Somogyi Néplap, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)

1987-01-03 / 2. szám

1987. január 3., szombat Somogyi Néplap 7 Nem vet szelet Vihart sem arat, egyéniségében nyoma nincs a felforgató hajlamnak, „légköre”, bár sajátos­, nem mindennapi, kiegyensúlyozott lélekre vall. „Hm, villamina erre eny­hén mon­­golos Sízeme, igen, lehet, ha n­e mondod, per­sze, hiszen, te vagy a lélekbúvár”. Valóban? igen, igen­, de ne tessék ezt a kifejezést va­lamiképpen félreérteni. Nem úgy kiegyen­súlyozott, hogy lépten nyomon kompromis­­­szumokat köt vi­harmentes lelkiállapota megóvása végett, va­gy hogy könnyed bele­nyugvással tudomásul vesz egyéniségéhez, szellemi színvonalához, eszméihez méltat­lan­­ tapasztalatokat... Nem erről van szó. De igenis arról, hogy csip-csup ügyek, ok­­vetetlenkedések, kicsinyes tökfejűségek ál­tal nem hagyja magát zavartatni. Könnye­dén legyint, megszívja cigarettáját és át­néz az ostobaság feje felett, még egy gú­nyos fintor sem jelenik meg a szája szögle­tében („fegyelemre neveltek”). És rögtön valami közömbös, hétköznapi dologról kezd beszélni. „Arra, ami nem lényegbe vágó, ami a lényegnél lényegesen alább esik, nem érdemes szót vesztegetni”, adja értésemre, anélküli, hogy mondaná: „kár a benzinért”, vagyis az elpusztított agysejtekért, a kön­­­nyen megrongálódó idegekért. Kár, mert esetleg megsínyli a lényeg. „Jó, jó, de mi a lényeg, Béla?” „Tudod te azt, ne tégy úgy, m­int aki kettősig sem tud számolni. Ugye hallottál barátom, a fényes szelekről ?! Persze, hogy hallottál, idézted százszor is, szóval a lé­nyeg az, hogy mi, akik akkor elindultunk a kollégiumok, egyetemek felé, megfogadtuk, hogy cserébe a lehetőségért, a felséges tudá­sért, és mindenért... (a boldogan elfoglalt vaságyért, és a szűken mért kenyérért is) eszünket, akaratunkat, s a birtokba vett tu­dást feltételek nélkül felajánljuk a hazának. (Azt mondod, ma már ez túl patetikusan, sőt, közhelyszerűen hangzik? Lehet.) Szóval, a hazának, a népnek, barátom, (nagy kez­dőbetűvel kérem a Népet!). Akkoriban ezek a szavak nemcsak szavak voltak, s számom­ra ma sem csak szavak ... No, de hagyjuk ezt, még félreértenéd a mondandómat. Per­sze, igazságod van, könnyű fogadkozni, de nehéz megtartani a fogadalmat; ám ne ítélj, hogy ne ítéltess!). Az én nemzedékem tag­jai közül igenis sokan adtak az egykori fo­gadalomhoz méltó választ a história kereszt­­­kérdéseire, bár ezek a keresztkérdések egy­általán nem voltak könnyűek.” Meteorológus. Elementáris viharok termé­szetét vizsgálja, s ha ismerősökkel találko­zik az utcán (lépten-nyomon találkozik), a másnapi időjárásról kérdezik. Félig tréfá­san, félig komolya­n, néha elviselhetetlen ta­­pintattlamságga­l („tudom, afféle csodabogár­nak, levelibékának nézik az embert”), s ő egykedvűen válaszod: „esőt, havat vagy nap­sütést parancsol uraságod?”. Szavad után fanyar mosoly jelenik meg az ajka körül, majd megszívja cigarettáját, s a füsttel el­­b­ibben a pillanat. Az esze már másutt jár, az iménti laikus megnyilvánulás a múlté, talán már nem is látja az ismerőse arcát; gyors, kissé hanyag kézfogás, és vissza, vissza a Balatont oly erélyesen meg-meg­­korbácsoló viharokhoz. Tudományos kutató, de „doktor­i kalapját” még gondolatiban sem viseli. Képtelen pó­zolni, képtelen álarcot ölteni, mely mondjuk a közfelfogás tudós-képéhez hasonlít, öt­venhárom éves (nagyapa), s ma is, mintha kollégista volna. Van­ valami oldarcos a moz­dulataiban, az öltözködésében, egész men­talitásában, ahogy a kezét hanyagul zseb­re vágja, és gyors léptékkel elindul valamer­re, mintha az egyetemi könyvtár felé tarta­na, fejében ötven tanulmány címével, ame­lyek fontosa­k egy félévi kollokviumhoz. Mintha még ma is vaságyon aludna, men­zán ebédelne, s