Somogyi Ujsag, 1925. július (7. évfolyam, 167-168. szám)

1925-07-26 / 167. szám

■2. tétlenül óhajt egy gyermeket, hogy a férj halála után a házban a bir­tokban maradhasson, mert külön­ben csak az u. n. „móringot“ (a házasságkor kikötött pénzt, ruhát) kapná meg, vagy az újabban ki­kötött földterülethez juthatna. A férfiaknál (a férjnél és öreg­apánál) elsősorban a birtok osztat­lansága é­s szaporításának a gon­dolata az irányadó az egyke mel­lett való álláspontra nézve: „Dehogy aprózom el a birtoko­mat, hogy négyen-öten osztozza­nak rajta, szanaszét horgyák a birtokot! „Birtok után kell a gye­reket szaporittyam­!“ „A zsidónak (t. i. a falusi boltosnak­, béresnek cigánynak lehet több gyereke, mer nincs birtoka“. De a szegény embernek szintén lehet s van is, mert az nem fél a birtoknak kisebb részekre való ha­sításától, hiszen a család most is alig élhet meg rajta, tehát nem baj, ha több a gyerek, majd csak megélnek valahogy, mint zsellérek vagy napszámosok. A jómódú em­ber azonban minthogy vagyoni füg­getlenségét és színvonalát csorbí­tatlanul kívánja utódjának is biz­tosítani, ennek még a gondolatától is iszonyodik. Az ő tekintélyt élvező családja az utolsók közé sü­lyed­­jenl . . . Ezt semmi áron sem szabad megengedni! E felfogás miatt honosodott meg az egyke épen a vagyonosabbaknál. Erre vonatkozólag mondja a nép: „A gazdagabbak százszor rosz­­szabbak, mint a szegények“. „A szegényebb ember belegyőződik az Isten rendölésébe a gyerek iránt, de a gazdag bizon­yom“. Van So­mogyban egy horvátajkú község, melynek egyik utcájában csak sze­gény emberek laknak, ahol aztán sok is a gyerek. Ezt a maró nép­humor elnevezte „Gyár-utcának“. Tehát az az egy bizonyos, hogy az egykét nem a földnélküliség, a szegénység okozza, sőt ez idő sze­rint inkább gátlója az, az egy gyer­mek rendszernek. Az egy gyermekhez való ragasz­kodást különösen akkor hangoz­tatják, ha az első gyermek fiú. A fiúnak jobban örülnek, mint a le­ánynak, sőt bátran állíthatjuk, hogy amely családban szigorúan egy gyermek mellett foglalnak állást, csak fiút kívánnak s ha ez meg­van, mindent elkövetnek, hogy több gyermeke ne legyen az anyá­nak. Az elsőszülöttül világra jövő fiúgyermeknél a bábaasszony s A nagy világháború lezajlása után hét év múlva, még mindig nem tudják az ú. n. európai nagy­hatalmak, hogy hát mi is az a Magyarország. Ez a nagyfokú tá­jékozatlanság a mi diplomáciánk szégyene. Mint a­hogy a personá­lis unió alatt elszakadt Magyaror­szág és mindent osztráknak tün­tettek fel, és úgy ma is még­ min­dig osztráknak tartanak és gon­dolnak sok helyütt bennünket. Úgy látszik, ez a keserves 7 esz­tendő nem számít semmit a dip­lomáciánk életében, mert ez alatt nem igen mutatta meg azt az eredményt, melyet nemzetünk, fa­junk a külföld előtti megismerte­tésénél elvártunk volna. , A háború előtti időkben is a zöld asztalnál mindig elsikkadt Magyarország és a vészzivatar kel­lett hozzá, hogy jó magyarról tu­domást vegyenek, a gyepre kellett kiállani a magyar katonának, hogy nemzetünket megismerjék. Ezt de­­rekasabban oldották meg, mint a diplomaták. A háború után, mikor a zöld gyepet rántották ki lábunk alól, a zöld asztalnál tárgyalók, megint csak elsikkadtunk s azóta ismét édes keveset törődnek velünk. Nem is a zöld asztal kell, ha­nem a tettek mezeje, ahol képes­ségünk és tudásunk szerint érté­kelni kénytelenek bennünket. Nem kellett Kemálnak sem a zöld asz­tal, kipucolta anélkül is hazája el­rablóit, nem kell Abd El Krímnek sem a zöld asztal, kihajszolja faja és nemzete ellenségét a zöld párok­­ból, mert a gyepen nem lehet para­grafusokat magyarázni joginyaktiló­­kat felállítani, ott csak egyet le­het harcolni erővel, szívvel lélek­kel fajomért, nemzetemért s ha ezek hevítenek, győzelmem biztos s ez előtt meg kell hajolni. Mi rongyos magyarok, mi