Somogyi Ujsag, 1922. október (4. évfolyam, 223-248. szám)

1922-10-01 / 223. szám

k az ellen, hogy belőlünk erőnek erejével csehet csináljanak. Már­pe­dig a tulajdonunkat képező és Komjáti község határában fekvő föld elszakításával ide is, oda is tartoznánk, ide is, oda is adót kéne fizetnünk, legelőnktől elesnénk, fa szükségletünket beszerezni nem tud­nánk, szóval újra azok nyomoríta­nának meg, akiket mi megvetünk, mint ezer éves szép Hazánk, Nagy- Magyarország feldarabolóit, közön­séges rabléit. Minden izünk, min­den csepp vérünk fellázad még a gondolatra is és ha kell, jöjjön inkább a halál, sem mint mi, édes Hazánk, szép Magyarország szabad állampolgárai a gyűlölt elnyomóink­nak vagyonát egy fillérrel is gya­­rapítsuk. Tiltakozunk, hogy a mi, Magyar­ország szabad állampolgárai akarata ellenére egy darabka föld, a leg­utolsó rög is, mások, idegenek ál­tal a cseheknek ítéltessen. Nekünk az szent, mint a fran­ciáknak a francia rög, az angolok­nak Anglia partjai, az olasznak a kéklő Adria, — mert őseink ezer éve vérrel szerezték és ezer éven át vérrel tartatták meg. S hogy egy gyilkos kér, a bolsevizmus, levert a lábunkról, alattomban megtá­madva marcangolják szent Hazánk testét azok, akiket mi ádáz csaták­ban, férfias küzdelmekben csak a hátukról ismertünk. Várjon volna egy francia, ki elárulná a francia rögöt, egy angol, ki eladná Angliát, egy olasz, ki lemodana az Ad­riáról? — Volna oly gyáva, oly hit­vány egy nemzet, ki azt is összetett kezekkel tűrné? Ott álltunk egy ezer éven át és védtük Európát! Tatár átgázolt raj­­tunk, törökkel másfél száz évig harcban álltunk, de a vén Európa nyugton maradt tőlük. Most szé­gyenprrral arcunkon, összekötött kezekkel, méreggel szívünkben, gyű­lölettel lelkünkben állunk itt, mert immár a béke negyedik esztende­jében még mindég hasogatják a testünk A szeretet, a megbékülés helyett a gyűlöletet szítják, a bosszú vágyát fokozzák. A sebek gyógyí­tása helyett azt marcangolják, tépik, hogy be ne gyógyulhasson soha! Te! Magyarok hatalmas Istene! Hadúr! — meddig nézed ezt még türelemmel, mikor küldöd már a szent kardot, hogy ezt a gyalázatot néped lemoshassa! Ezennel mégegyszer ünnepélye­sen tiltakozunk községünk határá­nak a cseheknek való odaítélése ellen. A község létkérdése az. Abba soha sem mi, sem fiaink, sem uno­káink belenyugodni nem fognak, sem azt elismerni, avagy elfogadni nem fogják. Ne a gyűlöletet szítsuk, a békét hirdessük és aszerint cselekedjünk. Igyekezzünk a sebet gyógyítani, egy tövist kihúzni a testből, hogy a békés munka meghozza a gyü­mölcsét s ne újra a halál arasson. A kétségbeesés nagy erőt ad s mi bár megfogyva, de kik még meg­maradtunk, dacosan vetjük meg nyakunk s bátran nézünk szembe a halállal is, de elszánt akaratunk­ból engedni nem fogunk. Tiltakozásunkat pedig nagy köl­tőnk Vörösmarthy Mihály szavai­val fejezzük be: „Népek hazája nagy világ! Hozzád bátran kiállt: Egy ezredévi szenvedés kér éltet vagy halált!“ Aláírá­sok. Nyugodt írások Irta: Egry Ernő Bak, augusztus. Az írások különbözők Van úgy, hogy a toll világokat rengető sas forgással szántja végig a papirost, a belük lángolnak a csataterek halálordítása borzong végig a so­rokon. Majd változik a kép: a domb mögül kikandikál a hold . . . az éjszaka tündére lassan szövi ezüst fátyolét és az álmot látó lombok alatt egymás szívét hall­gatva, sétál egy pár. A toll követi az élet rohanását és papírra veti az állomásokat. Mindegy, hogy örömnek, vagy bánatnak hívják, ragyogó vagy sírástól nem látó szemek állnak e körülötte. Úgy érzem, kicsöppentem a ro­hanó, tülekedő életből. Ahogy lan­kás dombok, élettől terhes mezők közé fúródva nyargalt velem a vo­nat, az elvillanó távíró oszlopokkal mintha az a másik világ is eltűnt volna belőlem — közülem. Kis falu. Nem szép. Olyan, mint a többi számtalan igénytelen