Somogyi Ujsag, 1931. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1931-01-01 / 1. szám

1931 január 1 SOMOGYI II/SUS Visszapillantás az 1930. évre Irta: Vitéz fonyódi MARKÓCZY ANTAL ny. altábornagy Isten akaratából megint egy év visszavonathatatlanul eltűnt a nagy végtelenségbe és igy érdekes kissé visszapillantani. Leg és legfontosabb a mi részünk­re a revízió. Mi történt hát az el­múlt esztendőben e tekintetbn? — Egyelőre egy négyzetöset se kaptunk vissza és szegnék, elszakított ma­gyar testvéreink tovább sínylődnek és lassan tönkremennek. Mert irgal­matlanul bánnak velük az összes el­szakított, illetve megszállt területe­ken és pedig nemcsak nemzeti és kulturális szempontból nézve, hanem pénzügyileg is és lassan a tönk szé­lére kerülnek. Egy szívtelen, eszte­len és gonosz irányzat uralkodik a megszállt területeken, mely egyene­sen a magyarság kipusztítására irá­nyul. De azért nekünk reményünket és az igazságos Istenbe vetett bi­zalmunkat elveszíteni nem szabad, mert a mi nagy barátunk, Rother­­m­ere lord, állandóan a mi érdekünk­ben dolgozik és már az egész vilá­gon kezdenek a mi sorsunkkal — s egyelőre csak teoretice — foglal­kozni. Hatalmas lépést jelent az ered­ményes felvilágosításra az »Igazsá­got Magyarországnak« című minden műveit nyelven kiadott mű, melyet ezer meg ezer példányban, a világ minden vezető emberének elküldték és igy igen nagy eredményt értek el. Sokan, akiknek sejtelmük se volt, mi az: Magyarország — milyen óriási szolgálatokat tett évszázadokon át a keresztény kultúrának és mily ir­galmatlanul és ész nélkül megcson­kították Trianonban, most egész más szemmel nézik a dolgot és ha egy­előre csak rokonérzéssel és megér­téssel, de majd ha kell, tettel is se­gíteni fognak az igazság helyreállítá­­sában. A lezajlott Szent Imre-ünnepségek megmutatták az egész katolikus vi­lágnak és minden keresztény feleke­­zetnek, hogy a nemzeti és vallási hagyományok mily szentek a mi né­pünkben és mily nagy piedesztálon állunk eszményileg és erkölcsileg. A világ minden tájáról ide zarándokolt vezető egyházi és világi férfiak sze­mélyesen meggyőződtek, hogy a mi népünk mily kulturális magas fokon áll és mily érzékeny nemzeti és val­lási ideálok iránt. 1930-ban felavatták az 5000-dik népiskolát Szegeden a kormányzó úr őfőméltósága jelenlétében. Kulturális intézményekben a mi csonka országunk, amióta gróf Kle­­belsberg a kultuszminiszter, óriási módon fejlődött. Vannak, akik a sok iskolaépítkezést stb. rossz né­ven veszik, de az én véleményem szerint ez rendkívül fontos fejlődés, mert ha nem is tudunk, azaz nem szabad fegyverkezésben fejlődnünk, legalább kulturális­­módon álljunk magasan a szomszédállamokon fe­lül. Igazságtalan e hatalmas kultúr­­fejlődések miatt a minisztert támad­ni. Oly jól emlékszem, mikor törté­nelmet tanultam, hogy az 1866-iki osztrák-porosz háborúról, mely a kö­­niggrätzi csatával befejeződött, min­dig azt mondták, hogy a háborút a porosz »Schulmeister« nyerte meg, azaz a műveltebb és tanultabb po­rosz nép. Hát ami akkor fontos volt, hogy a magasabb kultúra még há­borút is nyer, ez jelenleg is fontos és nem szabad rossz néven venni, ha sürgősen dolgozik a miniszter, hogy minél több néptanító legyen a kult­úra és tudomány az alsó, kö­zép és felső körökben. Adja tehát a jó Isten, hogy minél hamarabb a megígért 10.000 népiskolát is felál­lítsák.. Persze, ahhoz szükséges, hogy nemcsak a tanszemélyzet legyen — és ez biztosan meg lesz — mert szép és nemes állás és hivatás a ta­nítói pálya, de legyen elég tanuló is, azaz ki kell irtani a rettenetes nyavalyát, ami egyes vidéken dívik — az »egykét«. Térjen a magyar nép vissza