Somogyi Néplap - Somogyi Hírlap, 1990. április (46. évfolyam, 77-95. szám - 1. évfolyam, 1-5. szám)
1990-04-21 / 93. szám
1990. április 21szombat SOMOGYI NÉPLAP 7 í Valami hiányzott a kaposvári Somssich Pál — a mai Táncsics Mihály Gimnázium tetejéről, amit egy másik kor egy — reméljük — letűnt rendszer tartott oda nem valónak. A Turul. Jelképe volt valami ősinek, valami olyannak, amit egykoron egy nép tisztelt. Aztán eltűnt—eltüntették a Somssich névvel együtt. Azt hitték örökre. A Turulmadár azonban — Torma János 1978-ban került oktatóként a kaposvári 503-as Számú Ipari Szakmunkásképző Intézetbe. Igyekezett jó pedagógus lenni, igyekezett elfogadtatni magát a diákokkal, ám ez egyre nehezebben ment. Hiába vezette a fémipari szakkört is, a gyerekek nem jártak oda sem, látszott, nem fogadják el az új oktatót. — Valamit ki kellett találnom, valami olyat, ami amellett hogy értelmes munkára bírja a srácokat, engem is elfogadtat velük. Ekkor kezdtem el különböző maketteket készíteni fémből. A híre gyorsan elterjedt az iskolában, s a kíváncsiság egyre több tanulót csábított a műhelybe. Később ottragadtak, előbb segíteni, majd a saját ötleteiket megvalósítani. Készült eztán a műhelyben sok minden. Régi cséplőgépmakettek, díszes kovácsoltvas kapu és szekrény, ám a munka csúcspontja a kicsinyített Lánchíd lett, amely ma is az iroda büszkesége. Erre a munkára tényleg összefogott a kis csapat, szinte mindig dolgozott rajta valaki. Többen kiszálltak, hogy ezt nem lehet megcsinálni, de jöttek újak, s a régiek többsége is kitartott. Itt az eredmény. A híd valóban szép. Még az egészen apró részletekre is ügyeltek készítői. Sőt, a címer lecsavarható, vagyis bármikor kicserélhető az újra, a híd aktuális maradhat. Közel tíz év után Torma János munkahelyet változtatott. Régi iskolája hívta, a Táncsics. Ment. — Már diákként megcsodáltam azt, hogy a gimnázium minden tanára és diákja igyekszik valami pluszt adni iskolájának. Talán ezért is tart ott a Táncsics, ahol tart. Én, technikatanárként nem sok lehetőséget láttam segíteni, de egyszer szóba került a Turul. A gondolat akkor született, de még én sem bíztam magamban. Visszamentem a régi kollégákhoz, megkérdeztem mit szólnak hozzá. Mindenki azt állította, képes vagyok rá. Akkor nekifogtam. Az egyetlen támpontja Torma Jánosnak egy régi fénykép volt, amelyiken látszott a madár. Azt méricskélte le, s viszonyította a méreteit az ablakhoz, majd később szerzett kitömött ragadozómadarat is mintának. — ígértek tervrajzot is, de az soha nem érkezett meg. Még a legjobb támpontom a régi százpengős volt, amelyen szintén rajt volt a Turul. A terve az volt, hogy március tizenötödikén visszakerül a Táncsics-Somssich gimnázium ormára a Turulmadár. El is készült a munka 12-ére, de az ünnepre nem sikerült feltenni. 1990. március 23-a óta azonban ismét látható a régi szimbólum a régi helyen. — Szívesen csinálnánk még ilyet vagy hasonló szobrokat. Persze nem akárkinek és akárhova, de ha történelmileg és esztétikailag helye van egy ilyen alkotásnak valahol, oda szívesen megcsináljuk. Ha nem lesz, az sem baj, nem a pénzért csináltam ezt sem... A szobordöntögetések korát éljük. Jogos és jogtalan indulatok döntenek romba jelképeket és egyszerű díszeket. Jó ez vagy sem? Ki-ki döntse el magában, ám a ledöntött