Somogyi Ujsag, 1929. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1929-01-01 / 1. szám

XI. évfolyam # 1. szám. Ara 12 fillér Kaposvár, 1929. január 1., Kedd Előfizetési ára: Egy hóra 2 pengő, negyedévre 6 pengő, postán vagy házhoz szállítva Hirdetések díjszabás szerint KERESZTÉNY POLITIKAI NAPILAP ■—m—w—-­Felelős szerkesztő: Ifj. EOLY ERNŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal** Kaposvár, Korona-utca 7. szán Interurban telefon 5. szám nap): Nem fontos, hogy milyen könyvek Íródnak, milyen épületek tornyosulnak és milyen műemlé­kek készülnek — semmi sem fon­tos, ha minden embernek nincs meg a tehetsége ahoz, hogy em­berhez méltóan éljen“. Qzt a „méltó“ életet álmodj* ma ezer és ezer, akik szeretik is mindazt, amit az autókirály fel­sorol, de megboc3ájtható nekünk, ha mindezeken kivül elsősorban a maguk nyomorúságos életlehető­ségeivel törődnek És szeretnék, ha mások is ezt tennék... Á nemzet szempontjából sokkal eredményesebb volt a múlt esz* teudő. A magyar kérdés állan­dóan a világpolitika asztalán állt, nagy léptekkel halad a régi vágy ha csak részbeni teljesítése felé is, És ez az, amiért a mérhetetlenül nagy és féktelen remény, hit kell. Nem a csüggedés, beletörődés, ha­nem a dacos csak azért is. Nem szabad úgy tennünk, mint egy bosnyák katonám, a nyomo­rult S'.óvó. Ez a szerencsétlen fickó a nagy korgások idején va (ahonnét pár szem fagyott krumplit szerzett. Ä fanyelű kézigránátjait összerakta, mint valami kis mág­lyát, tetejükbe a csajkát a krumpli val meg vizzel és tüzet gyújtott, á gránátok alá. Persze, hogy a fanyél tüzet fogott ős hányát hom­lok menekült a közelből mindenki. És hiába kiabáltak rá, hogy öntse le, vagy rúgja szét és bújjon el, Stóvó földöntúli boldogsággal le «eltette szemeit a rotyogó krum­iin és csendes egykedvűséggel csak ennyit mondott: — Sta mene briga... Ami magyarul körülbelül annyit jelent: törődöm is vale. És bizony csúnyán szétrobbant a krumplijá val együtt... Ha egyen kint keservesen is va «yunk, ebből semmit sem szabad éreznie a Hazának. Ne váljunk elfásult fatalistákká, ne engedjük szétrobbantani magunk az álmot egy csajkányi valóra válásával, hanem reméljünk, higyjünk, akar­junk... Boldog uj esztendőt és szebb magyar jövendőt mindnyájunknak... a név nem olyan fontos, ßogy miatta Hét táöovra szakadjon az iparosság Kaposvár, december 31. A kereskedelmi miniszter ur kör­iratban hívta fel az ország va­lamennyi ipartestületét, hogy a Kéz­műves Kamara ügyében foglaljanak állást, tehát a magyar kézmüvés és kisiparos társadalom sorsdöntő kér­dése vár megoldást a most bekö­szöntő év első felében. Nem lehet kétséges, hogy az ipar­­testületek nagyrésze egy 'szivvel­­lélekkel foglal állást a Kézműves Ka­mara felállítása mellett. Ma, amikor a világháborút követő katasztrofális összeomlás után a tria­noni átok alatt nyögő Csonka-Ma­­gyarország lerongyolódott kézműves és kisiparossága két malomkő kö­zött őrlődik, mert egyfelől a gyár­ipar támaszt a maga tömegproduk­ciójával lebirhatatlan versenyt, más­felől meg a kereskedelem veszi el megrendelőjét és vevőjét a maga ol­csóbb, de értéktelenebb és nagyon sok esetben idegen áruinak terjesz­téseivel, feltétlenül szükségesnek tar­tom egy olyan központi