Somogyi Ujsag, 1922. október (4. évfolyam, 223-248. szám)
1922-10-01 / 223. szám
k az ellen, hogy belőlünk erőnek erejével csehet csináljanak. Márpedig a tulajdonunkat képező és Komjáti község határában fekvő föld elszakításával ide is, oda is tartoznánk, ide is, oda is adót kéne fizetnünk, legelőnktől elesnénk, fa szükségletünket beszerezni nem tudnánk, szóval újra azok nyomorítanának meg, akiket mi megvetünk, mint ezer éves szép Hazánk, Nagy- Magyarország feldarabolóit, közönséges rabléit. Minden izünk, minden csepp vérünk fellázad még a gondolatra is és ha kell, jöjjön inkább a halál, sem mint mi, édes Hazánk, szép Magyarország szabad állampolgárai a gyűlölt elnyomóinknak vagyonát egy fillérrel is gyarapítsuk. Tiltakozunk, hogy a mi, Magyarország szabad állampolgárai akarata ellenére egy darabka föld, a legutolsó rög is, mások, idegenek által a cseheknek ítéltessen. Nekünk az szent, mint a franciáknak a francia rög, az angoloknak Anglia partjai, az olasznak a kéklő Adria, — mert őseink ezer éve vérrel szerezték és ezer éven át vérrel tartatták meg. S hogy egy gyilkos kér, a bolsevizmus, levert a lábunkról, alattomban megtámadva marcangolják szent Hazánk testét azok, akiket mi ádáz csatákban, férfias küzdelmekben csak a hátukról ismertünk. Várjon volna egy francia, ki elárulná a francia rögöt, egy angol, ki eladná Angliát, egy olasz, ki lemodana az Adriáról? — Volna oly gyáva, oly hitvány egy nemzet, ki azt is összetett kezekkel tűrné? Ott álltunk egy ezer éven át és védtük Európát! Tatár átgázolt rajtunk, törökkel másfél száz évig harcban álltunk, de a vén Európa nyugton maradt tőlük. Most szégyenprrral arcunkon, összekötött kezekkel, méreggel szívünkben, gyűlölettel lelkünkben állunk itt, mert immár a béke negyedik esztendejében még mindég hasogatják a testünk A szeretet, a megbékülés helyett a gyűlöletet szítják, a bosszú vágyát fokozzák. A sebek gyógyítása helyett azt marcangolják, tépik, hogy be ne gyógyulhasson soha! Te! Magyarok hatalmas Istene! Hadúr! — meddig nézed ezt még türelemmel, mikor küldöd már a szent kardot, hogy ezt a gyalázatot néped lemoshassa! Ezennel mégegyszer ünnepélyesen tiltakozunk községünk határának a cseheknek való odaítélése ellen. A község létkérdése az. Abba soha sem mi, sem fiaink, sem unokáink belenyugodni nem fognak, sem azt elismerni, avagy elfogadni nem fogják. Ne a gyűlöletet szítsuk, a békét hirdessük és aszerint cselekedjünk. Igyekezzünk a sebet gyógyítani, egy tövist kihúzni a testből, hogy a békés munka meghozza a gyümölcsét s ne újra a halál arasson. A kétségbeesés nagy erőt ad s mi bár megfogyva, de kik még megmaradtunk, dacosan vetjük meg nyakunk s bátran nézünk szembe a halállal is, de elszánt akaratunkból engedni nem fogunk. Tiltakozásunkat pedig nagy költőnk Vörösmarthy Mihály szavaival fejezzük be: „Népek hazája nagy világ! Hozzád bátran kiállt: Egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált!“ Aláírások. Nyugodt írások Irta: Egry Ernő Bak, augusztus. Az írások különbözők Van úgy, hogy a toll világokat rengető sas forgással szántja végig a papirost, a belük lángolnak a csataterek halálordítása borzong végig a sorokon. Majd változik a kép: a domb mögül kikandikál a hold . . . az éjszaka tündére lassan szövi ezüst fátyolét és az álmot látó lombok alatt egymás szívét hallgatva, sétál egy pár. A toll követi az élet rohanását és papírra veti az állomásokat. Mindegy, hogy örömnek, vagy bánatnak hívják, ragyogó vagy sírástól nem látó szemek állnak e körülötte. Úgy érzem, kicsöppentem a rohanó, tülekedő életből. Ahogy lankás dombok, élettől terhes mezők közé fúródva nyargalt velem a vonat, az elvillanó távíró oszlopokkal mintha az a másik világ is eltűnt volna belőlem — közülem. Kis falu. Nem szép. Olyan, mint a többi számtalan