Somogyi Ujsag, 1931. március (13. évfolyam, 49-73. szám)
1931-03-01 / 49. szám
XIII. évfolyam és 149. szám Ara 12 fillér Kaposvár 1931. március 1., vasárnap Előfizetési érák: Egy hóra 2 pengő, negyedévre 6 pengő, postán vagy házhoz szállítva — Hirdetések díjszabás szerint POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: Ifj. EGLY ERNŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaposvár, Korona utca 7. szám Interurban telefon: 5. sz. A lengyel-magyar kérdés írta: IVÁNFFY TAMÁS A világtörténelem tagadhatatlanul sok furcsaságot teremtett meg pillanatnyilag, olyan természetűt, mely a józanész szabályaival homlokegyenest ellentétben állott. Volt idő az újkor elején, amikor a római pápa és a török szultán szövetséget kötött egy keresztény fejedelemmel szemben. A világháború előtt a frigiai sapkás francia köztársaság, a szabadság országa legkedvesebb szövetségesének az autokrata orosz cárt vallotta. A világháború szembeállította Magyarországot Olaszországgal és Angliával, mely országok népeivel a legmelegebb rokonszenv fűzte minden időkön át össze. A világháború lezajlott, a tönkretett Csonkamagyarország megszerezte újból a világ méltánylásában azt a helyet, amelyet agyarkodó szomszédainak gyűlölete és rágalma ideigóriáig elvitatott tőle, szerzett az államok sorában egy csomó fenntartásnélküli jó barátot, mely vele karöltve küzd a Magyar Igazság diadaláért, de ezek között ma még hasztalan keresnék a hivatalos Lengyelországot. Azt az országot, melynek népe hozzánk lelkileg talán közelebb áll, azt az országot, amelynek másfélszázados feldaraboltatása nekünk, magyaroknak fájt a külső nemzetek között legjobban. Azt az országot, amelynek felszabadításáért és a muszka kényuralom megtöréséért a világháború folyamán annyi magyar vérzett el és annyi ette és részben eszi meg az orosz rabság mindennél keservesebb kenyerét. A lengyel politika,a hivatalos lengyel diplomácia ma a csehek és oláhok felé húz és azokkal együtt a francia diplomácia vizein evez, — ezzel szemben a lengyel társadalom minden rokonszenve most is ugyanúgy velünk van, mint a századok folyamán és szivéből az ősi dalok mintájára e szózat áramlik: »Nincs veszvemég Magyarország!« Mindenki előtt ismeretes, mi annak oka, hogy ma még a hivatalos Lengyelország ellenezni kénytelen a revíziót. Hiszen, ha csak Magyarország határainak megváltoztatásáról, Magyarország ősi, történelmi határainak visszaállításáról volna szó, akkor nem lenne ország kívülük, amely nagyobb örömmel szegődnék az eszme zászlaja alá, mint éppen Lengyelország, miért e gondolat megvalósulása az ő déli határuk örökös biztonságával lenne egyenértelmű a mostani kénytelen-kelletlen cseh szomszédság helyett. De ez a szó, revízió, aligha marad meg minden egyéb országtól elszigetelve Magyarországnál, ha egyszer a megvalósulás stádiumába lép. Márpedig Lengyelország nézőpontjából és szemszögéből ez nagy veszedelemnek lehetne kutforrása Sziléziát és a danzigi korridort illetőleg. így tehát a lengyel diplomácia is kénytelen ugyanazt csinálni, amit megtett annak idejében érdekből a Cognáei Liga, vagy a francia-muszka szövetség: szövetségesének megválasztásánál nem hallgat szívére, hanem csakis a számító észre és így szövetségesének vádja az általa utált Csehországot, szövetségesének Romániát és Genfben szembenáll velünk, magyarokkal. A jelennek e sivárságáért kárpótlást ad a múlt. Parisban megnyílt fényeskülsőségek közt a lengyel szabadságharc-kiállítás, amelynek integráns része az a rendkívül értékes gyűjtemény, melyet Magyarország bocsátott a kiállítás rendelkezésére és amelyet a Magyar Nemzeti Szövetség gyűjtött egybe. Erről a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott Oslapowski párisi nagykövet, valamint Potoczki lengyel kiállítási kormánybiztos. De még ennél is többet mond a francia Correspondence Universelle hasábos cikke, mely részletezve mutat reá a lengyel és magyar sors analógiájára és cikkét e szavakkal végzi: ‘'»Jól esett emlékezetbe idézni az állhatatosságnak és a hősiességnek eme próbáit. Az ilyenekért tiszteletet érdemel egy nép és ezek teszik lehetővé, hogy sötét óráiban se kétkedjék önmagában. Ha még a francia szem is felismeri Lengyelországnak és Magyarországnak történelmi jellegű egymásrautaltságát, akkor a lengyel diplomácia békekötés utáni állásfoglalását másnak, mint ideiglenesnek és múlandónak nem tekinthetjük. Talán éppen Magyarországra vár az a fontos misszió, hogy majdan Lengyelország és Németország között, mint mindkettőnek egyként jóbarátja, közvetítsen és mindkét birodalom létérdekeit közös nevezőre hozza. Mert a történelem nehéz problémákat ismer ugyan, de megoldhatatlanokat nem. Ennek bizonysága is az a lokarnói megegyezés, mely az egykori Erisz-almát, az