Somogyi Ujsag, 1929. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-01 / 1. szám

XI. évfolyam # 1. szám. Ára 12 fillér Kaposvár, 1929. január 1., Kedd Előfizetési ára: Egy hóra 2 pengő, negyedévre 6 pengő, postán vagy házhoz szállítva Hirdetések díjszabás szerint KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ■—m—w—Szerkesztőség és kiadóhivatal** Kaposvár, Korona utca 7. szám Interurban telefon 5. szám Felelős szerkesztő: Ifj. EOLY ERNŐ Az új esztendő írta: Ifj. Egry Ernő Kaposvár, december 31. ilyenkor mindenki megáll. Mi irodánkban letesszük a tollat, a gyárak-ban megáll a gép, a műhelyekben elül a zaj — még az inas pofonai is másnapra maradnak — és felettük a magába révedező görnyedt emberifej. A visszaszálló gondolat pillanat alatt befutja azt, ami elmúlt. Addig, míg ráfeledkezik, hogy ismét mögötte marad egy esztendő és előtte áll a következő, amely minden bizonnyal jobb lesz elődeinél. Csak egy pillanat, amíg a gondolat végigszaladja az elmúltat, megáll az öröm és bánat állomásokon, a szenvedés, kínlódás kitérőkön és máris száll, száll előre megrakodva a fantázia színes virágerdejében elorzott mézzel, hogy megédesítse elkövetkezendő napjait, de ha mindet nem is, legalább ezt az egyet. És előttünk a sötét lap, amelyiken hiába igyekeznek kutatni, olvasni valamit amint felfedező akarnokok. Nincs az az emberi hatalom, amely Világosságot tudna gyújtani a jövő sötétségében. Maga a sötétség alapjában véve bántó, lehangoló, elveszi az erőt, önbizalmat, félénkké, tapogatódzóvá tesz. És mégis, amikor megállunk a jövő sötétsége előtt, mámoros örömmel ugrunk bele, vélve, hogy ott lágy karok ölelnek magukhoz, a nyomorúság, küzködés helyett csak öröm, napsugár lesz részünk. Ki gondol arra, hogy az élet homokóráján leszaladt ismét egy szem, a vele együtt ezernyi megálmodott terv, tett, salkalom szállt a sírba, — eggyel több ősz hajszál fekszik meg a fürtök között — pedig valamikor milyen dús, milyen aranyszőke, égfekete volt — eggyel több lett a ráncok sszáma és eggyel több a szivárványos álmok soha meg nem telő temetőjében a kereszt, — ki gondol ezen a napon erre?! Senki. Még a koldus is fenékig üríti a reménykupát, ezen az egy papon és ő is kilép rongyaiból és nyomorult pária lelke talán a világ mindenható urának álmodja magát. A tomboló és őrjöngő reményé ez a nap. De kell is ez a mérhetetlenül nagy, féktelen remény és hit. Mert ha visszanézünk, mit látunk? Mit látunk megvalósulni azokból az álmokból, amiket a rózsaszínű mámor festett elénk? Az egyed szempontjából vajmi keveset. Talán csak egyes kivételes esetekben. A nagy általánosságban áll,amit a pénzügyminiszter mondott: mi fizetjük a legtöbb adót. Elégedetlen a gazda, az iparos, a kereskedő, a középosztály, a nyugdíjasok, a hadikölcsönjegyzők, a háztulajdonosok, a lakók... Folytassam? Nem lehet ennek a végére jutni. Pedig nem akarnak sokat, csak élni. Ford, a zseniális autókirály írja legújabb könyvében (Ma és holnap): Nem fontos, hogy milyen könyvek íródnak, milyen épületek tornyosulnak és milyen műemlékek készülnek — semmi sem fontos, ha minden embernek nincs meg a tehetsége ahoz, hogy emberhez méltóan éljen“. Ezt a „méltó“ életet álmodja ma ezer és ezer, akik szeretik is mindazt, amit az autókirály felsorol, de megbocsájtható nekünk, ha mindezeken kívül elsősorban a maguk nyomorúságos életlehetőségeivel törődnek És szeretnék, ha mások is ezt tennék... A nemzet szempontjából sokkal eredményesebb volt a múlt esztendő. A magyar kérdés állandóan a világpolitika asztalán állt, nagy léptekkel halad a régi vágy ha csak részbeni teljesítése felé is. És ez az, amiért a mérhetetlenül nagy és féktelen remény, hit kell. Nem a csüggedés, beletörődés, hanem a dacos csak azért is. Nem szabad úgy tennünk, mint egy bosnyák katonám, a nyomorult S.óvó. Ez a szerencsétlen fickó a nagy korgások idején valahonnét pár szem fagyott krumplit szerzett. A fanyelű kézigránátjait összerakta, mint valami kis máglyát, tetejükbe a csajkát a krumplival meg vizzel és tüzet gyújtott, a gránátok alá. Persze, hogy a fanyél tüzet fogott és hányát homlok menekült a közelből mindenki. És hiába kiabáltak rá, hogy öntse le, vagy rúgja szét és bújjon el, Szóvó földöntúli boldogsággal leteltette szemeit a rotyogó krumiin és csendes egykedvűséggel csak ennyit mondott: — Sta mene briga... Ami magyarul körülbelül annyit jelent: törődöm is való. És bizony csúnyán szétrobbant a krumplijával együtt... Ha egyen kint keservesen is vagyunk, ebből semmit sem szabad éreznie a Hazának. Ne váljunk elfásult fatalistákká, ne engedjük szétrobbantani magunk az álmot egy csajkányi valóra válásával, hanem reméljünk, higgyünk, akarjunk... Boldog új esztendőt és szebb magyar jövendőt mindnyájunknak... éjjeli zene