Somogyi Hirlap, 1915. március (12. évfolyam, 49-73. szám)

1915-03-13 / 59. szám

1915 március 13 Somogyi Sairlap mális árakat. Ez céltudatos, he­lyes eljárás, Szombathelyen a polgármester a helyzet magas­latára emelkedett. Biztosította a közönség szükségletét és ott azok a termelők, akiknek birto­kában még élelmiszer van, kény­telenek a megállapított maximá­lis áron terményeiket áruba bo­­csájtani. Ezt e példát követni kell Kaposvár város magisztrátu­sának is. A közönség nem kíván egye­bet, mint méltányosságot, érde­keinek kellő megvédését. Azt, hogy a termelők is megkapják azt, amit a jog és méltányosság határai közt megkaphatnak és hogy a közönség is védve legyen a kapzsiság és a hirtelen meg­gazdagodási vágy túlkapásai ellen. Hadfelszerelési cikkek, úgymint: ér , térd-és hasmeregítők, hólap­­, ferfe, himalája ujjas mellények, lageralsó ruházat, tábori taka­rók, vízmentes háló­zsákok hajlik. Kórházi felszere­léshez tartozó cikkek, úgymint: kötszerek, matrac és szalmazsá­kok, ágytakarók, ágy­neműért és egyéb kór­házi fehérnemű­ek leg­nagyobb választékban jutányosan szabott árak mellett kaphatók Löw divatházban Kaposvárott. Vidéki megrendelések legpontosabb elinté­zést nyernek. A háború nyomában. Göndör Ferenc haditudósításai XIX. Kolomen lakossága — külö­nösen persze a szegények — az orosz uralom egész ideje alatt a legnagyobb nyomorúságban volt, úgyszólván az éhhalállal küzdött. Az oroszok mindenki­től elvettek mindent, az embe­rek kezéből tépték ki a kenye­ret, a szájukból cibálták ki az ételt, borzasztó volt. A legszo­­morubb és legvisszataszítóbb részlete azonban az oroszok kolomeai uralmának az, amit a szegény, védtelen, kiszolgáltatott asszonyokkal és leányokkal Ko­­lomeában — és Galíciában min­denütt — véghezvittek. A bar­bárságnak erről a minden kép­zeletet fölülmúló aljas tobzódá­sáról — amelyben (nem úgy, mint a csatában) az orosz tisz­tek jártak elől — külön fejezet fog számot adni. Az utolsó héten valahogyan hire ment Kolomeában, hogy az osztrák-magyar csapatok Galí­ciában új offenzívába léptek. Bár a városban — minden orosz hazudás ellenére — mindig re­mélték, hogy egyszer csak majd visszajön az osztrák-magyar ka­tonaság, ezeket a híreket most mégis gyanakodva fogadták. At­tól tartottak az emberek, hogy hangos örömrivalgásba akarják őket az oroszok beugratni, hogy azután a kormányzó herceg új pénzösszeget zsarolhasson ki be­lőlük. A nép tehát csöndes ma­radt. Közben, mikor a kárpáti harcok kifejlődtek, az oroszok négyezer katonát és ágyukat hoztak Kolomeába és innen to­vább Delatyn és Jablonov felé. A 4000 katona csupa öreg nép­fölkelő volt, régi, egyszer lövő puskákkal fölszerelve. Amikor Kolomeában a rongyos, öreg népfölkelőket és a régi, rozzant fegyvereket látták, föltámadt az emberekben a remény, hogy ha­marosan győzni fog az osztrák­magyar hadsereg. Néha-néha már ágyúdörgést és fegyverropogást hallottak De­latyn felől. Ebből nyomban meg­értették, hogy közelednek az osztrák-magyar csapatok. Az öröm szinte fojtogatta az embe­reket, de nem volt szabad sem­mit elárulni. Ezentúl már min­dennap hallottak Kolomeában ágyudörgést és mindig közelebb­ről. Három nappal a város be­vétele előtt az ágyú- és fegy­­vertűz különösen erős lett. Feb­ruár 16 án már srapnelit láttak a levegőben fölrobbanni, sőt a távolból fegyvertű­z fölcsapó lángja is látható volt. Tizen­­hatodikán és tizenhetedikén köz­vetlenül Kolomen előtt folyt a harc. Az oroszok néhány osztrák­magyar foglyot vezettek át Ko­lomea