ék­szere a magyar földnek. Zsuppfe­­deles házak Némelyik már alig áll a lábán. Van olyan is, amelyiknek még mindig az ajtaján tódul ki a füst. A városi ember nem szereti a falut. Ha említed, önkénytelenül istállószag után szimatol. A villany ragyogásához szokott szem homá­lyosnak találja a petróleumlámpa barátságos, simogató, szelíd fényét. A városi nép a zajban, forgatagban nevelődött. Nem szereti a magába­­mélyedő csendet, mert ez nála va­lami bajt jelent. A falu a csend tanyája. Békéjére nem sisakos rend­őrök, hanem lompos házőrző ebek vigyáznak. És úgy megismerik az idegent. . .. Holnapra várom az esőt. A kiégett, szomjas földek imádkozva néznek a hetek óta kéken ragyogó égre. És a falun végig száll a jós­lat. A csendes házak magukba veszik, a nyakukat nyújtogató jege­nyék tovább adják és várja a falu az esőt. Estére kelve fekete lepellel vonja be magát az ég Mintha egy két tusba mártott ecsettel mázó­ta volna végig. Fodrozó szellő ringatja álomba a tikkadt virágokat, portól fehér leveleket , és éjszakának idején lassú permetezéssel megered az eső és egybefogó csobogással paskolja végig a házakat, fulladozó mezőket. Egész éjszaka és délelőtt. Délre kitisztul az ég. A szürke, nehéz felhők, amelyek ott ültek a dombok fái felett, eltakarodnak ... Először csak kis résen bújik át a kékség. Száguldva rohannak oda a felhők és eltemetik De a harc folyik tovább. Mind több és több kékség ütközik át a szürkeségen. A szét­kergetett felhők egy táborba gyü­­lekeznek és lassan elvonulnak, elő­őrsöket hagyva a nyugati szélen. Kacagva nyújtózik végig a napsugár az esőtől áztatott földeken. Ezer színben tükröződik vissza a fűszá­lakon, leveleken csillogó gyöngy­szemeken. Egyszerre megélénkül a falu. Lassan cammogó tehenek húzzák a kocsikat kifelé. Mellettük boldog arcú, felgyúrt nadrágú és szoknyájú emberek, asszonyok. A lovak fröcskölve rugják hátra a kocsiba a sarat és nézzük simogató szemmel az új életbe szökkenő természetet. És a föld hallgat. Issza szomjasan, nagy kortyokban a vizet. Némely helyen már csak a csoko­ládé színe, meg a fa bársonya közül kivillanó víz árulja el, hogy megöntözték. Nagyon szomjas le­hetett. Isten tudja, mi lett volna, ha nem jön ez az eső De nem a földön igazítják a világ folyását... Jobb is. Keskeny kis sín szalad végig a falun. A nem messzi dombokról jön. A halál útja. Zakatolva rohan­nak rajta a kis kocsik az állomásra. Nagy halomban gyűlik a fa. A vicinális jövet is, menet is elvisz belőle egy két vagonnal, de csak nem fogy. Rohannak a kis kocsik lefelé a dombról. Odafenn, ahol azelőtt csak a harkály kopácsolása hallott, most fejsze csattog, fűrész sivntoz és mind kevesebb lesz az éneklő madár, a békésen legelő szarvas és őz, a barna szőrű, ra­gyogó szemű mókus és az illatos ciklámen fonnyadtan hajtja le fejét a tüzelő napban. Meghal az erdők susogó meséje. Izomba , tuskók rutitják a domboldalakat. És a kis kocsik zakatolnak lefelé szüntelen, roskadásig megrakva. Tömik az óriási, éhes nyitott szájat . .. Mert minden az ő szolgája. Dobpergés hangzik a nagy ut­cáról. A kisbiró áll ott hivatalos képpel, nagy komolyan viselve a nyakába akasztott szamárbőrt. Bá­mészkodó gyerekek állják körül. Némelyiknek csodálatában az orrá­ban bányászó ujja is megáll. A dobot nézik. Meg is tapogatnák, ha nem húzódna meg Pista bá’ hóna alatt egy barátságtalan füty­kös. Pista bá’ még egyet üt a dobra. A komondorok, meg pulik is kite­lepszenek a kapuk elé és bizalmat­lanul szemlélik a hivatalos közeget. Pista bá’ kiveszi a pipát, megsodori a bajuszt és elváltozott „hivatalos hangon“ rákezdi: „Tudtára adatik mindenkinek, akiket illet...