Muzsika szól az ablakunk alatt, Hízelgő, gyöngéd éjjeli zene, A lányomnak a zavart boldogságtól Könnyben kacag két ragyogó szeme. Párnái közt bóduló kis fejével Mereng a sok bájos melódián, Minden dal egy-egy rózsaszínű ,0 percnek Szivében reszkető emléke tán. Muzsika szól az ablakunk alatt, S az én telkembe úgy belenyilal, Mert én tudom, amit te még, kislányom Nem is sejtesz, hogy elmúló a dal, Mert én tudom,hogy ez az egészélet Illúzióktól mámoros diák, S elébb utóbb elárvul minden ablak És meghalnak a kis melódiák. SZILÁGYI IMRE dr. & Vajda esete a nagy ládával meg az ecsettel Irta : Somos József Akkor már Szerbia nem volt sehol. A magyar baka szeges bakancsa végig gázolt rajta s a szerb király maradék seregeivel kiszorult országából. Nekünk sem igen akadt már dolgunk ottan. Fegyvereinket a sarokba támasztottuk s igyekeztünk szállásainkat barátságossá tenni. A századparancsnokom lakására egy felírást és címert kellett volna festenem. Akkoriban bizonyos Vajda Áron nevezetű székely fiú volt a tisztiszolgám. Ám Vajda nem volt aféle srófos eszü székely. — Te Vajda — szólok hozzá — szerezz nekem ecsetnek való szőrt! Vajda Áron abbahagyta a csizmafényesítést és nagy szemeket meresztett rám. Nyilván nem érti. Nem tudja mi az ecset. — Amivel festeni szoktak — magyarázom neki. A disznó sertéjéből tépj, az nagyon jó lesz. Vajda kiment. Kis idő múltán bejött és panaszkodott, hogy nem tud tépni, mert nem hagyja a disznó. — Dehogynem fiam, sőt inkább szereti, ha vakargatod, dörzsölöd. Csak menj, mert szükségem van az ecsetre nagyon. Vajda tehát újra kiment. Hallottam, hogy odakinn panaszkodott egyik bajtársának: — Nem tudom miért haragszik reám a hadnagy úr. Most azt kívánja, hogy tépjek neki ecsetet. Csak látná, hogy ez a disznó mennyire nem szereti. Kimegyek én is, megnézem, mit csinál. Már a sapkáját is elhányta szegény s úgy kergette a disznót az udvaron körbe. Az igyekezet meg volt benne, csak ,a taktikai érzék fölöttébb nagy mértékben hiányzott belőle. * 1 Megindultunk hazafelé. Gyalog. Szerbia sáros útjait egy hónapig dagasztottuk szeges bakancsainkkal. Az éjjeleket mindig valamelyik faluban tető alatt töltöttük. Reggel tovább masíroztunk. Egyik éjszaka után, hogy felöltözöm, útrakészülök, Vajdát nem látom sehol. Kiabálok utána. Nem jön. Megyek az istállók felé, keresem a szalmakazlak körül, Vajdának se híre, se pora. Már együtt állt a szakaszom, de Vajda még akkor sem jött elő. Tovább nem várhattam, elindultunk. De aggasztott a sorsa nagyon. Hátha valamelyik szerb leszúrta s nem is tudunk róla, aztán családos ember, kis porontyai vannak. — Viszszaküldtem két embert, hogy keressék. Jó óra múlva utonérnek s jelentik, hogy sehol sem találták. Lehangoltan megyünk tovább, ködlepte mezők mellett, ázott utakon. A homályban lassan bontakoznak egy útbaeső falu körvonalai. A szélső ház mellett egy ember áll., Ka-# a név nem olyan fontos, hogy miatta Hét táborra szakadjon az iparosság Kaposvár, december 31. A kereskedelmi miniszter úr köriratban hívta fel az ország valamennyi ipartestületét, hogy a Kézműves Kamara ügyében foglaljanak állást, tehát a magyar kézműves és kisiparos társadalom sorsdöntő kérdése vár megoldást a most beköszöntő év első felében. Nem lehet kétséges, hogy az ipartestületek nagy része egyszívvellélekkel foglal állást a Kézműves Kamara felállítása mellett. Ma, amikor a világháborút követő katasztrofális összeomlás után a trianoni átok alatt nyögő Csonka-Magyarország lerongyolódott kézműves és kisiparossága két malomkő között őrlődik, mert egyfelől a gyáripar támaszt a maga tömegprodukciójával lebírhatatlan versenyt, másfelől meg a kereskedelem veszi el megrendelőjét és vevőjét a maga olcsóbb, de értéktelenebb és nagyon sok esetben idegen áruinak terjesztéseivel, feltétlenül szükségesnek tartom egy olyan központi szerv létesítését, amely a mai lélekbemarkolóan nehéz időkben oltalmazója, védője, harsányszavú szószólója lehessen a kisiparosságnak. Szükség van erre az erős középponti szervre, mert az ipari közigazgatási feladataikat különben híven betöltő kereskedelmi és iparkamarák a kisiparosság existenciális érdekeinek védelmében nem állhatnak mai összetételükben akisiparosság oldalára. De szükség van erre az erős központi szervre azért is, mert ez lesz az ipartestületi intézmény betetőzője. Ha az ipartestületek reformja törvényes úton valóra válik, s valamennyi iparos tagja lesz a járási ipartestületeknek, a megyei ipartestületek szövetségeiben tömörült iparosság az Országos Kézműves Kamarában, mint középponti szerveben kapja meg azt a legfelső tagozatát, amely a 300 ezer főnyi kisiparos társadalom életbevágó és speciális kérdéseiben irányítója, vezetője, har- A mai számunk melléklete a „SOMOGYI CSERKÉSZ“