Somogyi Hirlap, 1911. augusztus (8. évfolyam, 173-198. szám)

1911-08-31 / 198. szám

1991. augusztus 31 SOMOGY 1 H­Í­R LAP* kell majd a színház télen hangversenyekhez s m­ás egyebekhez, mert — kérjük szere­tettel — ná­lnk van közönsége a művészi hangversenyeknek is. Hogy Kinizsin van e, nem tudjuk. De épp azért, mert itt van közönsége, nagy közönsége mindannak, ami művészi, mi már a nyári primadonnákon, Prüntyi­­kéken túl vagyunk régen, ők már rég nem keresik föl Kaposvárt. Elmennek kisebb helyekre, ahol fényesen kielégítik a maga­sabb igényeket, akármennyire ne tessék ez kitűnő laptársunknak. Minket még a néhai való derék Somogyi Károly szoktatott le a Prüntyikékről. Itt csak jó, nívós társulat élhetett meg. Polgárt először látjuk most falaink között, de már, hisszük, ismeri igényeinket. Mert mi még azt se írjuk vakon alá, hogy ami Pozsony­nak jó, nekünk is jó. Hogy anyagiakban hogy bírjuk majd a szezont, meglássuk. Ez a mi dolgunk. Hogy azonban a színház költségei miatt se fájjon a mi fejünk kitűnő laptársunknak, négy­szemközt elárulhatjuk, hogy a mi színhá­zunk csak úgy néz ki, mintha félmilliós volna. Tényleg 350.000 koronába került, amely összegnek nagy része azonban állam­segély. Tehát egy tisztességes, jobb aréna is belekerült volna annyiba a városnak, beren­dezéssel együtt, mint ez az épület. Amit egészben véve a vidéki városok mű­­vészietlenségéről, rendszertelenségéről ir jó kollégánk, azt tán otthon tapasztalta. Van itt kérem érzék mindenfajta művészet iránt. Utalunk az évről-évre ismétlődő kiállítások s az ezeken történő vásárlásokra. Van Rónai- Ripplünk, Ungu­varynk, Bosznaynk, akik ha nem is élnek itt, időnkint fölkeresnek ben­nünket, van szobrászunk, Kopits. Van zene­iskolánk, vannak zenekedvelőink, kiknek a téli szezonban havonkint tartott estélyén to­long a közönség. Könyv is van elég. A vár­megye hatalmas könyvtára mellett egész se­­reg egylet és kör rendelkezik saját könyv­tárral , a Szabad Lyceum, szabadiskolák fölolvasásainak látogatottsága ugyancsak nem szégyeníti meg Kaposvárt a tudomány ked­velői előtt. Nem mezítlábhoz cilinderkalap a mi szín­házunk, de egy átérzett kulturszükséglet ki­elégítése. Hogy csakugyan­az, bizonyítja létesülésének ténye. Hiszen szabad polgárok szavaztak meg, saját zsebük terhére. De sőt ugyanegy időben épült a Turul szállodában, magánvállalkozásból, direkte hangversenyte­rem is. Ugy­e, ezt se látta fekete pápasze­mes látogatónk? Valamint azt sem, hogy a színház az ötödik középület, amely ez évben elkészült s ezek között nem a színház a leg­­költségesebb ? Az olcsó viccelődés terére nem lépünk, de városunknak más területeken, a kereske­delem, ipar, szóval anyagi tereken is tett haladásának bizonyítékait se soroljuk föl. Tud ezekről laptársunk eléggé, és egy ko­moly megjegyzésünk még van. Elmúl­ott az az idő, amikor ennek„a sze­gény országnak minden kultúráját, minden erejét egyetlen fővárosa abszorbeálta. Ma a vidéki városok közül azokra, amelyek fekvé­sük s szerencsés viszonyaiknál fogva alkal­masak arra, hogy vidéki anyagi és szellemi központjai legyenek, nagy hivatás vár. Tud­juk, érezzük ezt a hivatásunkat, s ha telje­sítése körül áldozatokat hozunk, akkor ezért nem olcsó vicceket s gúnyolódást, de a becsületes munka elismerését várjuk. Aki pedig vénasszonyos, kicsinykedő irigy­séggel nézi a mi fiatalos, erőtől duzzadó éle­tünket, annak csak egy mosolyunk lehet. Ne mérgelődjék néni, árt ez már a maga szépségének ! Anyát keresnek . . . A Kapes-folyóban egy kis csecsemőh­ullát találtak — A brutális anyát keresi a hatóság­­* Anyát keresnek, egy „kegyetlen, szivtelen* anyát, aki három-négy hónapos csecsemőjét vízbe dobta, vízbe fojtotta, úgy, mint akár más ember a kutyája, vagy macskája fölös­leges kölykeit. A gyermeket kihalászták. Hatóságilag megállapították, hogy a három négy hónapos csecsemőt a vízbe dobták és a csecsemő a vízben megfulladt. S a nagy hivatalos ko­losszus megindult, mert keresni kell a „ke­gyetlen, szívtelen anyát.