Somogyi Ujsag, 1925. július (7. évfolyam, 167-168. szám)
1925-07-26 / 167. szám
■2. tétlenül óhajt egy gyermeket, hogy a férj halála után a házban a birtokban maradhasson, mert különben csak az u. n. „móringot“ (a házasságkor kikötött pénzt, ruhát) kapná meg, vagy az újabban kikötött földterülethez juthatna. A férfiaknál (a férjnél és öregapánál) elsősorban a birtok osztatlansága és szaporításának a gondolata az irányadó az egyke mellett való álláspontra nézve: „Dehogy aprózom el a birtokomat, hogy négyen-öten osztozzanak rajta, szanaszét horgyák a birtokot! „Birtok után kell a gyereket szaporittyam!“ „A zsidónak (t. i. a falusi boltosnak, béresnek cigánynak lehet több gyereke, mer nincs birtoka“. De a szegény embernek szintén lehet s van is, mert az nem fél a birtoknak kisebb részekre való hasításától, hiszen a család most is alig élhet meg rajta, tehát nem baj, ha több a gyerek, majd csak megélnek valahogy, mint zsellérek vagy napszámosok. A jómódú ember azonban minthogy vagyoni függetlenségét és színvonalát csorbítatlanul kívánja utódjának is biztosítani, ennek még a gondolatától is iszonyodik. Az ő tekintélyt élvező családja az utolsók közé sülyedjenl . . . Ezt semmi áron sem szabad megengedni! E felfogás miatt honosodott meg az egyke épen a vagyonosabbaknál. Erre vonatkozólag mondja a nép: „A gazdagabbak százszor roszszabbak, mint a szegények“. „A szegényebb ember belegyőződik az Isten rendölésébe a gyerek iránt, de a gazdag bizonyom“. Van Somogyban egy horvátajkú község, melynek egyik utcájában csak szegény emberek laknak, ahol aztán sok is a gyerek. Ezt a maró néphumor elnevezte „Gyár-utcának“. Tehát az az egy bizonyos, hogy az egykét nem a földnélküliség, a szegénység okozza, sőt ez idő szerint inkább gátlója az, az egy gyermek rendszernek. Az egy gyermekhez való ragaszkodást különösen akkor hangoztatják, ha az első gyermek fiú. A fiúnak jobban örülnek, mint a leánynak, sőt bátran állíthatjuk, hogy amely családban szigorúan egy gyermek mellett foglalnak állást, csak fiút kívánnak s ha ez megvan, mindent elkövetnek, hogy több gyermeke ne legyen az anyának. Az elsőszülöttül világra jövő fiúgyermeknél a bábaasszony s A nagy világháború lezajlása után hét év múlva, még mindig nem tudják az ú. n. európai nagyhatalmak, hogy hát mi is az a Magyarország. Ez a nagyfokú tájékozatlanság a mi diplomáciánk szégyene. Mint ahogy a personális unió alatt elszakadt Magyarország és mindent osztráknak tüntettek fel, és úgy ma is még mindig osztráknak tartanak és gondolnak sok helyütt bennünket. Úgy látszik, ez a keserves 7 esztendő nem számít semmit a diplomáciánk életében, mert ez alatt nem igen mutatta meg azt az eredményt, melyet nemzetünk, fajunk a külföld előtti megismertetésénél elvártunk volna. , A háború előtti időkben is a zöld asztalnál mindig elsikkadt Magyarország és a vészzivatar kellett hozzá, hogy jó magyarról tudomást vegyenek, a gyepre kellett kiállani a magyar katonának, hogy nemzetünket megismerjék. Ezt derekasabban oldották meg, mint a diplomaták. A háború után, mikor a zöld gyepet rántották ki lábunk alól, a zöld asztalnál tárgyalók, megint csak elsikkadtunk s azóta ismét édes keveset törődnek velünk. Nem is a zöld asztal kell, hanem a tettek mezeje, ahol képességünk és tudásunk szerint értékelni kénytelenek bennünket. Nem kellett Kemálnak sem a zöld asztal, kipucolta anélkül is hazája elrablóit, nem kell Abd El Krímnek sem a zöld asztal, kihajszolja faja és nemzete ellenségét a zöld párokból, mert a gyepen nem lehet paragrafusokat magyarázni joginyaktilókat felállítani, ott csak egyet lehet harcolni erővel, szívvel lélekkel fajomért, nemzetemért s ha ezek hevítenek, győzelmem biztos s ez előtt meg kell hajolni. Mi rongyos magyarok, mi is a