lefutott harisnyás egyete­mista lányokkal randevúzna egy nyugodal­mas (ma már nem létező) cukrászdában, vagy egy mozi előtereiben, ahol a falakon plakát méretű színészportrék láthatók, egy-egy sztár fehér fogsora szinte világít a ho­s mályban. Behajlított karja, úgy tetszik, mo­st is testes matematika-fizika köteteket tart, s számokkal, képleteikkel, ívelt és szögletes zárójelekkel telefisikált táblák képei válta­koznak az agyában. Amikor — mint siófo­ki n­épfrontelnö­k — valamilyen gyűlés el­nökségében ül fehér ingesen, nyalkkendősen, illő komolysággal ráncolva homlokát — mintha egy kollégiumi titkár, vagy vezető­ségi tag jegyzetelné az izgalmas hozzászólá­sokat egy régi mozgalmi összejövetelen ... És valaki megszólítja: „Milyen idő lesz holnap?” Ez a valaki, érthető módom nem ismeri a tanulmányait (ha valamelyiket kézbe ven­né is, valószínű, az első bekezdés után csa­lódottan hagyná abba az olvasást, mer­t semmit sem értene belőle), érthető módon nem hallgatta az előadásait a Tudományos Akadémián, meg a különböző hazai és kül­földi konferenciákon, következésképpen e valakinek (akárcsak a többinek) csak ho­mályos elképzelései lehetnek arról, ki ez az ember? Nos, hát kicsoda? (Részlet a Természettudományos és Mű­szaki Ki? Kicsoda? 1986-ban megjelent első kötetéből.) „Böjti Béla dr. meteorológus. Munkahe­lye: Országos Meteorológiai Szolgálat (OMSZ) Obszervatóriuma (Siófok), vezető. A Magyar Meteorológiai Társaság Választ­mányának tagja, a BIB Környezetvédelmi Szakbizottságának tagja. Tiranában tudo­mányos munkatárs 1956—1957. OMSZ-nál dolgozik 1958-tól. 1964 óta a siófoki Vihar­jelző és Balatonkutató Obszervatórium ve­zetője. Tudományos tevékenysége: ultrarö­vidtávú előrejelzések fejlesztése a honi viharjelzés,­­a­­­­ balatoni viharjelzés me­teorológiai kiszolgálására. Szakmai tudo­mányos irodalmi tevékenysége: maga és szerzőtársakkal 50 tanulmány, magyar, an­gol és német nyelven. Tudományos konfe­rencián előadás a balatoni­­viharjelzés fél évszázadáról. (NSZK, 1983), részvétel szá­mos külföldi konferencián. Tanulmányutak Lengyelország (1975), Ausztria (ösztöndíjjal 1979). Kitüntetése (1983) Munka Érdemrend ezüstt fokozata.” Kérdésem volna: egy „kisfcadétból” ho­gyan lesz a viharok szerelmese? „A kiskadét még nem kapta meg az egyenruhát, amikor a viharokat már meg­szerette. Egy apró zalai faluiban, ahol a nagyszüleim laktak, kaptam a természettől az első csodálatos viharélményt. Még ma is az orromban van az égiháború előtti csend különös, fülledt szaga. Arra már nem em­lékszem, hogy benn a faluban, vagy kinn a határban éreztem ezt az illatot, arra sem, hogy felhőszakadás, vagy jégeső követte a hatalmas égzengés­t és villámcsapdosást. Tény azonban, hogy nem félelemmel, ha­nem valami felemelő érzéssel töltött el ez az élmény. Volt részem viharban Kőszegen is, ahol a Hunyadi Mátyás katonai nevelő­i intézetben töltöttem néhány hónapot édes­apám halála után.­ Apám ugyanis hivatásos tiszthelyettes­ volt, törzsőrmester, két világ­háború frontját megjárta, s 1943. február 9-én a nagykanizsai katonai kórházban el­hunyt. Tüdőgyulladása volt, nem tudták megmenteni. Ekkor a hadsereg úgy akart segíteni a kereső nélkül maradt családon, hogy engem elhelyezett abban az intézetben, amelyről Otttan­k Géza az „Iskola a határon” című regényt írta. Aki elolvasta a könyvét, tudja, milyen kemény fegyelemben éltünk ott. Őrzöm rézgombos egyensapkámat, de azt a „megváltó” szabadságos levelét is, amellyel anyám 1944 november 3-án elvitt Kőszegről dr. Benczédd Lajos magyartaná­rom tanácsára, aki méltán aggódott amiatt, hogy esetleg nyugatra expediálnak bennün­­ket. Hazafelé átéltük Szombathely szőnyeg­bombázását. A vonat a városon kívül állt, a rémült utasok a töltésoldalban