Somogyi Ujsag, 1931. március (13. évfolyam, 49-73. szám)

1931-03-01 / 49. szám

XIII. évfolyam és 1­49. szám Ara 12 fillér Kaposvár 1931. március 1., vasárnap Előfizetési érák: Egy hóra 2 pengő, negyedévre 6 pengő, postán vagy házhoz szállítva — Hirdetések díjszabás szerint POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: Ifj. EGLY ERNŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaposvár, Korona­ utca 7. szám Interurban telefon: 5. sz. A lengyel-magyar kérdés írta: IVÁNFFY TAMÁS A világtörténelem tagadhatatlanul sok furcsaságot teremtett meg pil­lanatnyilag, olyan természetűt, mely a józ­anész szabályaival homlokegye­nest ellentétben állott. Volt idő az újkor elején, amikor a római pápa és a török szultán szövetséget kö­tött egy keresztény fejedelemmel szemben. A világháború előtt a fri­­giai sapkás francia köztársaság, a sz­abadság országa legkedvesebb szö­vetségesének az­ autokrata orosz cárt vallotta. A világháború szembeállí­totta Magyarországot Olaszország­gal és Angliával, mely országok né­peivel a legmelegebb rokonszenv fűzte minden időkön át össze. A világháború lezajlott, a tönkretett Csonkamagyarország megszerezte újból a világ méltánylásában azt a helyet, amelyet agyarkodó szomszé­dainak gyűlölete és rágalma ideig­­óriáig elvitatott tőle, szerzett az ál­lamok sorában egy csomó fenntartás­nélküli jó barátot, mely vele kar­öltve küzd a Magyar Igazság dia­daláért, de ezek között ma még hasztalan keresnék a hivatalos Len­gyelországot. Azt az országot, mely­nek népe hozzánk lelkileg talán kö­zelebb áll, azt az országot, amely­nek másfélszázados feldaraboltatása nekünk, magyaroknak fájt a külső nemzetek között legjobban. Azt az országot, amelynek felszabadításáért és a muszka kényuralom megtöré­séért a világháború folyamán annyi magyar vérzett el és annyi ette és részben eszi meg az orosz rabság mindennél keservesebb kenyerét. A lengyel politika,­a hivatalos lengyel diplomácia ma a csehek és oláhok felé húz és azokkal együtt a francia diplomácia vizein evez, — ezzel szemben a lengyel társadalom min­den rokonszenve most is ugyanúgy velünk v­an, mint a századok folya­mán és szivéből az ősi dalok min­tájára e szózat áramlik: »Nincs vesz­ve­­még Magyarország!« Mindenki előtt ismeretes, mi annak oka, hogy ma m­ég a hivatalos Len­gyelország ellenezni kénytelen a re­víziót. Hiszen, ha csak Magyaror­szág határainak megváltoztatásáról, Magyarország ősi, történelmi hatá­rainak visszaállításáról volna szó, akkor nem lenne ország kívülük, amely nagyobb örömmel szegődnék az eszme zászlaja alá, mint éppen Lengyelország, miért e gondolat meg­valósulása az ő déli határuk örökös biztonságával lenne egyenértelmű a mostani kénytelen-kelletlen cseh szomszédság helyett. De ez a szó, revízió, aligha marad meg minden egyéb országtól elszigetelve Magyar­­országnál, ha egyszer a megvalósu­lás stádiumába lép. Már­pedig Len­­gyelország nézőpontjából és szem­szögéből ez nagy veszedelemnek le­hetne kutforrása Sziléziát és a dan­­zigi korridort illetőleg. így tehát a lengyel diplomácia is kénytelen ugyanazt csinálni, amit megtett annak idejében érdekből a Cognáei Liga, vagy a francia-muszka szövet­ség: szövetségesének megválasztá­sánál nem