elzász-lotharingiai kérdést végképp kiküszöbölte a német és francia nemzet között. Modus vivendi mindig akadt és mindig fog akadni, ha kölcsönös a jóakarat. S ha ilyen akad, akkor a hivatalos lengyel és magyar politika is ugyanúgy egymásra találnak,mint ahogy a két nép már egymásratalált ma úgy is, mint a messzi századok folyamán. Névtelenek útja Írta: Hadifogoly (Minden jog fenntartva) A szél már kisebbszerű viharrá fajult s mire kiértünk a faluból, az ég is teljesen beborult. A szembefutó szél egy cseppet sem volt barátságos, mert a subánk minden kis hézagát megkereste. Nem is haladtunk olyan gyorsan, mint jöttünk, Kitajci azonban játszi könnyedséggel hagyta maga mögött a verszteket. Messze a láthatár szélén feltűnt egy kisebb hógomolyag s a szél szárnyán egyre jobban közeledett. Nem sokára a gomolyagból előtti,z egy trojka. A három gyönyörű orosz paripa, mint táltosok, száguldtak el mellettünk. Azonnal felismertem őket: Limasovek voltak, Ara ,és Alexander. Alexander hajlat . Ara mellette ült, egészen eltűnt a bundában s csak fehér kucsmája sejteté, hogy 1 3. Egy pillanat s már tovatűntek. Alexander zordonan pillantott ránk az egy szemével. A szokott sétaszánkázáson voltak. A végcél mindig a szomszédos VV- szoba volt, amely előtt visszafordultak. Most azonban úgy látszik, nekik sem tetszett az idő, mert hamarosan visszafordultak s a három táltos — teleszórva szemünket, szánkat hóval, elrobogott mellettünk. — Vigyen az ördög benneteket, de előbb pukkadjatok meg az utálattól, meg a gőgtől — szólt Simon mérgesen. Én nem tudom megérteniennek az embernek a gyűlöletét. Hát tehetek én arról, hogy a németek úgy elbántak vele. Maradt volna békén, kutya bajai volna. Mindjárt nem felelhettem, mert a szél egy csomó havat a szemem közé vágott. — Én ellenkező nézeten vagyok, barátom, ennek az embernek igaza van. Képzeld csak magadat az ő szerencsétlen állapotába és azután ítélj. Én azt mondom neked, hogy te sem volnál külömb, sőt talán rosszabb volnál. — Lehetséges, azonban a helyzeten mit sem változtathatnék. — Ez igaz — hagytam helyben — de az is igaz, hogy ha te lehetségesnek tartod azt, hogy hasonló körülmények között te sem volnál más, ez azt jelenti, hogy emberileg mégis csak megértetted őt. Nehéz sor is az övé. Szerencsétlenségébe nem tud belenyugodni: a lelke lázadozik ellene s valami uton-módon kitör belőle, gyűlöl bennünket. És ezt természetesenek találom. Hiszen szerencsétlenségét ellenséges katonák okozták. Hogy aztán neki a hadifogoly mind egyforma, nem tesz különbséget köztünk — de ne is tegyen —, az már a mi bajunk, barátom. Elfogultság ellen nagyon nehéz hadakozni. Nagyon egyenlőtlenek a fegyverek. Mit tehetünk egyebet, kitérünk előle. Simon még válaszolt volna, de egy erős szélroham betömte a száját hóval, így csak cikákolt, mint egy liba — tömés alatt. Nehogy Simon sorsára jussak, hallgattam. Egyre sötétebb lett, pedig az alkony még messze volt. Az északi égboltot haragos sötétszürke felhő vonta be. Lassan kint havazni kezdet, a hulló hópelyhek, meg a szél által felkavart lisztfinomságtu hó átláthatatlan sülű fátyollal szőtte be az eget és a földet. Nem láttunk 20 lépésnyire. Éppen azt számítgattam, hogy a folyóhoz kell már nemsokára érnünk, midőn kitört az igazi vihar. Az eddigi csak olyan játszási volt. Jött üvöltve, harsogva olyan borzalmas erővel, hogy Kitajoit megállította. Az pedig szegény pára se ide, se oda, csak prüszkölt veszettül. Kavargott körülöttünk minden. A szél a havat nem pelyhekben, hanem óriási tömegekben csapkodta hozzánk. Az apró hószilánkok, mint tü, belefiuródtak szemeinkbe s nem láttunk semmit. Valamit tenni kell, mert eltemet a hó. A gyeplőt Simon kezébe nyomtam s leszálltam. Megcirógattam, megveregettem a tanácstalanul álló állatot s vezetni kezdtem. Az ég és föld ez egyformaságában nem volt egy szembeötlő, tájékoztató pont. A szemét kinyitni szinte lehetetlen volt, úgy sem láttam semmit. Rábiztam hát magam jó ösztönére. Hogy az ösztönnem csalt, onnan tudom, hogy a szél néha-néha hozzánk vágott egyegy útjelzőpóznát. Mentünk, a vak vezette a világtalant. Ez a vidék nagyon gyéren lakott, ha jól becsülöm, alig esik négyszögkilométerre114 lélek. Az erdők eloszlása is a legfeltélenebb: egyes részein őserdők vannak, más részén semmi sincsen. Sehol erdő vagy facsoport, hol az ember magát meghúzhatná; sehol senki, csak mi hárman abban a förtelmes időben. De mégis! Vájjon mi van Alexanderral és Arával. Vájjon elérték-e már a folyót, vagy még errébb érte utol őket ez az Ítéletidő? Eh! Mi közöm hozzájuk. Most meg hirtelen az ötlött eszembe, hogy eltévedtünk. Csakugyan. Most a vihar egy pillanatra másfelé őrjöngött s kinyithattam a szememet: rémülten állapitottam meg, hogy az útjelzőnek se hite, se ham-