Somogyi Hírlap, 1997. január (8. évfolyam, 1-26. szám)

1997-01-18 / 15. szám

20 SOMOGYI HÍRLAPSZÍNES HÉTVÉGE Bírói voksok Justitia mérlegén Dr. Ujkéry Csaba: Az elmúlt öt évért ez volt az igazi fizetség — Az elmúlt öt év jutalma az, hogy az összbírói értekezleten résztvevő 68 bíró közül 63 rám szavazott — mondta dr. Ujkéry Csaba, akit a somogyi bírák el­söprő többséggel újra a megyei bíróság elnökének javasolták. Hozzátette: — Az ember kaphat külön­böző elismeréseket, vállverege­­téseket,ám az elmúlt öt évért ez volt az igazi fizetség. Még sze­rencse, hogy öten ellenem sza­vaztak, mert gyanús lett volna. Ezért kicsit hálás is vagyok ezeknek a bíráknak. De a kö­vetkező években szeretném őket is meggyőzni arról, hogy alkalmas vagyok ennek a fel­adatnak az ellátására. — Milyen volt ez az elmúlt öt év az elnöki székben? — Úgy ítélem meg, hogy nagy utat tettek meg megyénk bíróságai ebben a fél évtized­ben. Kaotikus állapotokat örö­költünk 1992-ben. Az öt esz­tendő alatt sikerült elérnünk, hogy az országos megítélésben is kibírja Somogy a többivel való összehasonlítást. Szeret­ném azonban hangsúlyozni: egy fecske nem csinál nyarat. Soha nem értem volna el ezt az eredményt, ha nem ilyenek a munkatársaim, akik mindenben a partnereim voltak. — Ezek szerint elégedett Somogy bíráival... — Szakmailag kiválóan fel­készült, szorgalmas emberek látják el a rájuk háruló egyre nehezebb feladatokat. Amikor hivatalba kerültem, Somogy­ban 60 bíró volt, most 82 dol­gozik. — Jött? Milyen körülmények kö­z A gazdasági állapot ná­lunk sem rózsás. Más bírósá­gokkal ellentétben azonban mi nem adósodtunk el, helyt tud­tunk állni az inflálódó világ­ban, a megcsapolt költségvetés ellenére. Ezzel nem azt mon­dom, hogy minden a legna­gyobb rendben van, hiszen egyebek között a számítógé­pekkel, szakkönyvekkel való ellátottságban jobban kellene állnunk, de ez nem rajtunk mú­lik. Amivel viszont más me­gyékhez képest büszkélkedhe­tünk: van teniszpályánk, kon­dicionálótermünk, pinceklu­bunk, bevezettük az üzemor­vosi szolgálatot, üdülőt szerez­tünk. Úgy gondolom, ezek is jelentősen befolyásolják a munkahelyi közérzetet. — Több olyan kezdeménye­zése volt az elmúlt öt évben, amelyet a többi megye öröm­mel vett át... — Ezek közé tartozik a talár viselete, az ítélkezési szünet bevezetése, a regionális — fo­­nyódi üdülőben tartott — tanfo­lyamok, a fogalmazótalálkozók kezdeményezése és nem utol­sósorban az igazságügyi főis­kola szervezése. — Milyen nagy siker­, il­letve kudarcélmények érték? — Kudarcot nem éreztem. Szerettem volna kicserélni, a bíróságok bútorait, de nem si­került. Ezek a szedett-vedett bútorok nem illenek az intéz­mény méltóságához. A legna­gyobb siker, hogy kiegyensú­lyozott, jó a munkahelyi légkör a bíróságokon. A napokban kaptam az értesítést, hogy az Európa Tanács döntése alapján Kaposváron rendezik meg szeptember 2. hetében — Ma­gyarország, Ausztria, Csehor­szág, Szlovákia és Szlovénia részvételével — a nemzetközi bírói találkozót. Ez is a közös munkánk sikere. — Mi lesz a következő évek nagy kihívása? — Van, ami változtatásra szorul. Elsősorban az irodák szervezettségét kell javítani. Nagy kihívás a táblák elhelye­zése. A kérdés az, hogy a nyu­gati táblát Kaposvárra telepítik­­, vagy más város kapja meg. Ha Somogyé lesz a lehetőség, akkor ez hatalmas átszervezés­sel jár. — Mielőtt a megyei bíróság elnöke lett, mintegy húsz évig az ön nevét nagy bűntényeket tárgyaló tanácsvezető bíróként ismerhették meg az olvasók. Az elnök viszont nem tárgyal. Hi­ányzik a tárgyalóterem? — Amikor a megyei bíróság elnöke lettem, megfogadtam, hogy nem szakadok el a tárgya­lóteremtől. Ezt nem tudtam megtartani. Jelenlegi felada­taim ugyanis annyira szerteá­gazóak, hogy nincs időm felké­szülni a tárgyalásokra. Ettől függetlenül változatlanul bün­tető bírónak tartom magam, és várom azt a könnyebb, lazább időszakot, amely időt és lehető­séget ad a tárgyalásokra való alapos felkészülésre. — Mit csinál az elnök, ha pihen ? — ír. Erről egy tréfás