Somogyi Hirlap, 1907. november (4. évfolyam, 250-274. szám)
1907-11-01 / 250. szám
. A trónörökös Somogyban. Már Keszthely környékén vadászik. Mit várhatunk a trónörököstől? Ferencz Ferdinánd főherceg, aki tegnap óta Festetich Taszító gróf keszthelyi kastélyában vendégeskedik, rövidesen Somogyba érkezik, ahol a gróf nagyszabású vadászatot rendez a tiszteletére. Ferenc Ferdinánd trónörökösről érdekes dolgokat mond el egy „beavatott“. A trónörökös eszerint szenvedélyes katona és a hadsereg körében igen kedvelik. Az utóbbi években igen nagy befolyással volt a legelőkelőbb katonai állások betöltése körül. Beck vezérkari főnök nyugdíjaztatása, a jelenlegi hadügyminiszternek, Schönaichnak és Hötzendorf vezérkari főnök kineveztetése az ő műve. Beckkel különösen kurtán bánt volna el. Tavaly történt, hogy a dalrpáciai kombinált szárazföldi és tengeri manőveren Becknek, akivel együtt volt a zászlóshajón, rideg szavakkal jelentette ki, hogy jól tenné, ha előrehaladott korára való tekintettel fiatalabb erőnek engedné át a vezérkari főnökséget. Beckre olyan hatással volt ez az elbánás, hogy sírógörcsöt kapott s le is vonta belőle a konzekvenciákat. Konzervatív. Beszél aztán a „beavatott személyiség“ Ferenc Ferdinánd konzervatív hajlandóságáról, ami származásánál, nevelésénél és az uralkodóház hagyományánál fogva nem lehet meglepő. A főherceg hívő katholikus, jámbor, mint csaknem minden Habsburg. — Nos, hát nem hiszem, mondja a cikkíró — hogy a főherceg a szabadgondolkozók kongresszusában valaha részt vegyen és az ő vonzalma a liberalizmushoz — a külső vonatkozásokról egyáltalában szó sem lehet — bizonyára nem mély. A trónörökös azonban épp oly kevéssé lesz vak eszköze a klerikálisoknak, mint ahogy nem hajolna meg a szociáldemokrata pártgyűlések parancsai előtt sem. Sok az önállóságnak nyugtatni. Lássuk csak, hogy miképpen ért ehhez. Ezeket írja: — Magyarországon csakugyan tartanak a trónörökösnek attól a komoly szándékától, hogy amikor trónra jut, újra megszorítja az önállóságot, amelyet Magyarország 1867-ben megszerzett. Határozottan állíthatom, hogy a trónörökös sem akar az 1867-es alapról letérni. A magyar koalíciónak a korona ellen folytatott utolsó küzdelme alkalmával azt állították, hogy a trónörökös egyszer így szólt : — A Habsburgoknak még minden században fegyverrel kellett meghódítania Magyarországot, nem látom be, miért ne történhessék ez meg ebben a században is. Sosem jelölték meg azonban, hogy kinek mondotta a trónörökös ezeket a szavakat és kétséges, hogy csakugyan megtörtént-e ez a kijelentés és váljon ilyen módon-e. Ha egyáltalán volt szó hódításról, ez a hódítás csakis a hatvanhetes állapotok visszaállítására vagy megszilárdítására vonatkozhatott. És ezek után azt is biztosan állapíthatja meg a „beavatott“, hogy a főherceg azoknak az engedményeknek a mértékéről, amelyeket 1867. óta Magyarország állami önállóságára nézve tettek, azt tartja, hogy ki van merítve, sőt túl is lépték. És ennek megfelelően ő sem engedi, hogy az általa annyira szeretett közös hadsereget lazítsák, megbontsák, ő ezt nemcsak a dinasztiára, a monarchiára, hanem Magyarországra is veszedelmesnek tartja s ebben az irányban bizonyára ne várjanak tőle támogatást, ha trónra kerül. Értsenek ebből a negyvennyolcasok, akik a hatvanhetesek ölébe buktak, hogy milyen veszedelmes uton járnak. A függetlenségi álmokból való kijózanodásra céloz egyenesen a németnek a cikke. A trónörökös és családja. Végül a trónörökös családjáról is van szó . Ferencz Ferdinánd kitűnő ismerője kijelenti, hogy a főherceg állja az esküjét, amelyet az udvar előtt ünnepiesen tett. A trónörökös aláveti magát a házi törvényeknek. Feleségének, gyermekeinek sohasem reklamál koronát, uralkodást. Hiszen Ottó főherceg halálakor szívvel-lélekkel ajánlotta unokaöcscsének, Károly Ferenc József főhercegnek, hogy készüljön jövendő hivatására, az uralkodó hivatására. Ámde ebből a páratlan nagy termésből nekünk, közönségnek, nincs hasznunk. Sőt örömünk sincs belőle. Mert a drágaság nem csökkent emiatt. Sőt fokozódott éppúgy, mint az ország más vidékein, ahol rossz termés volt. Évek óta figyeljük élelmiszereink árhullámzását. Ma átlagban többel, mint 50 százalékkal élünk drágábban, mint csak 15 évvel ezelőtt is. (Sőt a kaposvári piac drágább, mint a budapesti vásárcsarnok.) Vajjon hányan vannak olyanok, akik keresetükből élve, forgalmukat ezen idő alatt 50 százalékkal fokozhatták. Sok függőben levő társadalmi feladataink közül nem utolsó az, hogy az okszerű