szerv léte­sítését, amely a mai lélekbemarko­­lóan nehéz időkben oltalmazója, vé­dője, har&ányszavu szószólója lehes­sen a kisiparosságnak. Szükség van erre az erős közép­ponti szervre, mert az ipari közigaz­gatási feladataikat különben hiven betöltő kereskedelmi és iparkamarák a kisiparosság existenciáíis érdekei­nek védelmében nem állhatnak mai összetételükben a 'kisiparosság ol­dalára. De szükség van erre az erős köz­ponti szervre azért is, mert ez lesz az ipratestületi intézmény betetőző j'e. Ha az ipartestületek reformja tör­vényes utón valóra válik, s vala­mennyi iparos tagja lesz a járási ipartestületeknek, a megyei ipartes­tületek szövetségeiben tömörült ipa­rosság az Országos Kézműves Ka­marában, mint középponti szerveben kapja meg azt a legfelső tagozatát, amely a 300 ezer főnyi kisiparos tár­sadalom életbevágó és speciális kér­déseiben irányítója, vezetője, har-Az uj esztendő Irta: Ifj. Egly Ernő Kaposvár, december 31. ilyenkor mindenki megáll. Mi iro-/ dánicban letesszük a tollat, a. gyárak-j ban megáll a gép, a műhelyekben el­ül a zaj — még az inas pofonai is másnapra maradnak — és felettük a magába révedező görnyedt emberi­fej. A visszaszáll^ gondolat pillanat alatt befutja azt, ami elmúlt. Addig, inig ráfeledkezik, hogy ismét mö­götte marad egy esztendő és előtte áll a következő, amely minden bi­zonnyal jobb lesz elődeinél. Csak egy pillanat, amig a gondo­lat végigszaladja az elmúltat, meg­áll az öröm és bánat állomásokon, a szenvedés, kínlódás kitérőkön és máris száll, száll előre megrakodva a fantázia színes virágerdejében el­­orzott mézzel, hogy megédesitse el­következendő napjait, de ha mindet nem is, legalább ezt az egyet. És előttünk a sötét lap, amelyiken hiába igyekeznek kutatni, olvasni va­lamit amnwz felfedező akamokok. Nincs az az emberi hatalom, amely Világosságot tudna gyújtani a jövő sötétségében, Maga a sötétség alap­jában véve bántó, lehangoló, elveszi az erőt, önbizalmat, félénkké, tapo­­gatódzóvá tesz. És mégis, amikor * megállunk a jövő sötétsége előtt, mámoros örömmel ugrunk bele, vélve, hogy ott lágy karok ölelnek magukhoz, a nyomorúság, küzködés helyett csak öröm, napsugár lesz részünk. Ki gondol arra, hogy az élet ho­mokóráján leszaladt jsmét egy szem, — vele együtt ezernyi megálmodott terv, tett, lalkalom szállt a sirba, — eggyel több ősz hajszál fekszik meg a fürtök között — pedig vala­mikor milyen dús, milyen arany­szőke, égfekete volt — eggyel több lett a ráncok Isízáma és eggyel több a szivárványos álmok soha meg nem telő temetőjében a kereszt, — ki gondol ezen a napon erre?! Senki. Még a koldus is fenékig üríti a' reménykupát, ezen az egy papon és ő is kilép rongyaiból és nyomorult pária lelke talán a világ mindenható urának álmodja magát. A tomboló és őrjöngő reményé ez a nap. De keil is ez a mérhetetlenül nagy, féktelen remény és hit. Mert ha visszanézünk, mit látunk? Mit lá­tunk megvalósulni azokból az ál­mokból, amiket a rózsaszínű mámor festett elénk? Az egyed szempontjá­ból vajmi keveset. Talán csak egyes kivételes esetekben. A nagy általá­nosságban áll, 'amit a pénzügymi­niszter mondott: mi fizetjük a leg­több adót. Elégedetlen a gazda, az iparos, a kereskedő, a középosztály, a nyugdíjasok, a