tan­mese jut eszembe: amikor a napszámos a bárónőnél dolgo­zott és befejezte a kapálást, a bárónő azt mondta: jól van, pi­henjen egy kicsit, vágjon fát! így vagyok én is, csakhog­y en­gem az írás valóban pihentet. Tamási Rita Dr. Ujkéry Csaba, a megyei bíróság elnöke fotó: török anett f 1997. január 18., szombat Az élet írta Kokainfutár Ebben az évadban bővelkedik a bemutatókban a Csiky Ger­gely Színház — kísérletező előadásokra teremtetett — stúdiószínpada. Legutóbb kortárs szerző, Tasnádi István darabja került színre. A 26 éves színikritikus az idei évadra etikai okból letette a tollat: három bemutatóban is érdekelt. A kaposvári színen a Kokainfutár futott be. — Életemben először for­dult velem elő az, hogy az előadás több lett, mint a szö­veg — mondta a kaposvári bemutatóról a Somogyi Hír­lapnak. — Ami legfeljebb csak érzetekben, nyomokban van meg a darabban, azt Znamenák István rendező meglelte, és teátrálisan felerő­sítette. Kitalálta az előadás ívét, szerkezetét. A zenei vi­lág Dévényi Ádám zeneszer­zőnek köszönhetően erős és atmoszférikus lett. A játékte­ret én egy díszletben képzel­tem el, esetleg vetítéssel, hi­szen az Akropoliszt, a stran­dot szinte lehetetlen megvaló­sítani a színpadon. Ehhez ké­pest az előadás mindent meg­old natúrban, még a repülőte­ret is, és ez elképesztően jó. — Mi a mű alapélménye? — Egy újságcikk. A hatá­ron lekapcsoltak egy kolum­biai fiatalembert, és a gyom­rában óvszerbe csomagolt kokaint találtak. A helyzet ab­szurditása fogott meg, hogy egy emberi test egy árucikk tokja, raktára. A történet írá­sakor nem volt koncepcióm, ezért az esetlegesség érződik rajta, egy jófajta szabadság, amit szeretek. A figurákra sem tudnám mondani, ez vagy az vagyok, bár nyilván a Fiú áll legközelebb hozzám, de az öreg kiégett filozófus ugyanúgy az én terhem. Va­lahol mind én vagyok. — Van a történetben egy fontos időbeni ugrás, at­moszféra-változás. — A rendezés az első fel­vonást helyesen a nyolcvanas évek végére tette. Maria Kroll színre lépésével jön az új éra, és a kérdés, kiből mi lesz a megváltozott világban? Per­sze nem ilyen didaktikus az egész, de a „férgese” mégis­csak kihullik, azaz a mongol­szakos bölcsész belehal az új világba; az identitás­zavaros fiúcska gengszter lesz, az alsó középosztály bevásárol, és nem történik vele semmi, az értelmiségi begubózik. — A színház találta meg a Kokainfutárt vagy fordítva? — A darab tavaly meg­nyerte az Egyetemi Színpad drámapályázatát, ám a szín­ház megszűnt, a bemutató el­maradt. Ekkor kerestem meg Znamenák Istvánt, mert azt gondoltam, az ő reáliákba ka­paszkodó, pontos színháza, fantáziája és humora sokat hozzá tud tenni a szöveghez. — Más drámájába is bele­írt már az élet? — Egyszer fordítva esett, előbb megírtam, s aztán talál­tam meg újságban. A hecc­ben egy emberről adminiszt­rációs hiba folytán bebizo­nyítják, hogy nincs, amit egy idő után el is hisz. Aztán ol­vastam, egy bácsi felesége özvegyi nyugdíjat kapott, a férfi meg járta a hivatalokat, itt van, és él. A Bábelna együtt íródott a produkcióval, az Ómenben, élve a hagyományos drama­turgia összes erényével, min­dent kisakkoztam. Nem úgy a Kokainfutárban, aminek az esetlegességét szeretem. Én nem könyveknek írok szöve­geket, hanem színpadi szöve­geket akarok, ami működik. Mint itt. Balassa Tamás Tasnádi István kritikus, drámaíró fotó: Jang Róbert A düledező házban tíz embernek jut egyetlen ágy Szobányi nyomorúság Szokatlan volt, de lassan meg­tanulunk együtt élni a ténnyel: egyre többen lesznek, akik a megélhetéshez szükséges leg­elemibb dolgokat sem tudják már előteremteni. Számukra a létminimum is elérhetetlen szint. A szegénységnek és nyomorúságnak van egy olyan foka, amely már szinte hihetet­len és megdöbbentő. Bödőék Nagyberkiben lak­nak, túl a falu szélén. Itt már szinte kísérteties a csend. A látvány megdöbbentő. Az elhanyagolt udvar kifeszített szántókötelén a csontkemén­­­nyé fagyott ruhák zörögnek. A csupasz téglafalon itt-ott rajta vannak még régi vakolat mál­ladozó