gyepre mentünk, nem puskával, ágyúval, nem fegyverekkel, csak a tudásunkkal, az ambíciónkkal. Oda mentünk a zöld gyepre, ahol méltányolni kell, bennünket, ahol küzdelem utáni győzelmünket elvitatni nem lehet. A sportra gondolok, arra a sportra, mely minden diplomáciánál többet ér, mely nagyobb tömegekkel ismertet meg bennünket, mint bármi más. A sport legújabb napjaira gondolok, a legújabb magyar dicsőségre, Kehrlingre, Somfayra, Szepesre, Egrire, Bárányra s az FTC pólósaira. Kehrling, akit egész Európa sport férfiai ismernek, bejárta már a fél glóbust tenni szülőjével és mégis megtörtént az, hogy Windedonban osztráknak nézték és a győzelme után a gotterhaltet muzsikálták. Várjon ki a felelős azért, hogy ez megtörtént ? De szóljunk a többiekről, akik mind katonái a magyar nemzeti életnek és szóljunk parancsnokukról, Somfayról. Ezek a magyar athléták elérték azt, amit a diplomácia soha, hogy felhuzatták a magyar nemzeti szinű lobogót az ellenséges államok győzelmi árbocaira és eljátszatták a mi imánkat, a mi nemzeti Hymnuszunkat. Somfay Elemér, a tényleges főhadnagy, a magyar apa, a magyar athleta feveri zubbonyát, abban nem harcolhat, felveszi a futó cipőt és győz, mert győznie kell a magyar akaratnak és angol bajnok lesz a magyar főhadnagy, a magyar katona győzött és a többiek ? Győztek mind, beírták nevüket az angol sport analéseibe, dicsőségesen, győzedelmesen. Ez Londonban, Parisban mások, ott a Bárány István és ferencvárosiak azok, akiknek keble magyar érzéstől duzzad, akik győznek, akik könnyeznek örömükben, akiket meg kell tapsolni a sovén franciának, akit éljenez a képzelt nagyság a francia és ugyanakkor, ha csak egy árnyalattal is, de elhomályosult a gioi és élénkebben ragyogott a mi lobogónk színe. Többet tettek a gyepen, mint amit vártunk, mi csak megismerést akartunk és győzelmet kaptunk, becsületet szereztünk a magyar névnek. Ezek a dicsőséges győzelmek mutatják meg nekünk az utat, melyen haladnunk kell, mert a „ma“ sportja nemzetmentő ténykedés, harc nemzetünk és fajunk érdekében, hogy ha majd mégis le kell ülnünk a zöld asztalhoz, hogy tárgyaljunk, legalább azt tudják előre, hogy kik vagyunk. Azért kell a vidéknek is minél erősebben belekapcsolódni a sportmozgalomba, azért kell kihasználni testi erőnket és fejleszteni testi intelligenciánkat, hogy a nagy célt minél bizonyosabban elérhessük, hogy megteremthessük azt, amit rokonaink, a finnek, akiket a sport tett megbecsültté és erős nemzetté. Az oltár készen áll, hordják rá már diszítésnek a virágot, a láng is lobog, mertek melegedni tüzének — Uferini büvészestélye. A Turul nagyterme tömve, a közönség zsibong, kacag, csodálkozik, Uffrini és társai pedig tovább varázsolják elő káprázatos mutatványaikat. Nem kell reklámiroznunk Uferinit, megteszi helyettünk az a közönség, amely első előadását látta és az Uferini láz már ki is tört Kaposváron. A műsor egyenesen unikum, olyan mutatványok láncolata, amilyeneket itt még nem is álmodtak. A japáni papírbűvészet, a csodacsészék, a csodakert, a szellemballet, a bűvész mosoda, a repülő labda csodája, szebbnél-szebb mutatványok halmaza. Meg kell említenünk, hogy Uferini társi is tökéletes bűvészek, Fredy, Arno Gatty és egyszerre kedvencei lettek a közönségnek. Nem magyarázgatjuk tovább Uferini estélyét, csak azt ajánljuk, hogy aki tökéletes bűvészetben akargyönyörködni, az nézze meg Uferini és társai előadását. A Lawa-Teams játék szabályai 10.000 koronáért kapható a Somogyi Újság könyvkereskedésében. Zöld asztalnál s a zöld gyepen Kárász Pali Imrén a széllel Írta: Kovács Lázár Roskadozó, szomorúan magányos kis bogárhátú házban lakott Kárász Pali. Mindennap számtalanszor körül járta a háza táját. Mohos szalmatetején mindig akadt valami igazítani