táplálkozás lehetőségét biztosítsuk s meggyőződésünk, hogy már nemsokára számosan lesznek, akik erős mozgalmat fejtenek ki, hogy a közélelmezés súlyos terhei elviselhetőbbé váljanak a vidéken. Nem feladatunk nyomozni, hogy a bajnak oka a termelőn vagy elárusítón fordult-e meg. Annyit azonban kijelenthetünk, hogy úgy az államhatalomnak, mint a közigazgatási hatóságoknak sokkal behatóbban kellene az élelmezés ügyével foglalkozni, mint ahogy ma foglalkoznak. Ehhez nemcsak joguk van, de kötelességük is. A jog természetes következménye annak, hogy a hatóságok, illetőleg az államhatalom egészségünk felett is őrködni tartoznak, de kötelességük is, mert olyan terheket rónak ránk, amelyeket testileg gyönge, csenevész állapotban teljesíteni lehetetlen. Nehéz belátni, hogy azokat, akiket illet az élelmiszerekkel való ellátásra ügyelni, mi akadályozza a sikeresebb ellenőrzésben s ha a baj okát nem a tisztességes polgári haszonra, hanem a túlságos nyerészkedésre való hajlandóságban ismerik föl, miért nem törekednek azt a hajlandóságot mérsékelni ? A legkomolyabban és a legsürgősebben kell intézkedni, hogy a jó és olcsó élelmezést legalább emberi furfang ne akadályozza. Még világosabban szólva, a népjogok követelésének jelszavával egy új osztályzsarnokság fejlődött ki, mely következményeiben rosszabb, mint volt a kiváltságosak hatalmának túltengése. Következtetésünk pedig ez: elevenebb mozgalmat kell kifejteni abban az irányban, hogy az államhatalom, közhatóságok olyan törvényeket, intézkedéseket létesítsenek, amelyek a jó és olcsó táplálkoztatás akadályait a legnagyobb mértékben csökkentsék. Most jön a legizgatóbb fejezet Magyarországról. A benfentes meg akar bennünket És Hermának meg kell ölni szívében az érzést, a sok szép, titkon szövődött sejtelmes melódiát, a szív vágyakozó érzését. Isten veled, Lysander ! Isten veled! Álmodnunk nem szabad, beköszöntött a rideg való, az álmok világa messze szállt, Hernia és Lysander nincsenek többé • • • ők meghaltak a liliom hervadással. Helyettük két meggyötört szív kerül bele az élet zavaros forgatagába, hogy soha, soha ne lássák egymást • • • De ajkaik azért egy-egy sóhajban találkozni fognak • • • Isten veled Lysander! Tündérfényes álmaim világa! Hideg ősz van. Búcsúzom én is. Hús szél szint a méla őszi tájon • • • a sárguló falevelek egészen beborították tűnődésemmel együtt • • • most egy langy fuvallat árja simogatja elfáradt arcomat • • • egy édes, mámorító illatot hoz magával messziről, a hervadó filjomnak átható, szűzies illatát . . . s míg kéjjel szívom be ezt a csodás illatot, messziről szomorúan integet felém egy bánatos virág ... Ah! megreszket a lelkem . . . Lysander! Tudod milyen virág az ? a temetők és halottak virága, fehér őszi rózsa. „SOMOGYI HÍRLAP“ 1907 november 1. Kánaán. Közélelmezési mizériák... Élelmi uzsora Kaposváron. Amíg az ország más vidékein a nép, az istenadta nép, rettegve, szorongva várja a közeledő téli napokat, addig itt a Somogyban, a fekete földü, dús Kánaánban, a saját zsírjukban fulladnak meg az emberek, akiknek a sors saját földet juttatott. Az idei termés megtöltötte a magtárakat. A kenyérmező dúsan fizetett. Átlag tizenhárom métermázsa búza termett egy-egy hold földön. A többi termények: rozs, árpa, tengeri, cukorrépa, burgonya, szintén rekkord-termést hoztak a gazdáknak — Somogybán. Igazat mondott tehát az a biró, nemes Dőry uram, amikor egyszer azt mondta, hogy: — Olyan föld van itt, uram, Somogybán, hogyha énekszót vetnek is abba, prédikáció kel ki belőle. Zaklatott polgárok. Panasz a közönség köréből. Fékezzék a végrehajtókat! Azok a kiválasztottak, akiket a szerencse istenasszonya közhivatalokba emelt, tulajdonképpen halvány sejtéssel sem bírnak arról, hogy mi az: zaklatott polgárnak lenni. Ők polgári mivoltuknak csupán napsugaras, kényelmes oldalait élvezik és mint csak elméleti tapasztalatokkal rendelkezők, minden nagyobb lelkiismereti furdalás nélkül okoznak kellemetlenségeket a cselekvő és éppen azért szenvedő adóalanynak. Őszintén megvallva, ha csupán az alkalmon múlnék, naponta külön rovatban számolhatnánk be azokról a kellemetlenkedésekről, melyekkel a város hivatalos közegeinek jóindulata kedveskedik a polgárságnak. Bizonyos, hogy úgy van ez mindenütt a világon, de kötve hisszük, hogy Kaposvár ezen a téren is nem tartaná az országos rekordot. Ismételjük: a polgárság iránt tanúsított hivatalos figyelmességről állandóan elmélkedhetnénk, hogy azt éppen most tesszük, annak egy kis eseménytorlódás az oka.