igénytelen ékszere a magyar földnek. Zsuppfedeles házak Némelyik már alig áll a lábán. Van olyan is, amelyiknek még mindig az ajtaján tódul ki a füst. A városi ember nem szereti a falut. Ha említed, önkénytelenül istállószag után szimatol. A villany ragyogásához szokott szem homályosnak találja a petróleumlámpa barátságos, simogató, szelíd fényét. A városi nép a zajban, forgatagban nevelődött. Nem szereti a magábamélyedő csendet, mert ez nála valami bajt jelent. A falu a csend tanyája. Békéjére nem sisakos rendőrök, hanem lompos házőrző ebek vigyáznak. És úgy megismerik az idegent. . .. Holnapra várom az esőt. A kiégett, szomjas földek imádkozva néznek a hetek óta kéken ragyogó égre. És a falun végig száll a jóslat. A csendes házak magukba veszik, a nyakukat nyújtogató jegenyék tovább adják és várja a falu az esőt. Estére kelve fekete lepellel vonja be magát az ég Mintha egy két tusba mártott ecsettel mázóta volna végig. Fodrozó szellő ringatja álomba a tikkadt virágokat, portól fehér leveleket , és éjszakának idején lassú permetezéssel megered az eső és egybefogó csobogással paskolja végig a házakat, fulladozó mezőket. Egész éjszaka és délelőtt. Délre kitisztul az ég. A szürke, nehéz felhők, amelyek ott ültek a dombok fái felett, eltakarodnak ... Először csak kis résen bújik át a kékség. Száguldva rohannak oda a felhők és eltemetik De a harc folyik tovább. Mind több és több kékség ütközik át a szürkeségen. A szétkergetett felhők egy táborba gyülekeznek és lassan elvonulnak, előőrsöket hagyva a nyugati szélen. Kacagva nyújtózik végig a napsugár az esőtől áztatott földeken. Ezer színben tükröződik vissza a fűszálakon, leveleken csillogó gyöngyszemeken. Egyszerre megélénkül a falu. Lassan cammogó tehenek húzzák a kocsikat kifelé. Mellettük boldog arcú, felgyúrt nadrágú és szoknyájú emberek, asszonyok. A lovak fröcskölve rugják hátra a kocsiba a sarat és nézzük simogató szemmel az új életbe szökkenő természetet. És a föld hallgat. Issza szomjasan, nagy kortyokban a vizet. Némely helyen már csak a csokoládé színe, meg a fa bársonya közül kivillanó víz árulja el, hogy megöntözték. Nagyon szomjas lehetett. Isten tudja, mi lett volna, ha nem jön ez az eső De nem a földön igazítják a világ folyását... Jobb is. Keskeny kis sín szalad végig a falun. A nem messzi dombokról jön. A halál útja. Zakatolva rohannak rajta a kis kocsik az állomásra. Nagy halomban gyűlik a fa. A vicinális jövet is, menet is elvisz belőle egy két vagonnal, de csak nem fogy. Rohannak a kis kocsik lefelé a dombról. Odafenn, ahol azelőtt csak a harkály kopácsolása hallott, most fejsze csattog, fűrész sivntoz és mind kevesebb lesz az éneklő madár, a békésen legelő szarvas és őz, a barna szőrű, ragyogó szemű mókus és az illatos ciklámen fonnyadtan hajtja le fejét a tüzelő napban. Meghal az erdők susogó meséje. Izomba , tuskók rutitják a domboldalakat. És a kis kocsik zakatolnak lefelé szüntelen, roskadásig megrakva. Tömik az óriási, éhes nyitott szájat . .. Mert minden az ő szolgája. Dobpergés hangzik a nagy utcáról. A kisbiró áll ott hivatalos képpel, nagy komolyan viselve a nyakába akasztott szamárbőrt. Bámészkodó gyerekek állják körül. Némelyiknek csodálatában az orrában bányászó ujja is megáll. A dobot nézik. Meg is tapogatnák, ha nem húzódna meg Pista bá’ hóna alatt egy barátságtalan fütykös. Pista bá’ még egyet üt a dobra. A komondorok, meg pulik is kitelepszenek a kapuk elé és bizalmatlanul szemlélik a hivatalos közeget. Pista bá’ kiveszi a pipát, megsodori a bajuszt és elváltozott „hivatalos hangon“ rákezdi: „Tudtára adatik mindenkinek, akiket illet...