Somogyi Hírlap, 1992. április (3. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-11 / 87. szám
8 SOMOGY HÍRLAP — KULTÚRA 1992. április 11., szombat A történet, a misztikum és a megtapasztalása Valami átsuhan... Izgalmas, tán a legizgalmasabb az ember történetében vagy ha úgy tetszik a földi világ történelmében, hogy meghatározhatatlan. Minden a végletekig meghatározhatatlan. Képtelenség hát valamire azt mondani: igen, igen, hölgyeim és uraim, amit itt látnak, biz' ar kék. Mert minden, mindenkiben másképpen képeződik le, még ha van is egy általános gondolat. Tán első felismerés a megtapasztalás tragikomikus színjátékában: milyen elégtelenek a képességeink. Noha valami egészen misztikus szférában hatalmas a tudásunk, hiszen a hérakleitoszi Minden Egy részei vagyunk — Hen Panta. Nagy csoda a művészet. Amikor alázatba merül az ecset rőt szőre vagy egyéni hangunk meztelen szól, s nesztelen a fogadás. Amikor nem a tersánszkyi „szimpatikus” szerzés öröme kakukkol világgá antipatikusan krőzusi dézs-érzést, hanem valami átsuhan. Átsuhan, bennünk, és ez a suhanás kétségkívül belőlünk fakad. Mi suhanunk át magunkon. Művészet születik, és akkor a világ „elégedett”. Ha mi nem is mindig... Mi akkor közelítünk az örökkös és örökké keresett boldogság érzése felé: alkotunk, létrehozunk. Mert nem boldognak kell lenni, hanem a szubjektum apró történeteit gyűjtögető, dohos falakkal határolt könyvtár véget nem érő polcaira fel kell helyezni az általunk megírt, megélt újabb történetet. Az egy mondatot. E történeteiket „írják” már évtizedek óta azok a művésztanárok, akik most Kaposváron a városi művelődési központban állították ki alkotásaikat: Kertész Sándor, Svenda István, Tamás Károly és László Levente. Négy egyéniség, négy szubjektum, a világ négy „hivatásos” megtapasztalója. Bennük — ha érzékelhetők is alkotásaikban a múzsák tevékenységének „állhatatossága” — tulajdonképpen csak egy azonos momentum leledzik: a költői érzékenység. Fantáziát megindító az „álmos” színvilág rikításával illusztrált szárnyalás „emlékezete”, örök és szűnni soha nem akaró vágy a madarak távlata iránt, a szárnycsapások közbeni izmok állati megfeszítése, és a beteljesülés. (Átsuhan, Vidám repülés). Kertész Sándor, a Táncsics gimnázium tanára mindeközben nemcsak a világot, magát is nézi-nézegeti. Azt az embert, aki ezzel egyidőben a világot méregeti: ki vagyok, amikor a szó szoros értelmében fejtetőn érzem magam, midőn berepültem (Közöttük), és egyáltalán (Kereszt motívum). Izgalmas realizmus a nyelv, amelyen Svenda István szólal meg: ő a Munkácsy gimnázium tanulóit „fertőzi meg" a művészet és önkifejezés értelmezésének szeretetével. Meleg és izzó színeinek árnyalatai által szinte életre kel Aphrodité vagy a behunyt szemű Minerva akt. Az Apostolokat változatos mértékben színezi a vörös fény, a megtört asszony befelé fordult gondolatai kacérkodnak a mezítelen és egykori női test misztikumával. És a pillangó elröppen. László Levente és Tamás Károly az Iparművészeti Szakközépiskolában tanítanak. Mindketten kedvelik az újszerűséget, a műfajok és technikák váltogatását. A kolozsvári születésű László Leventét a gyűri papíros rendkívüli „beszédkészsége” ihlette; innét a Vihar után búskomorsága, a Menedékház groteszk íze. Reklámgrafikai tervezés és arculattervezés adja Tamás Károly fő profilját; a tárlaton helyet kaptak plakát- és