hallgat szívére, hanem csakis a számító észre és így szö­vetségesének vádja az általa utált Csehországot, szövetségesének Ro­mániát és Genfben szembenáll ve­lünk, magyarokkal. A jelennek e sivárságáért kárpót­lást ad a múlt. Parisban megnyílt fényes­­külsőségek közt a lengyel szabadságharc-kiállítás, amelynek in­tegráns része az a rendkívül érté­kes gyűjtemény, melyet Magyaror­szág bocsátott a kiállítás rendelke­zésére és amelyet a Magyar Nem­zeti Szövetség gyűjtött egybe. Erről a legnagyobb elismeréssel nyilatko­zott Oslapowski párisi nagykövet, valamint Potocz­ki lengyel kiállítási kormánybiztos. De még ennél is többet mond a francia Correspon­dence Universelle hasábos cikke, mely részletezve mutat reá a lengyel és magyar sors analógiájára és cik­két e szavakkal végzi: ‘'»Jól esett emlékezetbe idézni az állhatatosság­nak és a hősiességnek eme próbáit. Az ilyenekért tiszteletet érdemel egy nép és ezek teszik lehetővé, hogy sötét óráiban se kétkedjék önmagá­ban­. Ha még a francia szem is fel­ismeri Lengyelországnak és Magyar­­országnak történelmi jellegű egy­másrautaltságát, akkor a lengyel dip­lomácia békekötés utáni állásfogla­lását másnak, mint ideiglenesnek és múlandó­nak nem tekinthetjük. Ta­lán éppen Magyarországra vár az a fontos misszió, hogy majdan Len­gyelország és Németország között, mint mindkettőnek egyként jóbarát­ja, közvetítsen és mindkét biroda­lom létérdekeit közös nevezőre hozza. Mert a történelem nehéz problémákat ismer ugyan, de meg­­oldhatatlanokat nem. Ennek bizony­­sága is az a lokarnói megegyezés, mely az egykori Erisz-almát, az el­­zász-lotha­ringiai kérdést végképp ki­küszöbölte a német és francia nem­zet között. Modus vivendi mindig akadt és mindig fog akadni, ha köl­csönös a jóakarat. S ha ilyen akad, ak­kor a hivatalos lengyel és magyar politika is ugyanúgy egymásra talál­nak,­­mint ahogy a két nép már egymásra­­talált ma úgy is, mint a messzi századok folyamán. Névtelenek útja Írta: Hadifogoly (Minden jog fenntartva) A szél már kisebbszerű viharrá fajult s mire kiér­tünk a faluból, az ég is teljesen beborult. A szembe­­futó szél egy cseppet sem volt ba­rátságos, mert a subánk minden kis hézagát megkereste. Nem is halad­tunk olyan gyorsan, mint jöttünk, Kitajci azonban játszi könnyedség­gel hagyta maga mögött a verszte­ket. Messze a láthatár szélén feltűnt egy kisebb hógomolyag s a szél szárnyán egyre jobban közeledett. Nem sokára a gomolyagból előtti,­z egy trojka. A három gyönyörű orosz paripa, mint táltosok, száguldtak el mellettünk. Azonnal felismertem őket: Limasovek voltak, Ara ,és Alexander. Alexander hajlat . Ara mellette ült, egészen eltűnt a bun­dában s csak fehér kucsmája sejteté, hogy 1 3. Egy pillanat s már tova­tűntek. Alexander zordonan pillan­tott ránk az­ egy szemével. A szokott sétaszánkázáson voltak. A végcél mindig a szomszédos VV- szoba volt, amely előtt visszafordul­tak. Most azonban úgy látszik, ne­kik sem tetszett az idő, mert hama­rosan visszafordultak s a három tál­tos — teleszórva szemünket, szán­kat hóval, elrobogott mellettünk. — Vigyen az ördög benneteket, de előbb pukkadjatok meg az utá­lattól, meg a gőgtől — szólt Si­mon mérgesen. Én nem tudom meg­érteni­­ennek az embernek