“ A végén még egyet üt a tekintély kedvéért és megindul tovább. Nyomában a gyerekek, mint eleven uszály. Egyik másik neki is bátorodik : . .. Pista bácsi, hadd üssek én is egyet. Az öreg homloka komor redőkbe szalad. Odakap a fütyköshöz: ... Elmennyetek innent mellülem aszondom. Nézze meg az ember! És a gyerekhad mint buzaszemet csipegető verébsereg, ijedten rebben szét. Pedig csak a dobot akarták megpróbálni, hogyan szól. Este van. Nem tudok lefeküdni. Úgy húz magához a bűvös éjszaka. Olyan szép tiszta minden. Az országút mint hófehér szalag válik ki a dombok haragos zöldjéből. Az ütött kopott falu kis házak is ragyogó fehérek. A híd karfájára könyökölve, bámulok bele az álmosan csörgedező Váliczka patak vizébe. A hold már lefelé fordul az utján. Az éjszaka tündére nesztelen lépésekkel halad végig a me SOMOGYI UJSÁG 1 922. október 1 Nagyban folynak a próbák az MTE, október 8 iki művész estélyére az előnyösen ismert Vétek Ferkó, Barna Béla és Ferencz Gábor közreműködésével. A meghívók is szétküldettek már. Aki tévedésből nem kapott volna és arra igényt tart, jelentkezzék a rendezőségnél, a Széchenyi kávéházban. Emlékezzünk... Hogy is történt? — Károlyi Mihály a szimbólum Kéri Pál — egy nemes tigris hajlékonyságával (II. közlemény) Szinte fáj, hogy nem lehet jelzőket írni azoknak a neve mellé, akik két héttel ezelőtt már hotelek ház tetején laktak és éjszakánként szöktek egymáshoz. A régi fogalmak mellett elkoptak a jelzők és a katonák újakat érdemelnének — az úgynevezett Katonatanács, akik nélkül hiába lett volna minden lelkesedés és nagyot akarás. És büszkén írjuk papírra, hogy a halálra is elkészül tizenegyek között mint elsők voltak ott dr. Jolnos Andor főhadnagy, szegedi újságíró és Pusztoi-Gazda Jenő hadnagy, nemrég jelent meg verskötete és Pásztor Béla hadnagy, vidéki színész — ma már mindhárman kapitányok, Károlyi miniszterelnök nevezte ki őket az önálló magyar hadsereg kapitányaivá. Ők csinálták a legmerészebb dolgokat, fejükkel játszottak Hogy a katonatanács minden üldözés dacára sikeres munkát végzett, abban oroszlánrésze van Magyar Miklósnak, az Újságüzem nyomda nagyszerű igazgatójának. Magyar Miklósnak köszönhető, hogy amíg a Népszava nyomdáját, a Világosságot figyelték és őrizték, addig az Ujságüzem gépein, sőt rotációsain nyomták a Katonatanács plakátjait és röpcéduláit, amelyeket széthordtak a kaszárnyákba és elvetették a katonák lelkébe a magot, amelyből az új Magyarország faja lombosodon ki. A forradalom első és legnyagyobbszerű megnyilatkozása a rendőrség csatlakozása volt. És ki az, aki a rendőrség mozgalmát szervezte? Környei Zoltán dr A huszegynéhány éves, kedves fiatalember volt az, aki elfoglalta néhányad magával a rendőrkapitányság épületét. Nem szabad megfeledkezni, a rendőrségről írván, Göndör Ferencről, a radikális sajtó egyik vezéréről, az „Ember“ szerkesztőjéről és Halmi Józsefről, a „Déli Hírlap“ munkatársáról sem, akiknek nagy részük van a rendők csatlakozásában. A rendőrség csatlakozása után a még az Astoriában székelő Nemzeti Tanács szerdára virradó éjjel, okt. 31-ére elhatározta, hogy a tettek mezejére lép. A keleti pályaudvarról visszahozott marsformációk egy részével elfoglalták a térparancsnokságot A Nemzeti Tanács szobáiban ekkor ott láttuk a mi sorainkból még Balázs Bálát és Vágó Bélát „Az Est“ kiadóhivatalának főtisztviselőjét Dr. János főhadnagy akkor még civilben, pendítette meg a dolgot: elfoglalni a térparancsnokságot És ott volt vele Magyar Miklós, az Ujságüzem igazgatója. János dr. kiadta a parancsot: én megyek elől, jobbszárnya a belvárosi Kávéház felöl- Magyar vigyázz... És a katonák a két civil vezetése mellett elindultak. Amíg János a csapat zömével betörte a kaput, Magyar az oldalablakok egyikét benyomta a katonákkal és az immár nyitott kapuba terelte a bentlevőket és diadalmenetben vitték Várkonyi tábornokot és segédtisztjét az Astoriába ahol Kunfi Zsigmond és Biró Lajos várták a foglyokat a