hadikölcsönjegy­­zők, a háztulajdonosok, a lakók... Folytassam? Nem lehet ennek a vé­gére jutni. Pedig nem akarnak so­kat, csak élni. Ford, a zseniális autókirály írja legújabb könyvében (Ma és hol­éjjeli zene Muzsika szól az ablakunk alatt, Hízelgő, gyöngéd éjjeli zene, A lányomnak a zavart boldogságtól Könnyben kacag két ragyogó szeme. Párnái közt bóduló kis fejével Mereng a sok bájos melódián, Minden dal egy-egy rózsaszínű • [percnek Szivében reszkető emléke tán. Muzsika szól az ablakunk alatt, S az én telkembe úgy belenyilal, Mert én tudom, amit te még, kis [lányom Nem is sejtesz, hogy elmúló a dal, Mert én tudom, 'hogy ez az egész [élet Illúzióktól mámoros diák, S elébb utóbb elárvul minden ablak És meghalnak a kis melódiák. SZILAGYI IMRE dr. & Vajda esete a nagy ládával meg az ecsettel Itta : Somos József Akkor már Szerbia nem volt se­hol. A magyar baka szeges bakan­csa végig gázolt rajta s a szerb ki­rály maradék seregeivel kiszorult or­szágából. Nekünk sem igen akadt már dolgunk ottan. Fegyvereinket a sarokba támasztottuk s igyekez­tünk szállásainkat barátságossá ten­ni. A századparancsnokom lakására egy felírást és címert kellett volna festenem. Akkoriban bizonyos Vaj­da Áron nevezetű székely fiú volt a tisztiszolgám. Am Vajda nem volt aféle srófos eszü székely. — Te Vajda — szólok hozzá — szerezz nekem ecsetnek való szőrt! Vajda Áron abbahagyta a csízma­­fényesitést és nagy szemeket me­resztett rám. Nyilván nem érti. Nem tudja mi az: ecset. — Amivel festeni szoktak — ma­gyarázom neki. A disznó sertéjéből tépj, az nagyon jó lesz. Vajda ki­ment. Kis idő múltán bejött és pa­naszkodott, hogy nem tud tépni, mer4 nem hagyja a disznó. — Dehogynem fiam, sőt inkább szereti, ha vakargatod, dörzsölöd. Csak menj, mert szükségem van az ecsetre nagyon. Vajda tehát újra kiment. Hallot­tam, hogy odakinn panaszkodott egyik bajtársának: — Nem tudom miért haragszik reám a hadnagy ur. Most azt kíván­ja, hogy tépjek neki ecsetet. Csak látná, hogy ez a disznó mennyire nem szereti. Kimegyek én is, megnézem, mit csinál. Már a sapkáját is elhányta szegény s úgy kergette a disznót az udvaron körbe. Az igyekezet meg volt benne, csak ,a taktikai érzék fölöttébb nagy mértékben hiányzott belőle. * 1 Megindultunk hazafelé. Gyalog. Szerbia sáros útjait egy hónapig da­gasztottuk szeges bakancsainkkal. Az éjjeleket mindig valamelyik falu­ban tető alatt töltöttük. Reggel tovább masíroztunk. Egyik éjszaka után, hogy felöltö­zöm, utrakészülök, Vajdát nem lá­tom sehol. Kiabálok utána. Nem jön. Megyek az istállók felé, keresem a szalmakazlak körül, Vajdának se hí­re, se pora. Már együtt állt a szakaszom, de Vajda még akkor sem jött elő. To­vább nem várhattam, elindultunk'. De aggasztott a sorsa nagyon. Hát­ha valamelyik szerb leszúrta s nem is tudunk róla, aztán családos em­ber, kis porontyai vannak. — Visz­­szaküldtem két embert, hogy ke­ressék. Jó óra múlva utonérnek s jelen­tik, hogy seholsem találták. Lehan­­goltan megyünk tovább, ködlepte mezők mellett, ázott utakon. A homályban lassan bontakozna« egy utbaeső falu körvonalai. A szél­ső ház mellett egy ember ál!., Ka-# A mai számunk melléklete a „SOMOGYI CSERKÉSZ“

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék