal 50 tanulmány, magyar, angol és német nyelven. Tudományos konferencián előadás a balatoniviharjelzés fél évszázadáról. (NSZK, 1983), részvétel számos külföldi konferencián. Tanulmányutak Lengyelország (1975), Ausztria (ösztöndíjjal 1979). Kitüntetése (1983) Munka Érdemrend ezüstt fokozata.” Kérdésem volna: egy „kisfcadétból” hogyan lesz a viharok szerelmese? „A kiskadét még nem kapta meg az egyenruhát, amikor a viharokat már megszerette. Egy apró zalai faluiban, ahol a nagyszüleim laktak, kaptam a természettől az első csodálatos viharélményt. Még ma is az orromban van az égiháború előtti csend különös, fülledt szaga. Arra már nem emlékszem, hogy benn a faluban, vagy kinn a határban éreztem ezt az illatot, arra sem, hogy felhőszakadás, vagy jégeső követte a hatalmas égzengést és villámcsapdosást. Tény azonban, hogy nem félelemmel, hanem valami felemelő érzéssel töltött el ez az élmény. Volt részem viharban Kőszegen is, ahol a Hunyadi Mátyás katonai nevelői intézetben töltöttem néhány hónapot édesapám halála után. Apám ugyanis hivatásos tiszthelyettes volt, törzsőrmester, két világháború frontját megjárta, s 1943. február 9-én a nagykanizsai katonai kórházban elhunyt. Tüdőgyulladása volt, nem tudták megmenteni. Ekkor a hadsereg úgy akart segíteni a kereső nélkül maradt családon, hogy engem elhelyezett abban az intézetben, amelyről Otttank Géza az „Iskola a határon” című regényt írta. Aki elolvasta a könyvét, tudja, milyen kemény fegyelemben éltünk ott. Őrzöm rézgombos egyensapkámat, de azt a „megváltó” szabadságos levelét is, amellyel anyám 1944 november 3-án elvitt Kőszegről dr. Benczédd Lajos magyartanárom tanácsára, aki méltán aggódott amiatt, hogy esetleg nyugatra expediálnak bennünket. Hazafelé átéltük Szombathely szőnyegbombázását. A vonat a városon kívül állt, a rémült utasok a töltésoldalban kucorogtak Anyám mindvégig fogta a kezemet. Hozzátehettem: haláláig, sőt úgy érzem néha, ma is a kezemet fogja. (13 évig élt velünk Siófokon.) Nos, a katonai nevelést papi követte, ugyanis a nagykanizsai piaristáknál folytattam a tanulást. De az érettségit már állami gimnáziumban tettem le az 1950—51-es tanév végén. Ezután az Eötvös Lóránd Tudományegyetem következett. Ennyit mondhatok ... Feleségét, Zogulla Dhrdmát, az egyetemen ismerte meg, s az első közös moziláttogatás után elkezdett albánul tanulni. Zogulllla gyógyszerészhallgató volt, s kötelezetttsége szerint a diploma megszerzése után legalább két évig kellett hazájában dolgoznia. Ez nem akadályozhatta meg egybekelésüket, mert Béla habozás nélkül vállalta, hogy maga is a „szkdpetárok földjén” kezdi meg hivatása gyakorlását. 1955. december 18-án kötöttek házasságot az albán nagykövetségen „albán jog és szokás szerint”, a szertartást maga a követ végezte. „Albán Népköztársaság Tudományos Intézete, káderosztály, 2/49. szám. Böjti Béla elvtársnak. Helyben. A Tudományos Intézet Elnöksége tudatja önnel, hogy kinevezte a Meteorológiai Szolgálat Igazgatóságánál technikai-tudományos munkatársi beosztásba, régi munkatársként, havi 6500 Lek alapfizetéssel. Munkabére 1956 március 6-tól kezdve esedékes. A Tudományos Intézet Elnöke (Kol Paparista). Tirana, 1956. március 10.” „ Megint egy kérdés: mit adott a fiatal szakembernek (akit, mint olvashattuk, régi munkatársként alkalmaztak) a kies Albánia? „Mindenek előtt a feleségemet, és a számomra igen kedves nyelvet.A „házastársi nyelv”, hogy így mondjam, nálunk ma is az albán. Nagyon gyorsan, és azt hiszem, tőkéfiatosan elsajátítottam, szívesen, beszélem. Talán ez is az oka, hogy Zogulla máig sem tanult meg rendesen magyarul.) Az első sikerélményeimet is Albániának köszönhetem. Egy kis nagyképűséggel elmondhatom, hogy részem volt az ottani meteorológia megszervezésében (például Kostniában, Kaiszthrióta Gyöngy szülővárosában is én telepítettem a meteorológiai állomást). Csodálatos természeti élményeket köszönhetek az országnak, s emberséget, őszinte megbecsülést kaptam népétől, mely egy közmondás szerint azt vallja, hogy „hegy a heggyel nem találkozik, de ember az emberrel igen”. (Bár így volna, nem igaz?!) Továbbá jó példákat láthattam a családias összetartásra. Sok jó barátra emlékszem, köztük Tyemál dervisre, akit mohamedán bölcsességekkel táplált. Gondolkodásodban legyél olyan mély, mint a föld, mondta búcsúzóul, és szerénységedben hallgatag, mint az éjszaka. Narancssaláta kagylóval, különleges zamaltú albán tea („a férfias bátorságot erősíti, állítja Zogulla”), római, párizsi, athéni emlékek, s a lemezjátszón mindkettőnk kedvenc operája, a Parasztbecsület. Fölnézek a jegyzetfüzetemből: Béla, mondom, milyen idő lesz holnap?! Szapudi András SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK 11)1/1 RERTÖR Hl mpi'MI rÖíV« (.OBIM! nYotvÁNYEGYí. íÉMK«>smvrís k v oiwsť n ÍX*Wff*.»n jKYségévtri- vif aci tilásunWÚtt : be <C* (t.M mWRIXTOR n Vf.SYV< < tilHH'úinv .<• ért«m < wt.Rsn:v» «Ii»«' W. KObVibOfifixi')*. SOAYlNYfA ^ (ni JA MftfarwN SfewiMW*** *■*.*« « stwiimust disciptittrtn»'! xMichin >**<■»!*• :>'<•* ■»!><;« ■fni eivnaw Xala die ixítittw h-kirche rct't»»» iwvwr • «. •»'*«« t írt '"::d>i,anew el M-tennidM Jiob»» iwt>is »'iiwjtetenni vimdetn basver I'.iivUt«»»' utdns .»".ye'.can I Aáttiber+um fbójtí rerun* I« tfn>ívm ttmtárm st 4rmn hoc VaiversMaib sfituutum d 'uőntriptionixi* nthimlui» si iWin>r«vimus. Sfc<b<{>*-Mí«í. t« laifigiri», (tír Jee nn» menst» anno Mittrsnim ihm n)(ofextiis. zvptuatfüixrt «*> /Ststv é* sörvilí:;-.-» b:.':>íK>v.V:«! Zala«toülL V:*> **>/< a mvjjtfv ndüuntx »■* te Ua\i nuUita :•.» íeljiitj--*<«