“ A végén még egyet üt a tekintély kedvéért és megindul tovább. Nyo­mában a gyerekek, mint eleven uszály. Egyik másik neki is báto­rodik : . .. Pista bácsi, hadd üssek én is egyet. Az öreg homloka komor redőkbe szalad. Odakap a fütyköshöz: ... Elmennyetek innent mellülem aszondom. Nézze meg az ember! És a gyerekhad mint buzaszemet csipegető verébsereg, ijedten rebben szét. Pedig csak a dobot akarták megpróbálni, hogyan szól. Este van. Nem tudok lefeküdni. Úgy húz magához a bűvös éjszaka. Olyan szép tiszta minden. Az or­szágút mint hófehér szalag válik ki a dombok haragos zöldjéből. Az ütött kopott falu kis házak is ra­gyogó fehérek. A híd karfájára könyökölve, bámulok bele az álmo­san csörgedező Váliczka patak vizébe. A hold már lefelé fordul az utján. Az éjszaka tündére nesz­telen lépésekkel halad végig a me­ SOMOGYI UJSÁG 1 922. október 1 ­ Nagyban folynak a próbák az MTE, október 8 iki művész esté­lyére az előnyösen ismert Vétek Ferkó, Barna Béla és Ferencz Gá­bor közreműködésével. A meghí­vók is szétküldettek már. Aki té­vedésből nem kapott volna és arra igényt tart, jelentkezzék a rendező­ségnél, a Széchenyi kávéházban. Emlékezzünk... Hogy is történt? — Károlyi Mihály a szimbólum Kéri Pál — egy nemes tigris hajlékonyságával (II. közlemény) Szinte fáj, hogy nem lehet jelző­ket írni azoknak a neve mellé, akik két héttel ezelőtt már hotelek ház tetején laktak és éjszakánként szök­tek egymáshoz. A régi fogalmak mellett elkoptak a jelzők és a ka­tonák újakat érdemelnének — az úgynevezett Katonatanács, akik nélkül­ hiába lett volna minden lel­kesedés és nagyot akarás. És büszkén írjuk papírra, hogy a halálra is elkészül tizenegyek között mint elsők voltak ott dr. Jolnos Andor főhadnagy, szegedi újságíró és P­uszto­­i-Gazda Jenő hadnagy, nemrég jelent meg vers­kötete és­­ Pásztor Béla hadnagy, vidéki színész — ma már mind­hárman kapitányok, Károlyi minisz­terelnök nevezte ki őket az önálló magyar hadsereg kapitányaivá. Ők csinálták a legmerészebb dolgokat, fejükkel játszottak Hogy a katona­tanács minden üldözés dacára si­keres munkát végzett, abban oroszlánrésze van Magyar Miklósnak, az Újságüzem nyomda nagyszerű igazgatójának. Magyar Miklósnak köszönhető, hogy amíg a Népszava nyomdáját, a Világosságot figyelték és őrizték, addig az Ujságüzem gépein, sőt rotációsain nyomták a Katonatanács plakátjait és röpcé­duláit, amelyeket széthordtak a ka­szárnyákba és elvetették a katonák lelkébe a magot, amelyből az új Magyarország faja lomboso­don ki. A forradalom első és legnya­gyobbszerű megnyilatkozása a rend­őrség csatlakozása volt. És ki az, aki a rendőrség mozgalmát szer­vezte? Környei Zoltán dr A husz­­egynéhány éves, kedves fiatalember volt az, aki elfoglalta néhányad magával a rendőrkapitányság épü­letét. Nem szabad megfeledkezni, a rendőrségről írván, Göndör Fe­rencről, a radikális sajtó egyik ve­zéréről, az „Ember“ szerkesztőjéről és Halmi Józsefről, a „Déli Hírlap“ munkatársáról sem, akiknek nagy részük van a rendő­­k csatlako­zásában. A rendőrség csatlakozása után a még az Astoriában székelő Nemzeti Tanács szerdára virradó éjjel, okt. 31-ére elhatározta, hogy a tettek mezejére lép. A keleti pályaudvarról visszahozott marsformációk egy részével elfoglalták a térparancs­nokságot A Nemzeti Tanács szo­báiban ekkor ott láttuk a mi so­rainkból még Balázs Bálát és Vágó Bélát „Az Est“ kiadóhivatalának főtisztviselőjét Dr. János főhadnagy akkor még civilben, pendítette meg a dolgot: elfoglalni a térparancs­nokságot És ott volt vele Magyar Miklós, az Ujságüzem igazgatója. János dr. kiadta a parancsot: én megyek elől, jobbszárnya a belvárosi Kávéház felöl- Magyar vigyázz... És a katonák a két civil vezetése mellett elindultak. Amíg János a csapat zömével betörte a kaput, Magyar az oldalablakok egyikét benyomta a katonákkal és az immár nyitott kapuba terelte a bentlevőket és diadalmenetben vitték Várkonyi tábornokot és segédtisztjét az Astoriába ahol Kunfi Zsigmond és Biró Lajos várták a foglyokat a

Next