szobrok helye üres marad. Valami hiányzik... Töltsük ki az űrt értelmes dolgokkal. Ne csak romboljunk, építsünk is! KÖZELKÉPEK Az alkotók megrendeléseket várnak Visszaszólít a Turulmadár ahogy a nóta mondja — visszaszállt. Tündérmese Egyszer régen, egy téli estén csodaszépet álmodtam. Odakünn cudar hideg volt, félelmetesen süvített a szél, s a jégvirágok fagyos táncot roptak az ablaküvegen. A fák néha megrázták fehér nagykabátjukat, majd továbbszenderegtek. De a szobában egészen más volt a világ. Az öreg kandalló, mint afféle barátságos sárkány, piros lángnyelvecskéivel meleget varázsolt a falak közé, s aranysárga fénybe öltöztette a bútorokat. A csillagok sejtelmes sugárzásban tekintettek le a földre, s éreztem, hogy lassan megérint az álom fuvallata. Ekkor, ezen az éjjelen, valami egészen különös dolog történt velem. Megjelent előttem egy tündér. Kócos fürtjei pajkosan repkedtek a levegőben. Énekelt, kacagott, mintha csak a boldogság csillaga hullott volna le véletlenül a szobába. Tágra nyílt szemmel figyeltem, mit művel ez az aprócska csoda, de még mielőtt megszólalhattam volna, eltűnt, épp olyan hirtelen, ahogyan jött. Persze mikor elmeséltem, senki sem akart hinni nekem. Még csúfoltak is miatta. Engem ez nagyon bántott, s ezentúl már csak azt kívántam, bárcsak bebizonyíthatnám: a tündér létezik. Telt-múlt az idő, s már-már magam is lemondtam arról, hogy léteznek tündérek. Ám egy szép napon újabb csoda történt. A bágyadt februári napfény sugarai becsalogatták hozzám őt. S ez már valóság volt, nem álom. Ha most megkérdezném tőletek, tudjátok-e hol lakik, rögtön azt felelnétek rá, hogy Tündérországban, rózsaszirmok kelyheiben. Bizony mondom, rossz helyen keresnétek. Mert az ő hazája nem itt, hanem Kaposváron van, s Tündérország az ő szívében lakozik. Bárki találkozhat vele anélkül, hogy előtte valamiféle varázsigét mormolna. S hogy miről ismeritek meg? Hát jól figyeljetek, mesélek nektek róla. Nem is olyan régen, az 1979- es esztendőben egy verőfényes augusztusi napon felsírt egy csecsemő, hírül adva kerek e világnak, hogy megérkezett, s Kánya Adélnak hívják. A csillogó szemű, barna hajú kislány hol gőgicsélt, hol nevetett, vagy éppen sírásra görbült a szája. Közben a nap és a hold folyvást cserélgették egymást az égen, tán csak a csillagok tudják megmondani, hányszor öltöttek új ruhát, míg Adélból aprókat tipegő baba, majd parányi óvodás lett a Búzavirág utcában. Most biztosan csodálkoztak, mit keres egy tündér az óvodában, de hát manapság már ők is úgy élnek, mint bármilyen más halandó. Nagyon szerette az apró emberek birodalmát. A csendes, félénk kislány nemigen közeledett kis társai felé, inkább azok keresték a barátságát. A pöttyös labda, a kisvasút, s a szebbnél szebb hajasbabák csak irigyen sóvároghattak Adél felé, ha közeledett a foglalkozás ideje, mert a tündérpalántát sokkal jobban érdekelte a rajzolás, s azoknak a meséknek és verseknek a varázsa, amit az óvónéni mondott. Ilyenkor megszűnt a világ körülötte, a színek és szavak egészen elbűvölték. A csöppet sem unalmas hétköznapok időnként ünneplőbe öltöztek, ha valakinek születésvagy névnapja volt. Ekkor Adél félretette zárkózottságát, szerepléseivel még fényesebbé varázsolta a köszöntést. A sok-sok játéknak egyszer csak vége szakadt. Vándordíján