maradványai. Az össze­tákolt, omladozó háznak már nincs ajtaja, és az épület hátsó részén düledeznek a falak. — Ezt az ágyat most vettem — mondja a vékony, törékeny asszony, és a félig összedőlt helyiség sarkában egy szúette, törött fakeretre mutat. Magát is biztatja: — Majd rendbe hoz­zuk valahogy. Csak matrac nincs rá. Pedig kell a hely, so­kan vagyunk. A ház egyetlen épen maradt helyiségében először szinte nem is lehet látni: az ablak üveg helyett bedeszkázva. A rozoga tűzhely résein át vaksin hunyorog a homályba a ke­véske gally és fatörmelék pa­razsa. Meleget nemigen ad, füstöt annál jobban. Éppen csak néhány fokkal van mele­gebb itt bent, mint odakinn, a füstöt annál inkább. A nyitott ajtón gomolyogva távozik ki a fojtogató füst. A füstből csak lassan rajzolódik ki a „szoba” körvonala: egy konyhakre­­denc, a sarokban asztal. Közé­pen az ócska, dupla ágy életre kel: három apró gyerek kezd mocorogni a foszladozó pár­nák között. A negyedik, a leg­kisebb, a babakocsiban sír fel. A fojtogató nyomorban szinte már tragikomikusan hat a fal melletti polcon álló régi tévé­­készülék, az egyetlen „lu­xus”... — Ebben a szobában élünk tizen — közli az asszony. — Nyolc gyerek van, a legna­gyobb tizenkét éves, legkisebb öt hónapos. A férjem munka­­nélküli, házakhoz jár el segí­teni néhány forintért vagy kosztért. Nekem volt munkám, de most itthon kellett marad­nom a kicsikkel. A három leg­nagyobb már iskolás. A tan­könyveket megkapták, de sok tanszert, füzeteket, ceruzát még most sem tudtam meg­venni nekik. Csak hét végére jönnek haza, bentlakásos isko­lába járnak, ott legalább meleg van és enni kapnak. 14 éve házasok. Albérletben kezdték, aztán ahogy egyre szaporodott a család, szociál­politikai kedvezményt kértek, 300 ezer forint előleggel bele­vágtak az építkezésbe. A ház Szabadiban azóta sem épült fel, csak a félig kész falak áll­nak. A pénz meg sehol... Az asszony állítja: becsapta őket a vállalkozó, azért nem kapják meg a támogatás többi részét. — Ez a ház a mostohaapámé volt, édesanyám bérbe adta nekünk havi 2500 forintért, de már hónapok óta nem tudtunk fizetni neki. Még a villany­­számlát is ő állja, nekünk nem jut rá. Harmincezer forintból élünk ennyien. Ruhát még ka­punk a Vöröskereszttől, ételre már nemigen jut. Néha veszek lisztet, krumplit, krumplistész­tának. Meg néha bablevelest is főzök. Azt mondja: nem szokott álmodozni. Csak jó volna egy ház, nem ilyen düledező, ahol elférnének. A babakocsiban újra pana­szosan felsír a csecsemő. Éhes. — Nem akartunk mi ennyi gyereket, dehogy is akartunk... Csak úgy jött. De ha már itt vannak, a jó Isten tartsa is meg őket egészségben... Csak volna mit enni adnom nekik... Törvényszerű ez a sors? Nincs remény? Jakab Edit Szívszorító nyomorúság: tízen laknak egy szobában fotó: Kovács tibor Murphy törvényei fotósoknak 1. Az elem akkor merül ki, ami­kor a legnagyobb szükség lenne rá. Hol van már az az idő, ami­kor még a mechanikus gépek uralták a világot?! A mai fotó­masinának a lelke az elem, amely táplálja a filmcsévélő mo­tort, az automata fényképezőgé­pek elektronikáját stb. És mind­ezek sajnos még a legtartósabb tartós elemből is meglepően gyorsan kiszippantják az áramot. 2. A lencse mindig a legke­ményebb talajra esik. Amerikai barátunk állítja, hogy soha életé­ben nem fogja elfelejteni azt a hangot, amely igen drága, speci­ális lencséjének szilánkokra való szétrobbanását kísérte. Különö­sen, mert egy másodperccel az­előtt még nem márványpadlón állt, hanem a kertben, a finom puha gyepen. 3. Az új filmfajták beharan­gozott előnyei többnyire gyártó fantáziájának szülemé­­­nye. Csak az fog ellőni egy te­kercs filmet előzetes tesztelés nélkül, aki hisz a csodákban. 4. Egyetlen képet készíteni valamiről gyakorlatilag egyenlő a Sors kihívásával. Egy esküvő résztvevőiről vétek háromnál kevesebb képet csinálni beállítá­sonként. Úgyis egészen biztos, hogy valakinek csukva lesz a szeme, illetve a laboratóriumi előhívó gép éppen ott szakít bele a filmbe, ahol nem kéne.

Next