“ Csak úgy sejtik, hogy a csecsemő gyil­kosa csakis az édes­anyja lehet és való­színűleg jól sejtik. Épen olyan jól, mintha csak látnák azt az egy, két. . . száz anyát, aki hónapok gyötrő éjszakáin hány­kolódik árva egyedüliségben és épen úgy nem tudják jövő sorsukat, hogy mit tevők legyenek, mint nem tudja az a parány, aki rövid, tudatlan pályafutásainak vé­gét egy gyönge körívben éri, amíg le­esik a vízbe, a temetőbe, mely a legvaló­­szinűbb tenger sok szenvedéstől váltja meg idejekorán. És ez az egy, két . . . száz anya olt fut­kos a víz partján a szivében hordja a min­den anya szeretetét a magzata iránt és azt a fájdalmat, melyet a már megrögzött tudat kelt, hogy gyermekét el fogja veszíteni. Az agyát tem­eti az a gondolat, hogy mint megbélyegzett, céltáblájául szolgál az igaz­ságos, magát, bevett szokásait sérteni nem engedő, szigorú társadalomnak, amely kérlelhetetlenül követeli­­ az apát és bűnösnek tartja, egy egész életen át az anyát, bűnben fogamzottnak az ártatlan gyermeket. S az ölében tartja a kisdedet, mely alig néhány száz grammnyi súlyával mázsás terheket rótt máris a fiatal anyára, aki előtt a legsötétebb színben tárul föl a kietlen, sivár, csak a nyomorúság képét magán vi­selő jövő. Mi lesz ? Egész életén át élő bizonysága legyen szégyenének ? De hiszen úgy sem él meg. Miből élne? Hiszen magára is alig tud keresni. Nyomorog az egyedülléten, miből és mire nevelje gyermekét. Nem is nevelheti, mert akkor nem kereshet. Külön éljenek ? S ha a gyermek felnő, nem ismeri az anyját, akinek szeretetét nem érezhette soha sem, Kiknek a kezei közé kerül. Ezer és ezer gondolat kergeti egymást az­­ anya fejében, amelyek közül talán egyetlen egy is elég ahhoz, hogy kihajtsa a víz partjára, ahol deliriá­mos lázárában föl és alá jár, futkoz s közben gondolkozik a maga módja és tehetsége szerint. És a pusztító gondoltok végén megje­lenik a bűnre csábító: „hatha . . .“ Hatha nem tudják meg. Szétoszlik, elme­rül a puha test és két ember mentve van. Az anya, a­k­nek nem kell még idegen tájakon is szégyenkezni a gyermekéért és a gyermek, akinek nem kell egy emberöltőn át szégyenkezni az anyjáért. És nem fog szenvedni a gyermek, mert nem ismeri meg a nyomait. És . . . egy néhány hullámgyűrű ... az anya menekül, búvik a saját bűntudata elől. Hiába menekül. Világosság derül a bűntényre, aminthogy mindenre világosság derül, csak épen az igazi, nyomor sötétségének eloszlatásához nem kerül egy néhány fénysugár. Alapittatstt 1863-bas. «#• i) régi Langsfeld cég fényképészeti műterme Korona-utca 4. mely 80 év óta LANGSFELD MUKI vezetése o o alatt áll, ajánl bármely alkalomra o a legújabb Sepia képeket. Csoportképek, gyermek- és sportfelvételek saját o o különleges eljárás szerint készülnek, o o Kaposvárott egyedül villanyfelvételekre berende­zett műterem, ahol felvételek borult időben is e­l eszközöltetnek. o­­ Zágrábiak Kaposváron Az atléták nagy disz-, sport- és football-versenye — Szeptember hó 3-án — Kaposvár, augusztus 20. (A „Somogyi Hírlap“ tudósítójától.) A Kossuth szobor leleplezési ünnepélyébe méltó módon illeszkedik be a Kaposvári Athletikai Club nagy sportünnepélye. Ez alkalommal a Zágrábi Horvatski Akademski Sport Club football csapatát látja a KAC. vendégül. Ez a mérkőzés a KAC. legutóbbi zágrábi látogatása alkalmával köttetett le avval a különbséggel, hogy e napon a KAC. csa­pata játszik Zágrábban. Közbejövén a Kos­suth-szobor leleplezési ünnepélye, a KaC. vezetősége is hozzá akart járulni az ünnep­ség fényének emeléséhez, amikor elhatá­rozta, hogy a zágrábiakkal e napra tervezett mérkőzést Kaposváron fogja megtartani. A horvátok a legnagyobb készséggel tet­tek eleget a KaC. meghívásának, mintegy demonstrálni akarván a köztük fennálló barátságot. Közönségünk előtt nem isme­retlen a horvát egyetemi atléták csapata. Mikor Kaposváron játszottak, valósággal

Next