kucorog­tak Anyám mindvégig fogta a kezemet. Hozzátehettem: haláláig, sőt úgy érzem né­ha, ma is a kezemet fogja. (13 évig élt ve­lünk Siófokon.) Nos, a katonai nevelést pa­pi követte, ugyanis a nagykanizsai piaris­táknál folytattam a tanulást. De az érettsé­git már állami gimnáziumban tettem le az 1950—51-es tanév végén. Ezután az Eötvös Lóránd Tudományegyetem következett. En­­­nyit mondhatok ... Feleségét, Zogulla Dhrdmát, az egyetemen ismerte meg, s az első közös moziláttogatás után elkezdett albánul tanulni. Zogulllla gyógyszerészhallga­tó volt, s köteleze­tttsége szerint a diploma megszerzése után legalább két évig kellett hazájában dolgoznia. Ez nem akadályozhatta meg egybekelésüket, mert Béla habozás nélkül vállalta, hogy ma­ga is a „szkdpetárok földjén” kezdi meg hi­vatása gyakorlását. 1955. december 18-án kötöttek házasságot az albán nagykövetsé­gen „albán jog és szokás szerint”, a szer­tartást maga a követ végez­te. „Albán Népköztársaság Tudományos Inté­zete, káderosztály, 2/49. szám. Böjti Béla elvtársnak. Helyben. A Tudományos Intézet Elnöksége tudatja önnel, hogy kinevezte a Meteorológiai Szolgálat Igazgatóságánál technikai-tudományos munkatársi beosztás­ba, régi munkatársként, havi 6500 Lek alap­fizetéssel. Munkabére 1956 március 6-tól kezdve esedékes. A Tudományos Intézet El­nöke (Kol Paparista). Tirana, 1956. március 10.” „ Megint egy kérdés: mit adott a fiatal szakembernek (akit, mint olvashattuk, régi munkatársként alkalmaztak) a kies Albá­nia? „Mindenek előtt a feleségemet, és a szá­momra igen kedves nyelvet.­­A „házastársi nyelv”, hogy így mondjam, nálunk ma is az albán. Nagyon gyorsan, és azt hiszem, tőkéfi­atosan elsajátítottam, szívesen, beszé­lem. Talán ez is az oka, hogy Zogulla máig sem tanult meg rendesen magyarul.) Az el­ső sikerélményeimet is Albániának köszön­hetem. Egy kis nagyképűséggel elmondha­tom, hogy részem volt az ottani meteoroló­gia megszervezésében (például Kostniában, Kaiszthrióta Gyöngy szülővárosában is én te­lepítettem a meteorológiai állomást)­. Csodá­latos természeti élményeket köszönhetek az országnak, s emberséget, őszinte megbecsü­lést kaptam népétől, mely egy közmondás szerint azt vallja, hogy „hegy a heggyel nem találkozik, de ember az emberrel igen”. (Bár így volna, nem igaz?!) Továbbá jó pél­dákat láthattam a családias összetartásra. Sok jó barátra emlékszem, köztük Tyemál dervisre, akit mohamedán bölcsességekkel táplált. Gondolkodásodban legyél olyan mély, mint a föld, mondta búcsúzóul, és sze­rénységedben hallgatag, mint az éjszaka. Narancssaláta kagylóval, különleges za­­maltú albán tea („a férfias bátorságot erősí­ti, állítja Zogulla”), római, párizsi, athéni emlékek, s a lemezjátszón mindkettőnk kedvenc operája, a Parasztbecsület. Fölnézek a jegyzetfüzetemből: Béla, mondom, milyen idő lesz holnap?! Szapudi András SOMOGYI TÁJAK, EMBEREK 11)1/1 RERTÖR Hl mpi'MI rÖíV­« (.OBIM! n­YotvÁNYEGYí. í­É­M­K«>smvrís k v oiwsť n ÍX*Wff*.»n jKYségévtri- v­if­ aci tilásunWÚtt : be <C* (t.M­ mWRIXTOR n Vf.SYV­­< < tilHH'úinv .<• ért«m < wt.Rsn:v» «I­i»«' W. KObVibOfifixi')*. SOAYlNYfA ^ (ni JA MftfarwN SfewiMW*** *■*.*« « stwiimust disciptittrtn»'! xMichin >**<■»!*• :>'<•* ■»!><;« ■fni eivnaw Xala die ixítittw h-kirche rct't»»» iwvwr • «. •»'*«« t írt '­­"::d>i,anew el M-tennidM Jiob»» iwt>is »'iiwjtetenni­­ vimdetn basver I'.iivUt«»»' utdns .»".ye'.can I Aáttiber+um fbójtí rerun* I« tfn>ívm ttmtárm st­ 4rmn hoc VaiversMaib sfituutum d­ 'uőntriptionixi* nthimlui» s­i iWi­n>r«vimus. Sfc<b<{>*-Mí«í. t« l­aifigiri», (tír Jee­ nn» menst» anno Mittrsnim ihm n)(­ofe­xtiis. zvptuatfüixrt «*> /Ststv é* sörvilí:;-.-» b:.':>íK>v.V:«! Zala­­«toülL V:*> **­>/< a mvjjtfv ndüuntx »■* te Ua\i nuUita :•.» íeljiitj--*<«

Next