elért a hatodik esztendő kapujához. Itt elbúcsúzott az óvodától, s az iskolások birodalmába lépett. Picit sajnálta, hogy ott kell hagynia a babaszokat és a főzőcskét, de különös izgalom kárpótolta mindezért. Anyukája ugyanis elmesélte, hogy itt játék helyett tanulás, s egy csodálatos tanító néni vár rá. S lám, lám, már az első nap olyan érzéssel ment haza, hogy jó lesz iskolába járni. Megtanulta a számolás és a betűvetés minden csínját-bínját, s mikor már mindenféle tudományba belekóstolt, akkor a magyar és a rajz nőtt legjobban a szívéhez. Az elbűvölő történetek, az összecsengő sorok teljesen rabul ejtették, képzeletben mindig e titokzatos vidéken kalandozott. Addig-addig falta a betűket otthon, kis kuckójában, mígnem maga is megpróbálkozott a szavak terelgetésével. Az első alkotásáért anyai dicséret volt a jutalom. Ezután már sorra születtek a versek. Akár egy gyöngysort, úgy fűzte .a szóvirágokat csokorba. A tisztelet és a szeretet talpig aranyba öltöztetett szavai a tanító nénit, Vörös Júliát köszöntik, s a legkedvesebb barátnőt, Zsófit sem hagyta ki a sorból. A család és a természet szintén közel áll a szívéhez. Anyu, apu, hugica életének minden mozzanatát rímekbe fogta. A nagymama és a nagypapa ragyogott a boldogságtól, mikor meglátták, hogy unokájuk őket is megörökítette ékesen csengő soraival. Húgocskája néha bosszankodik az irogatás miatt, mert ilyenkor kénytelen egyedül játszani. Persze, nem kis büszkeséggel tölti el nővére ügyessége. S a természet? A nyarakat Túrkevén tölti a nagy fáknál, ahol a gyönyörű kertben napról-napra születnek a szebbnél szebb versek. Csicsergő hangja itt néha felnőttes komolyságba tér át, s mégis mosoly rejtőzik minden sor mögött. Még a nyári verőfényben csendben pihen a természet, s csak a szellőcske lágy fuvallata csiklandozza, Adél tollvégre tűzi mindazt, amit lát. A felhők játékát az égen, a napsugarak táncát a folyók tükrében, talán már egy árva fűszál sincs, melyről ne rímelt volna. Édesen, ezüstösen szólnak azok a titkok is tündérujjaiból, melyeket a szelek súgnak neki. Ő a szavak erejével varázsol, ez a titka mindennek. Amikor pedig nem varázsol, olyan mint a többi gyerek. Tanul, játszik vagy éppen olvas. Főleg az állatmeséket kedveli. Időnként zenét hallgat, gyermekműsorokat néz a televízióban. Nemrégiben nagy meglepetés melengette meg szívét. Szülei összegyűjtötték a verseit, s névnapjára egy gyönyörű könyvecskét készítettek belőle, melynek Arany tollú kismadár a címe. Az igazi meglepetés azonban mégiscsak az lenne, ha a mi aranytollú kismadarunk versei minden apró emberhez eljutnának, mert mindnek varázsereje van. Bánfai Tamara Fotó: Jakab Judit írta: Varga Ottó Fotó: Kovács Tibor ír " -------- Kánya Adél versei: Tavaszébresztő Szórd szét sugarad tündöklő tavasz. Pattants rügyeket, zöldülő levelet. Virágot, illatost, réteket, harmatost. Dúsfüvű mezőket, mezőkön gyermeket. A könyv Sok van mi csodálatos, Álombéli, s valóságos, Nagy a világ, sok a kincs, De a könyvre nincs bilincs, Nem létezik magas gát, A lapok pajkos hullámán át, Nincs a földön mélységes kút, Melybe beeshet a múlt, Nincs ember földkerekségen, Ki elkapja a jövőt előled, Mert ki van oly lélek, Ki azt mondja: „A könyvtől félek!” Az ellenséggel mi békít? Csak a Könyv az, mely segít! Vs................. J