utcáin. Nagyon sok orosz sebesült katonát vittek maguk­kal a már visszavonuló oroszok, gyalog, kocsikon és kis kézi­szánkókon, amelyeken egymás hátán öt-hat sebesült orosz ka­tona is feküdt. Harc közben né­hány ágyúlövés becsapódott Ko­lomeába és két embert megölt, hármat megsebesített. Ettől fogva a nép a lakásaikba rejtőzött, senki sem mutatkozott az utcán. Február 17-én délután 1 óra­kor az oroszok megkezdték a teljes visszavonulást. Három és négy óra között nagyon sok orosz futott át Kolomeán. Hat és fél hét között az utolsó száz kozák is kinyargalt a városból és megpróbálták menekülés köz­ben a kivezető hidat fölgyújtani. Nem sok eredménnyel. Öt perc múlva az osztrák-magyar csapa­tok már bemasíroztak Kolo­meába. Este 8 órakor csönde­sen kimerészkedtek az emberek az utcára és este 9 órakor a város egész ujjongó lakossága a Ringplatzon volt. Menydörgés­­szerű vivát, hurrá és haci kiál­tásokkal ünnepelték a katoná­kat, az orosz zászlót foszlá­nyokká tépték és kitűzték he­lyébe az osztrák lobogót.­­ Az agyonsanyargatott zsidók nem tudták többé türtőztetni magu­kat, tapsoltak, integettek, zseb­kendőt lobogtattak, kalapjukat lengették, ugráltak, táncoltak a hosszú kaftánjukban, ölelgették, csókolgatták egymást. Nagyon megható volt ott, február 17-én este, Kolomeában, a Ringplatzon. Ott, ahol a nyilvános botozáso­kat szokták rendezni az oroszok, ott most az örömtől és boldog­ságtól sírtak az emberek . . . Nem úgy, mint öt hónapon ke­resztül: véres kínjukban. Most örömükben zokogtak. HÍ­RE­K. Én is katona vagyok. Kicsiny fiam az óvodából Nagybusan jött ma délben. Az orra majd földig lelógott. Kőny reszketett szemében. — Mi lett — kérdeztem —, hogy fejecskéd, Fiam, a gondnak adtad? — Apám, felelte szemrehányóan. Szégyenkezem miattad ! Bálvánnyá váltam e beszédre. — Tyü, ezer kartács, bomba! Beszélj, kölyök, de szaporázva, Mig nem leszek goromba! És ő beszélt: — Minden fiúnak, Ki jár az óvodába, Katona már az apja régen És elment a csatába. Beszélt: — Huszár bizony az apja A Magyarka Ferencnek, Lövinger, Uhlyárik, Berecki , Nagy szintén ezzel henceg. Panaszkodott: — Az én apuskám Máig se rukkolt még be, A gyermekek azért gúnyolnak, Csúfolnak sorra érte. Az angyalát! Biz ez nagy szégyen! Hallgattam megkövülten Szerettem volna elsülyedni. Elszontyolodva ültem. Valót beszélt a csacska Bandi. A vérem forrt, bizsergett. Itthon vagyok! Milyen gyalázat! Szegény fiam pityergett. Amint töprengtem s elmerengtem , gondolkodtam magamban. Egyszerre fénysugár cikkezott, Miként villám, agyamban. — Hohó, fiú, nem addig ám az! Ne restelkedj miattam! Emlékszel-e, a nyáron egyszer Titkos rendőrt mutattam? — Emlékezem, — felelt meg Bandi, — Nem is volt nála fegyver, Nem is volt uniformis rajta, Járt, mint a többi ember. — No, látod, — mondtam fenhéjázva, — Habár látsz engem itt most, Vagyok azért katona mégis, De tudd meg, hogy csak titkos! 3 értesítési Tisztelettel értesítem Kaposvár és vidéke igen­tisztelt közönségét, hogy műtermemben fent kép­­nagyitó gépet szereltem fel s igy módomban áll a legszebb kivitelű FÉNYKÉPNAGYITÁSOKAT pár nap alatt készíteni. Képeimet az eddig ismert krétarajzszerü képektől eltérően, barna, sépia, kék, zöld, színben készítem, mert a képeket itthon, magam készítem el, így jutányosan tudom azt kiállítani. Ama­tőröknek tájképfelvételek bármily színben a legolcsóbb árért. Kérem n. b. rendelésükkel megtisztelni. Méterem : fő utca 6 szám. Teleki­ utca 3. szám. Tisztelettel: Farkas László, fényképész.

Next