a gyűlö­letét. Hát tehetek én arról, hogy a németek úgy elbántak vele. Maradt volna békén, kutya bajai volna. Mindjárt nem felelhettem, mert a szél egy csomó havat a szemem kö­zé vágott. — Én ellenkező nézeten vagyok, barátom, ennek az embernek igaza van. Képzeld csak magadat az ő szerencsétlen állapotába és azután ítélj. Én azt mondom neked, hogy te sem volnál külömb, sőt talán rosszabb volnál. — Lehetséges, azonban a helyze­ten mit sem változtathatnék. — Ez igaz — hagytam helyben — de az is igaz, hogy ha te lehet­ségesnek tartod azt, hogy hasonló körülmények között te sem volnál más, ez azt jelenti, hogy emberileg mégis csak megértetted őt. Nehéz sor is az övé. Szerencsétlenségébe nem tud belenyugodni: a lelke lá­zadozik ellene s valami uton-módon kitör belőle, gyűlöl bennünket. És ezt természetesenek találom. Hi­szen szerencsétlenségét ellenséges katonák okozták. Hogy aztán neki a hadifogoly mind egyforma, nem tesz különbséget köztünk — de ne is tegyen —, az már a mi bajunk, barátom. Elfogultság ellen nagyon nehéz hadakozni. Nagyon egyenlőt­lenek a fegyverek. Mit tehetünk egyebet, kitérünk előle. Simon még válaszolt volna, de egy erős szélroham betömte a szá­ját hóval, így csak cikákolt, mint egy liba — tömés alatt. Nehogy Simon sorsára jussak, hallgattam. Egyre sötétebb lett, pedig az al­kony még messze volt. Az északi égboltot haragos sötétszürke felhő vonta be. Lassan kint havazni kez­det, a hulló hóp­elyhek, meg a szél által felkavart lisztfinomságtu hó át­­láthatatlan sülű­ fátyollal­ szőtte be az eget és a földet. Nem láttunk 20 lépésnyire. Éppen azt számítgattam, hogy a­ folyóhoz kell már nemsokára érnünk, midőn kitört az igazi vihar. Az ed­digi csak olyan játszási volt. Jött üvöltve, harsogva olyan bor­zalmas erővel, hogy Kitajoit meg­­állította. Az pedig szegény pára se ide, se oda, csak prüszkölt veszettül. Kavargott körülöttünk minden. A szél a havat nem pelyhekben, hanem óriási tömegekben csapkodta hoz­zánk. Az apró hószilánkok, mint tü, belefiuródtak szemeinkbe s nem lát­tunk semmit. Valamit tenni kell, mert eltemet a hó. A gyeplőt Simon kezébe nyom­tam s leszálltam. Megcirógattam, megveregettem a tanácstalanul álló állatot s vezetni kezdtem­. Az ég és föld ez egyformaságá­ban nem volt egy szembeötlő, tájé­koztató pont. A szemét kinyitni szinte lehetetlen volt, úgy sem lát­tam sem­mit. Rábiztam hát magam jó ösztönére. Hogy az ösztön­­nem csalt, onnan tudom, hogy a szél néha-néha hozzánk vágott egy­­egy útjelzőpóznát. Mentünk, a vak vezette a világtalant. Ez a vidék na­gyon gyéren lakott, ha jól becsü­löm, alig esik négyszögkilométerre­­114 lélek. Az erdők eloszlása is a legfelté­l­enebb: egyes részein ős­erdők vannak, más részén semmi sincsen. Sehol erdő vagy facsoport, hol az ember magát meghúzhatná; se­hol senki, csak mi hárman abban a­­ förtelmes időben. De mégis! Vájjon mi van Alexan­derral és Arával. Vájjon elérték-e már a folyót, vagy még errébb ér­te utol őket ez az Ítéletidő? Eh! Mi közöm hozzájuk. Most meg hirtelen az ötlött eszem­be, hogy eltévedtünk. Csakugyan. Most a vihar egy pillanatra másfelé őrjöngött s kinyithattam a szeme­met: rémülten állapitottam meg, hogy az útjelzőnek se hite, se ham-

Next