emblématervei. A szemgrafikus, lombkoronákat mintázó változatok, valamint a Perspektívák: naturalizmus vagy civilizáció mellett meglelhető a portré (Zsófi) vagy akár a Kroki „műfaja” is. Balassa Tamás Kertész Sándor: Piroska, a farkas és a szép nagymama Svenda István: Misztikum László Levente: Gyökerek Tamás Károly: Kroki „Az utóbbi egy évben meggyorsult a pisai ferde torony dőlése” — jelentette be dr. Jukacz Manó, nemzetközi hírnévnek örvendő kozmopolita... Részletes áskálódásait háromszáznegyven oldalas dolgozatában rögzítette. Műve feltár és javasol. Pillantsunk hát bele — ebbe a kissé földszagú irományba —, hogy megtudhassuk Pisa ferde tornyának titkát. Talán nem mindenki előtt ismert — írja könyvének bevezetőjében a neves régész és geológus —, hogy tornyunk ferde története a távoli múltba nyúlik vissza, amikor a vérszomjas bőszök elfoglalták Pisa egyik felét... Az otthonukat védő polgárok egy magasra nyúlt leshelyet építettek a főtéren — ahol a demarkációs vonal húzódott —, és innen kémlelték az ellenséget. Ekkora arcátlanság láttán a bőszök vaskapcsokkal és kötelekkel maguk felé kezdték húzni a torony tetejét. A védők pedig az ellenkező oldalról tették ugyanezt... Utóbb az épület annyira ingataggá vált, hogy a legkisebb szél is kimozdította eredeti helyzetéből. Így fordulhatott elő 1797- ben, hogy a pisai ferde torony — egy cinkos szélvihar hatására — kis híján ledöntötte lováról a városba érkező osztrák fővezért. Az idős, konzervatív főtisztet úgy megdöbbentette a merénylet, hogy sietve kivonta csapatait Itáliából, s így a franciák könnyedén elfoglalhatták azt. Egyes források szerint Pisa büszke tornya földig hajolt a hódító Bonaparte előtt... Később, a fasiszta aknamunkának köszönhetően, az olasz feltalaj tovább lazult. A süppedékeny terepen csak lassan haladt előre a szövetségesek offenzívája. Esős időszak lévén az utakat rengeteg csiga borította, ami még jobban megnehezítette az előnyomulást... Mesélik, hogy a lemondott diktátor, Mussolini, aki repülőgépen próbálta elhagyni az országot, már majdnem elérte a német vonalakat, amikor Pisa tornya utánakapott, és a fellengzős beszédű pártvezér az amerikaiak foglya lett. Hitler élesen kikelt az effajta partizánakciók ellen, és figyelmeztette a német népet, hogy sohase építsen egy tanknál magasabb épületet... A felsorolt példák hatására dr. Jukacz Manó rámutat, miszerint a pisai ferde torony — alapjaiban véve — békés természetű, liberális gondolkodású, csak az antidemokratikus intézkedések hozzák ki a sodrából. Példaértékű tettei méltán avatják internacionalistává, ezért tűrhetetlen, hogy az emberiség érdekében végrehajtott kilengéseit kordába akarják szorítani az illetékesek — hangsúlyozza a tudós szakember. Véleménye szerint a pisai ferde torony néhány éven belül teljesen vissza fog hajlani, ami óriási lehetőséget biztosít az idegenforgalom számára. Ugyanis ez a forradalmi változás lehetővé tenné, hogy a — különben nehezen mozgatható — tornyot oda guríthassák, ahová a kellő létszámban összgyűlt turisták óhajtják. A nemzetek abban is megállapodhatnának, hogy minden évben másutt állítsák fel a tornyot... A Szent Péter bazilika áldását adta az ügyre, csak a Rodoszi Kolosszus fenyegetőzött, hogy a tengerbe hajítja a nem kívánt látogatót. Ám Pisa békés tornya nem akar vitába keveredni a rodoszi elégedetlenkedővel. Gerencsér Zsolt Játék a betűkkel