is a gyepre mentünk, nem puskával, ágyúval, nem fegyverekkel, csak a tudásunkkal, az ambíciónkkal. Oda mentünk a zöld gyepre, a­hol méltányolni kell, bennünket, ahol küzdelem utáni győzelmün­ket elvitatni nem lehet. A sportra gondolok, arra a sportra, mely minden diplomáciánál töb­bet ér, mely nagyobb tömegekkel ismertet meg bennünket, mint bármi más. A sport legújabb nap­jaira gondolok, a legújabb ma­gyar dicsőségre, Kehrlingre, Som­­fayra, Szepesre, Egrire, Bárányra s az FTC pólósaira. Kehrling, a­kit egész Európa sport férfiai is­mernek, bejárta már a fél glóbust tenni szülőjével és mégis megtör­tént az, hogy Wind­edonban osz­tráknak nézték és a győzelme után a gotterhaltet muzsikálták. Várjon ki a felelős azért, hogy ez megtörtént ? De szóljunk a többiekről, akik mind katonái a magyar nemzeti életnek és szóljunk parancsnokuk­ról, Somfayról. Ezek a magyar athléták elérték azt, amit a diplo­mácia soha, hogy felhuzatták a magyar nemzeti szinű lobogót az ellenséges államok győzelmi ár­bocaira és eljátszatták a mi imán­kat, a mi nemzeti Hymnuszunkat. Somfay Elemér, a tényleges fő­hadnagy, a magyar apa, a magyar at­hleta feveri zubbonyát, abban nem harcolhat, felveszi a futó ci­pőt és győz, mert győznie kell a magyar akaratnak és angol baj­nok lesz a magyar főhadnagy, a magyar katona győzött és a töb­biek ? Győztek mind, beírták ne­vüket az angol sport analéseibe, dicsőségesen, győzedelmesen. Ez Londonban, Parisban mások, ott a Bárány István és ferencvárosiak azok, akiknek keble magyar érzés­től duzzad, akik győznek, a­kik könnyeznek örömükben, akiket meg kell tapsolni a sovén franciának, akit éljenez a képzelt nagyság a francia és ugyanakkor, ha csak egy árnyalattal is, de elhomályo­sult a gioi­ és élénkebben ragyo­gott a mi lobogónk­­ színe. Többet tettek a gyepen, mint amit vártunk, mi csak megisme­rést akartunk és győzelmet kap­tunk, becsületet szereztünk a ma­gyar névnek. Ezek a dicsőséges győzelmek mutatják meg nekünk az utat, melyen haladnunk kell, mert a „ma“ sportja nemzetmentő tény­kedés, harc nemzetünk és fajunk érdekében, hogy ha majd mégis le kell ülnünk a zöld asztalhoz, hogy tárgyaljunk, legalább azt tudják előre, hogy kik vagyunk. Azért kell a vidéknek is minél erősebben belekapcsolódni a sport­­mozgalomba, azért kell kihasználni testi erőnket és fejleszteni testi intelligenciánkat, hogy a nagy célt minél bizonyosabban elérhessük, hogy megteremthessük azt, amit rokonaink, a finnek, akiket a sport tett megbecsültté és erős nemzetté. Az oltár készen áll, hordják rá már diszítésnek a virágot, a láng is lobog, mertek melegedni tüzének — Uferini büvészestélye. A Tu­rul nagyterme tömve, a közönség zsibong, kacag, csodálkozik, Uff­­rini és társai pedig tovább vará­zsolják elő káprázatos mutatvá­nyaikat. Nem kell reklámiroznunk Uferinit, megteszi helyettünk az a közönség, a­mely első előadását látta és az Uferini láz már ki is tört Kaposváron. A műsor egye­nesen unikum, olyan mutatvá­nyok láncolata, amilyeneket itt még nem is álmodtak. A japáni papírbűvészet, a csodacsészék, a csodakert, a szellemballet, a bű­vész mosoda, a repülő labda cso­dája, szebbnél-szebb mutatványok halmaza. Meg kell említenünk, hogy Uferini társi is tökéletes bű­vészek, Fredy, Arno Gatty és egy­szerre kedvencei lettek a közön­ségnek. Nem magyarázgatjuk to­vább Uferini estélyét, csak azt ajánljuk, hogy aki tökéletes bű­vészetben akar­­gyönyörködni, az nézze meg Uferini és társai elő­adását. A Lawa-Team­s játék szabályai 10.000 koronáért kapható a So­mogyi Újság könyvkereskedésében. Zöld asztalnál s a zöld gyepen Kárász Pali Imrén a széllel Írta: Kovács Lázár Roskadozó, szomorúan magányos kis bogárhátú házban lakott Kárász Pali. Mindennap számtalanszor körül járta a háza táját. Mohos szalma­tetején mindig akadt valami