a régi erkölcsös tradí­ciókhoz és tartsa szem előtt, hogy emberanyag nélkül bizony nehéz lesz majd a visszaállított Nagymagyaror­­szágot vagy annak egy részét ma­gyarokkal benépesíteni. A megszálló hatalmak pusztítják a magyarságot, kivándorlásra kényszerítik, tönkre teszik és ha mi itt nem gondosko­dunk pótlásról, csak a jó Isten tud­ja, mi lesz. Büszkék lehetünk az elért sport­eredményeinkre. Vivás és vizipóló­­ban elsők vagyunk az egész vilá­gon, lovaglás, tennisz, futball, atlé­tika, birkózás és újabban öklvivás­­ban vezető pozícióban állunk és­­ami a fődolog, a m­i, minden társa­dalmi réteghez tartozó fiatalságunk élénken foglalkozik a sportokkal. Levente intézményeink rohamosan fejlődnek, egyszóval minden sport­­téren hatalmas fejlődés. És ezt a céltovatos fejlődést a mi kultusz­­miniszter urunknak köszönhetjük, aki semmi alkalmat nem mulaszt el, hogy sporttelep-építkezésekkel, p. o. a budapesti fedett uszoda a sport­­fejlesztésnek alapot és alkalmat ad­jon. Ami a hadseregünket illeti, az ir­galmatlan és perfid leszerelési és létszámelőíró békediktátum dacára, szépen fejlődik. Igen művelt, szor­galmas és szolid tisztikarunk van és a legénység egészen modern ala­pon lesz kiképezve. A honvédelmi miniszter, vitéz Gömbös Gyula, nagy szervezőtehetségével mindent megtesz, hogy az egyelőre még kis hadseregünk minél jobb és használ­hatóbb legyen és a békebeli, illetve háborús állapotot úgy szellemileg, erkölcsileg, mint harcra készenlét­ben elérje. Különféle, látszólag szigorú intéz­kedései, mint házassági óvadék, pu­ritánság, lassúbb előléptetés, szol­gálati idő kiterjesztés, igazságos la­­káskitualás rangnak megfelelően stb. stb., mert a békebeli volt állapotnak megfelelnek, mindenesetre csak a hadsereg javára fognak szolgálni. A haditörténelemben tanultunk, hogy az öreg Spork lovas generális, mielőtt csapatait harcba vitte, igy imádkozott: »Legfelsőbb Hadúr, Úristenünk, segíts nekünk, de ha nem akarsz ne­künk segíteni, esedezem, legalább ne segíts az ellenségnek és majd meglátod, hogy mire vagyunk képe­sek és mily örömet szerzünk Neked«. Mi most a jelenlegi leszerelt álla­­potban is csak azt mondhatjuk: »Csak engedjétek meg, hogy mi is, mint a szomszédaink, korlátlan és tetszés szerint katonákat tarthas­sunk és kiképezhessünk, hogy úgy felszerelhessük azokat, ahogy mi akarjuk, és majd meglátja a világ, mire képes a magyar, ez az úri gon­­dolkozású, nemes érzelmű, bátor és önfeláldozó katonanemzet­. Most egy szomorú visszapillantás­ra kerülünk, a gazdasági állapotok­ra. Itt mint gazda, elsősorban a me­zőgazdaságról beszélek. Katasztro­fálisan esett minden mezőgazdasági cikk ára, nagy nehézségekkel kell küzdeni, hogy a gazdaember fenn­tarthassa magát, bármily szorgalmas és szerény is. Igaz, hogy ez az álla­pot többé-kevésbé az egész világon megvan, oka, oka amerikai túlpro­­dukció, orosz dumping és a vevő­kö­zönség leszegényedése, ami mind a rossz, úgynevezett békeparancsnak eredménye. De tudom, hogy a mezőgazdasági baj 1930-ban mélypontját elérte és ha lassú is, de biztosan haladunk most már a javulás útján. Jól esik látni, hogy a mi bará­taink, az olaszok e tekintetben se­­gítségünkre vannak, mert ők jelen­leg a legjobb vevőink. Most minden vezető pozícióban lévő férfinak, legyen ez hivatali vagy társadalmi utón, azon kell dolgozni, hogy a mi derék, megbízható falusi polgárainknál a hit és remény, a ki­tartás ne vesszék el, ne engedjük felelőtlen egyéneknek, hanem lép­jünk közbe és tartsuk továbbra is a mi oldalunkon ezen "derék, vallá­sos és bátor falusi polgárságot. A kormány igyekszik mindent­­ megtenni és törekszik a viszonyok­­ javulására, nem