Somogyi Hirlap, 1915. augusztus (12. évfolyam, 174-198. szám)

1915-08-29 / 197. szám

1915 augusztus 29 Somogyi Sairlap A béke galambjai. A bíbora hatása. A nagy vízözön vége felé olaj­ágat vitt vissza a bárkába Noé galambja. A mai nagy vérözön közepette is röpködnek a leve­gőben ilyen galambok. Nem az általános nagy európai béke­kötésre gondolunk. Az még ki tudja, mikor lesz. Talán későn, talán korábban, semmint re­méljük. Csak a magunk belső dolgain, meg a legközvetlenebb szomszédos viszonyoknak A sarát­­dombjain pihen meg a tekin­tetünk. Bibliai mondás szerint jeleket és csudákat vártunk a háború kezdete óta. A jelek és csudák jelentkeznek. Félszázados ellen­tétek szakadékait áthidalják egyetlenegy esztendő közös hő­sies eseményei. Temérdek félre­értés és gonosz félremagyarázás mesterkélt kínai falai napok alatt rommá omlanak. A lövészárkokban együvé folyt vér nagy ragasztószer a külön­böző nemzetiségek és az állam­­fentartó magyar faj között. Eggyé forradtunk, egységes ma­gyar nemzetté. Megbecsüljük egymást, megbecsülnek bennün­ket. Mert megismertük egymást. A vérünk egy árokba folyt. Megbékültünk. Ez így van idebent, de így van kintebb is. A béke galamb­jai mindenütt itt röpködnek fölöttünk. Hozzák az olajágakat némettől, osztráktól. Szinte ki­­engesztelődést kérnek. Mert most már átlátják, hogy őközülük egyesek sokszor megbántottak és félreismertek bennünket. Mél­tatlanul bántottak meg és mél­tatlanul ismertek félre. Talán némelyek készakarattal is. Ezek most mind elnémulnak. Jön a megértés és békesség korszaka. És a kölcsönös megbecsülésé. Jelek mutatják, hogy magyar az osztrákkal most eggyé lett. De úgy lett egygyé, hogy mind akettő megtarthatja a maga külön független államiságának fenségét, méltóságát. Egyik a másikat ne zavarja. Egyik a má­sikat támogassa. A régi korlátolt, buta centralisztikus bódult áb­rándok sutba kerüljenek. — A merevség mind a két részről en­gedett. Kárpátainkat megvédeni ott voltak az osztrák császárvadá­szok és tiroli lövészek. Ezt há­lásan ismerjük el nekik. Viszont azonban a mi debreceni és kecskeméti bakáink most meg ott vannak az olasz határszélen, egekbe nyúló alpesi havasok között és páratlan hősiességgel verik vissza a hitszegő olaszok támadásait. Ezt meg az osztrá­kok ismerik el. És dicsőítik és éltetik, hurrázzák a magyar vi­tézséget. Ezek haditettek kölcsönös di­csőségei. Ám így kezd lenni a polgári életben is. A magyar lobogót kitűzik már Ausztriában is. Viszont a fekete­sárgát mi se bánjuk már, ha a mi színeink mellett itthon is lo­bogtatja a szél. Magyar himnuszt mindenütt éneklik Ausztriában és még a katonabandák is harsogják a Szó­zattal, Rákóci-indulóval együtt. Viszont idehaza nálunk a Got­­terhalte hangjai ma már nem azokat az érzelmeket váltják ki lelkünkből, mint régente, a félre­értések idején. Egy szó, mint száz, megér­tettük egymást. Ami közjogi kapcsolatok ri­deg paragfusai összepántoltak bennünket egymással eddig, azo­kat a kapcsolatokat most már az érzelmi közösségek lángjai még szorosabban eggyé for­rasztják. A régi félreértések idejének vége van. A békegalambok innen is, tunnan is kölcsönös olajágakat cserélnek ki egymást közt. Benzoline hajtóerő automobilok és minden rendszerű motorok hajtá­sára a benzint teljesen pótolja. Kapható engedély nélkül és bármely mennyiség­ben azonnal szállítható 150 kg­-os vashordókban. Megrendelhető az ös­­­­­szeg előzetes lefizetésé­vel Somogy vármegye te­rületén kizárólag Kovács Gusztáv ügynöksége által Kaposvár, Zárda­ u. I. Telefon­szám 309. A­ 98 ások panaszkodnak Kaposvár idegenkedik tőlük. Már hónapok óta Kaposváron állomásozik a 98. gyalogezred, melyet a mi háziezredünkért kaptunk cserébe és mig a mi fiaink Reichenbergben kitünően érzik magukat, az ottani lakos­­ság szeretettel viseltetik irá­nyukban, addig a többnyire né­met tisztekből álló 98-asok és az ezred legénysége rosszul érzi magát itt Kaposváron, mert a közönség idegenkedik tőlük, sőt megcáfolva a híres magyar ven­dégszeretetet bántóan viseltetik az ezreddel szemben, melynek parancsnoksága minden módot és alkalmat felhasznál arra, hogy a közönség és a katona­ság közti jó viszonyt ápolja. Egyik korábbi számunkban megírtuk, hogy a városunkban állomásozó 98-ik gyalogezred a harctéren több ízben tanúsított vitéz magatartásáért legmaga­sabb dicséretben részesült. An­nál kínosabban érinti a katonai hatóságot és — önként érthető — bennünket is, hogy a kato­nai parancsnoksághoz napról­­napra érkeznek följelentések egyes polgári egyéneknek a le­génységgel szemben tanúsított sértő, sőt durva magatartása miatt. Amidőn ezt a legnagyobb saj­nálattal állapítjuk meg, ismét fölhívjuk közönségünk figyelmét arra a körülményre, hogy a 98. gyalogezred tisztikara és legény­sége a haza iránti legszentebb kötelességét mindenkor a leg­nagyobb odaadással teljesítette, vezetők és közkatonák a leg­­ádázabb gránát- és srapnelltűz­­ben rohantak­­előre és mindig — „csak előre“ s az ezred igen sok vitéz tisztje és közkatonája életét áldozta már a haza ol­tárán. A vitéz 98-asokat tehát a jö­vőben semmi gáncs ne érje! Tanúsítsunk velük — úgyis mint vendégeinkkel szemben és úgyis, mint a közös ellenség ellen ve­lünk hűségesen együtt harcoló fegyvertársainkkal szemben ud­varias, sőt szeretetteljes bánás­módot. Kaposvár jó hírneve és a magyar vendégszeretet érdeké­ben elvárhatjuk a város publi­kumától, hogy becsülje, tisztelje az ezred tisztikarát és legény­ségét; viszonozzuk azt a nagy szeretetet, amivel a mi fiainkat, a hős 44-eseket Reichenbergben elhalmozzák. A 44-es lengyelek. A rossebbabák testvérei. Körmendy (Kuttner) Árpád 44-es szakaszvezető küldte a „Somogyi Hírlap“ szerkesztősé­gének a következő kedves és jellemző sorokat a harctérről: Még márciusban történt. Óriási ütközetben, mikor drága hazánk határát védték szövetséges ha­daink. Elfogták az oroszok egyik lengyel ezred két századát. Két jó barát volt az elfogott lengyel bakák között: Káplár Ivan­­cs­ura János és Gefreiter An­­z­s­e­­ Berci. Egy viharos éjsza­kán megszöktek a muszkáktól s a 44-es ezredparancsnokság­­nál jelentkeztek. Az ezredpa­­rancsnokság beosztotta őket mihozzánk, a 4-dik századhoz. Páratlanul lelkes fiú volt ez a két lengyel. Minden egyes üt­közet előtt égett az arcuk, szinte látszott a szemükben az az erős öntudatos lány, ami hirdeti, hogy az elrablott len­gyel szabadság e háború győ­zelmes befejezésével visszaállít­­tatik és fényesebben fog ra­gyogni e sors üldözött nemzet­nek, mind annak előtte. Mi, magyar fiúk, nem igen tudtunk velük beszélni, hanem volt egy káplár nálunk Macsek István, ki Horvátországban ne­velkedett s igy a szláv nyelvet tökéletesen beszélte. Ő volt a tolmács közöttünk. Ez a három fiú mindig együtt volt. Annyira megszerették egy­mást, hogy az ebédjüket is mindig együtt ették meg. Mikor a Búgon azt az éjsza­kai rohamot csináltuk, szintén a legelsők között küzdött ez a három jóbarát! . . . Harcoltak, mint az oroszlánok s jaj volt annak a muszkának, melyik kézi tusára kelt velük! . . . Szegény Macsek és Anzsei! Az utolsó pillanatban, mikor a folyón átkeltünk, akkor érte őket az ellenség halált osztó gépfegy­ver golyói . . . Áldott legyen az emléked di­cső lengyel és neked is dicső horvát harcos és hű katona, kik a somogyi fiuk hires roha­maiban is méltón képviseltétek a dicső lengyel nemzetet és hor­vát nemzetiséget. Most szegény Ivancsura János ki egyszerre két barátját és úgyszintén mi is, alig várjuk az uj rohamot, hogy ezt a két hős fiút százszorosan meg­­boszálhassuk . . . 8

Next