valója, mert a szél sohasem ment el a házától üres kézzel. Útravalót mindig te-le kapott és magával vitt egy-egy csomó szalmát. Végre már nem győzte türelemmel. Felfortyant. Vasvillát ragadott. Pipáját az ablakba dobta. Széles karimájú, zsíros kalapját fejére szorította. A vasvillával egypárszor bőszülten belesuhintott a levegőbe. Aztán a lajtorján fölkúszott a háztetőre. Leült. Várt. Most még csak hire-hamva sem volt a szélnek. Pedig máskor ilyenkor mindig fújt. Aranyos napfény ragyogott. — Nem hagyok kifogni magamon a kutya fajtájának !... Többet nem csörülök-pörülök vele! . . . Mosolygós ábrázattal nézett körül. Két öreg asszony szaporázott feléje. Megálltak. Összecsapták ráncos kezeiket. — Ej Kárász Pali, Kárász Pali, hát hová tetted az eszedet, hogy nem nézed szülőfalud becsületét!? Kárász nagyot nyelt. Nem szólt semmit. A távolba meresztette a szemeit. Az asszonyok tovább sipitoztak. — Tekincs végig ezen a nemes falun ! . . . Hát ezt a tiszta és becsületes népet akarod a becsületét, megfosztani ? Kárásznak még egy arcizma sem rándult meg. Az asszonyok folytatták: — Hát ha már senkit nem nézel, nézd nemzetes Ványai biró uramat! Vess egy pillantást címeres portájára, osztán térgy eszedre ! Kárászban erre már felforrt a szittyavér. — Én térgyek eszemre? . .. Én? Hát nem azon vagyok ?! . . . Banyák, azt mondom: elragassatok ! Két kezébe fogta a vasvillát aztán egy lépést tett lefelé a lajtorján. Az asszonyok riadtan kereket oldottak. Kárász nyugodtan leült újra. A távolból suhogás hallatszott feléje. Fölállt. Tágra nyitott szemekkel nézett a messzeségbe. Tudta, érezte, hogy most jömn ellensége: a szél. Sírva, nyikorogva hajladoztak a merev fatestek. Suhogva, bömbölve, ki nem térve semmi elől, rohant a szél, mintha mindent el akarna söpörni az anyaföldről. Pillanat alatt Kárász házához ért. Fejéről leütötte a kalapot. A hatalmas és rabin testű Kárász megremegett. Kezei megfeszültek a vasvilla nyelén . . . Vérben forgó szemekkel ütött, szart, vágott jobbra balra. — Nem félek, nem ijedek meg tőled!Nem fogó ki rajtam! csikorogta nagy, pipafüstös fogai között. Ványai biró uram a falu aprajától nagyjától jött a Kárász porta felé. — Hát má mé szász pörbe és harcba a széllel? kérdé a hadakozó Kárásztól. Az leorditott a tetőről. — Tuggya meg azt kend, hogy én nem hagyok a szélnek kifogni magamon! Mer hát én akár két zsák búzát is elviszek a vállamon ! . . . — Tudom én azt édes Pali fiam! De látod a jó Isten erejével szemben nem ér semmit az emberi erő. — Majd én megmutatom, hogy ér! A fehérnépek, kik amúgy is haragudtak az agglegény Kárászra, le akarták ráncigálni mindenáron. — Nem kő bántanyi, ha ma eccer megbolondult; hát hadd bolondozzon ! tanácsolták az okosabb emberek. A vitának Ványai biró vetett véget. — Körti kő anyi a falut és senki emberfiát be nem eresztenyi addig, amig a Kárász Pali harcul a széllel parancsolta a férfiaknak. Úgy is lett. Kárász Pali pedig harcolt, viaskodott a széllel mindaddig, míg csak holtan le nem esett a háztetőről. 1925 julius 26 SOM06HUIS\G mások is nevetve jegyzik meg, midőn a keresztelőre viszik : „No, itt is becsukják ám a kaput !“ Vagyis több gyereke se születik ám a menyecskének, föltéve, hogy a gyerek életben marad. Ahol az első gyermek leány, ott néhol egy fiút is kívánva, megszületik még a második. De itt aztán a kísérletezés befejeződik. „Egykét gyerek Isten áldása, de már három Isten átka“, mondták még nem régen. Ma már sok helyen a kettőt is átoknak tartják. „Több gyermek, több gond“. „Ha kettő van, már civakodnak a vagyonon. Hiszen még ha egy van is, az a mondás járja: „Kis gyermek kis gond, nagy gyermek, nagy gond“. „Egy gyereket is nehéz ruházni, hát többet ! „Kevesebb a gyerek, kevesebb tanító kell!“ (Folytatjuk.)