enged semmiféle jel­szavas destruálást a falvakban, bár­honnan és bármely oldalról jönne is ez. Szomorú kép és ez is nagyrész­ben Trianon átka, a növekedő sze­génység az intelligens és a munkás osztályokban. De ha mind összefogunk és min­denki tehetsége szerint hozzájárul az inserakcióhoz, majd átússzuk e te­let is és ez is már eredmény. Mit hoz a jövő, azt egyelőre nem tudjuk, de az az egy biztos, hogy így Csonkaország sokáig nem ma­radhat. Legyen minden gondunk álmunk-­­ban, mindennapi imádságunk, min­den cselekvésünk azon cél által irá­nyítva, »lesz még feltámadás«, csak tartsunk jól össze, legyünk egy szív és egy lélek, takarékoskodjunk, spor­toljunk, dolgozzunk, tanuljunk, se­gítsünk egymásnak és azután, ha eljön az idő, harcoljunk és lesz aho­gyan lord Rothermere mondta, ide­­gint helyünk a nap alatt. Újra ma­gunkhoz ölelhetjük drága testvérein­ket a jelenleg megszállt területeken és büszkén nézhetünk megint Szent István, a mi nagy és szent "kirá­lyunk birodalmára, mely Patrona Hungáriáé oltalma alatt áll. Bort, búzát, békességet, Fát, füvet, feleséget, Tányérodba tyúkot, kappant, Nagymosáshoz ALBUS-szappant! B.U.É.K. ALBUS SZAPPANGYÁR A világhírű MERCEDES-BENZ személy- és teherautók és a M. kir. áll. Vas-, Acél- és Gépgyárak által gyártott, tehát MAGYAR GYÁRTMÁNYÚ MÁVAG - MERCEDES - BENZ teherautók, autóbuszok, különleges autók vezérképviselete és eladási központja. MERCEDES-BENZ AUTOMOBIL RT. Budapest, VI. Véci-u. 24 Körzetképviselet: VARGA GYULA autókarosszéria- és kocsigyáros, Pécs, Rákóczi-u. 34. Telefon: 4-23. 3 Pillanatfelvételek a faluról »Azt a kutyafáját« ennek a ko­misz sárnak! Végigmentem a falun. Bizalmasan megsúgom, hogy má­sodszor még »közkívánatra« se igen cselekedném meg. Na, mindegy! A falu nem világváros, tehát sáros. Az egek nem fukarkodtak, mert gon­doskodtak egy kis hideg zuhanyról Szeretik ott »fönni« a tisztaságot.­­ Helyes! Úgyis elég piszkos az em­beriség! A sárnak legjobban a susz­terok érdemes szerzete örül. — A vendégmarasztaló sár különösen a cipótalpakkal barátkozik. Végigmentem a falun. Vasárnap volt. Hogy kikkel találkoztam? El­mondhatom. — Sajnos, hadititkokat nem leplezhetek le. De mégis! Ki­­ttudja? Itt van mindjárt az első szembejövő. Keménytartású, nyalka legény. Hirtelenszőke haja merészen felkunkorodik. Olyan »úrforma«. Jó­­vágású fiatalember. Ilyenek lehettek Napoleon fiatal marsalljai. Miért ne? Én elhiszem, csakhogy akarva, nem akarva, az jutott eszembe, hogyha a nagy Napóleonnak ilyen marsalljai lettek volna, előbb bekövetkezik a W­aterlo. (Hadititok.) Ni­ni! Itt jön egy terebélyes asz­­szonyság. Baj van? Belleragadt az egyik cipője a sárba. Bennem ka­paszkodik meg, hogy felhúzhassa. — Méreg! — Lovagiasan kiálltam az erőpróbát. Erőpróba volt. 90 kilog­ramm nyomta az egyik vállamat. Eszembe jutottak a középkori lova­gok. — Szegények! Ennek az embernek jól megy a dolga, aki szembe jön velem. Kevés a dolga, van sárcipője. Postás! Van súlya is, de van lába is. Két szörnyű utazókosárba volt csomagolva a lá­ba. A sár cipője egyúttal bőröndöt is helyettesít. Lábmérete 47! Nem, 44! A 44-esek vitéz katonák. (Ez nem hadititok! Ezt az ellenség is tudta!) 47!!! Két darab utazókosár! A barátunk fütyül a sárra! Azt el­hiszem. De én nem!!! »Tyű, a teremtésit«. Hogy miért? Beleléptem egy nagy pocsolyába és telement a cipőm vízzel. Nem baj. Jó lesz halastónak! Hirtelen ötlet, de közben egészen a közelembe ért a két hölgyike. Már messziről feltűn­tek s azért léptem a pocsolyába. — Pedig nem is a bájos arcocskájuk tűnt fel, hanem a lakkcsizmájuk. — Lakkcsizma! — Hát falu ez? Elma­radott falu? A fagyhullámok még

Next