igazí­tani valója, mert a szél sohasem ment el a házától üres kézzel. Útravalót mindig te-le kapott és magával vitt egy-egy csomó szal­mát. Végre már nem győzte türelem­mel. Felfortyant. Vasvillát ragadott. Pipáját az ablakba dobta. Széles karimájú, zsíros kalapját fejére szorította. A vasvillával egypárszor bőszülten belesuhintott a levegőbe. Aztán a lajtorján fölkúszott a ház­tetőre. Leült. Várt. Most még csak hire-hamva sem volt a szélnek. Pedig máskor ilyenkor mindig fújt. Aranyos napfény ragyogott. — Nem hagyok kifogni maga­mon a kutya fajtájának !... Többet nem csörülök-pörülök vele! . . . Mosolygós ábrázattal nézett körül. Két öreg asszony szaporázott fe­léje. Megálltak. Összecsapták rán­cos kezeiket. — Ej Kárász Pali, Kárász Pali, hát hová tetted az eszedet, hogy nem nézed szülőfalud becsületét!? Kárász nagyot nyelt. Nem szólt semmit. A távolba meresztette a szemeit. Az asszonyok tovább sipitoztak. — Tekincs végig ezen a nemes falun ! . . . Hát ezt a tiszta és be­csületes népet akarod a becsületé­­t, megfosztan­i ? Kárásznak még egy arcizma sem rándult meg. Az asszonyok folytatták: — Hát ha már senkit nem né­zel, nézd nemzetes Ványai biró uramat! Vess egy pillantást címe­res portájára, osztán térgy eszedre ! Kárászban erre már felforrt a szittyavér. — Én térgyek eszemre? . .. Én? Hát nem azon vagyok ?! . . . Ba­nyák, azt mondom: elragassatok ! Két kezébe fogta a vasvillát az­tán egy lépést tett lefelé a lajtor­ján. Az asszonyok riadtan kereket oldottak. Kárász nyugodtan leült újra. A távolból suhogás hallatszott feléje. Fölállt. Tágra nyitott szemekkel nézett a messzeségbe. Tudta, érezte, hogy most jömn ellensége: a szél. Sírva, nyikorogva hajladoztak a merev fatestek. Suhogva, bömbölve, ki nem térve semmi elől, rohant a szél, mintha mindent el akarna sö­pörni az anyaföldről. Pillanat alatt Kárász házához ért. Fejéről leütötte a kalapot. A ha­talmas és rabin testű Kárász meg­remegett. Kezei megfeszültek a vasvilla nyelén . . . Vérben forgó szemekkel ütött, szart, vágott jobbra balra. — Nem félek, nem ijedek meg tőled!­­Nem fogó ki rajtam! csiko­rogta nagy, pipafüstös fogai között. Ványai biró uram a falu aprajá­­tól­ nagyjától jött a Kárász porta felé. — Hát má mé szász pörbe és harcba a széllel? kérdé a hadakozó Kárásztól. Az leorditott a tetőről. — Tuggya meg azt kend, hogy én nem hagyok a szélnek kifogni magamon! Mer hát én akár két zsák búzát is elviszek a vállamon ! . . . — Tudom én azt édes Pali fiam! De látod a jó Isten erejével szem­ben nem ér semmit az emberi erő. — Majd én megmutatom, hogy ér! A fehérnépek, kik amúgy is haragudtak az agglegény Kárászra, le akarták ráncigálni mindenáron. — Nem kő bántanyi, ha ma eccer megbolondult; hát hadd bo­londozzon ! tanácsolták az okosabb emberek. A vitának Ványai biró vetett véget. — Körti kő anyi a falut és senki emberfiát be nem eresztenyi addig, amig a Kárász Pali harcul a szél­lel­­ parancsolta a férfiaknak. Úgy is lett. Kárász Pali pedig harcolt, viaskodott a széllel mind­addig, míg csak holtan le nem esett a háztetőről. 1925 julius 26 SOM06HUIS\G mások is nevetve jegyzik meg, midőn a keresztelőre viszik : „No, itt is becsukják ám a ka­put !“ Vagyis több gyereke se szü­letik ám a menyecskének, föltéve, hogy a gyerek életben marad. Ahol az első gyermek leány, ott néhol egy fiút is kívánva, megszü­letik még a második. De itt az­tán a kísérletezés befejeződik. „Egy­két gyerek Isten áldása, de már három Isten átka“, mondták még nem régen. Ma már sok helyen a kettőt is átoknak tartják. „Több gyermek, több gond“. „Ha kettő van, már civakodnak a vagyonon. Hiszen még ha egy van is, az a mondás járja: „Kis gyermek kis gond, nagy gyermek, nagy gond“. „Egy gyereket is nehéz ruházni, hát többet ! „Kevesebb a gyerek, kevesebb tanító kell!“ (Folytatjuk.)

Next