Somogyi Ujsag, 1932. július (14. évfolyam, 146-172. szám)
1932-07-01 / 146. szám
XIV. évfolyam • 146. szám Ára , fillér Kaposvár, 1952. Julius 1., péntek Előfizetési árakt . . . ; t gjjj POLITIKAI NAPILAP Szerkesztőségi, kiadóhivatal: Hirdetések árai H,sáb milliméterenként 10 fül., iwwm, mm Kaposvár, Korona-utca 7. szia szeszt», PUSKAS JEN«_________________telelő., 5. ..___________________ A nemzet munkaereje csorbítatlan Írta: Temesváry Imre dr Az a költségvetés, amelyet a kormány a törvényhozás elé terjesztett, s amelyet a törvényhozás változatlnul el is fogadott, a magyar nemzet gazadsági és pénzügyi életének hűen megrajzolt körképe. Ez a nemzet céltudatos erőfeszítése a létért való küzdelemben, ahol a lemondás s az önmegtartóztatás párosult a nemzet erejét meghaladó áldozathozatallal. A háborút és a háborút követő idők minden reális értékét megsemmisítő korszakát rövid néhány esztendős fellendülés váltotta fel, amelyben reméltük, hogy gazdasági és pénzügyi életünk regenerálódni fog. De sajnos, ezt a rövid néhány esztendeig tartó, szinte efemer jellegű felfelé ívelését gazdasági és pénzügyi életünknek csakhamar felváltotta a világgazdasági dekonjunktúra, amely minden képzeletet felülmúló gyorsasággal a mélypont alá sülyesztette gazdasági helyzetünket. Ha ennek okát kutatjuk, akkor nyugodt lelkiismerettel állíthatjuk, hogy rajtunk kívülálló erők idézték elő ezt a gazdaságii káoszt, amelyben ma egész Közép-Európa sínylődik és amelynek legkirívóbb áldozata a mi kis, szerencsétlen országunk. Hiszen, ez a csonka ország, a nemzeti élet minden előfeltételétől meg volt fosztva a kegyetlenül reánk erőszakolt békediktátum folytán és így csak a legeszmibb nemzet kötelességét teljesítette a kormányzat akkor, amikor a fellendülés első pillanatában megragadta a az alkalmat arra, hogy az állami élet legszükségesebb előfeltételeit megteremtse és a rendelkezésére álló tőkékkel megindítsa ebben az országban a közel tizenegy esztendeig szünetelő termelő munkát. Kétségtelen, hogy most, utólag, lehet vitatni, várjon, nem találtuk volna-e meg a módját annak, hogy „ úgy az állami, mint a magángazdasági élet beruházásait ■ lassítottuk volna és ezzel az eladósodást is mér-sékeltük volna. De lehet-e előrelass hiányával vádölni a kormányt akkor, amikor az állami élet rekonstrukciójának első esztendeiben erre minden lehetőség megvolt, amidőn nemzeti produktumainkat minden nehézség nélkül értékesíthettük, olyan magas áron, amelyek szinte csábítottak bennünket arra, hogy fokozzuk termelésünket és a termeléshez szükséges beruházásainkat akkor, — amidőn emlékezzünk reá — hogy külföldi tőkések felgyülemlett tőkéjüket majdnem két kézzel szórták a magyar nemzet felé, mert hiszen itt igen jó gyümölcsöztetésre találtak. ‘ J’lyen előzmények után egyetlen tárgyilagos bíráló sem illetheti a magyar nemzetet szemrehányással a bekövetkezett eseményekért annál kevésbé, mert hiszen ennek a nemzetnek termelőképessége, áldozatkészsége és munkaereje is teljes mértékben csorbítatlan, de épp azok tették lehetetlenné a mi keresetképességünket, indokolatlan elzárkóztottságukkal és indokolatlanul felállított vámtételekkel, akiknek a mieinkkel azonos érdekük lett volna, hogy mi, nemzeti termékeink- önek reális áron való értékesítése mellett, eleget is tudjunk tenni , a külfölddel szemben vállalt kötelezett- ségeinknek. Ez a megállapítás száz százalékig fedi az igazságot és szükséges is, hogy ennek hangot adjunk, különösen akkor, amikor a nemzet megromlott teljesítőképessége mellett, az ország polgárságától fokozottabb mértékben kívánunk áldozatot, nemcsak a belső állami élet folytonosságának biztosítása szempontjából, hanem azért is, hogy megfelelhessünk azoknak a kötelességeknek, amelyeket a nemzetközi szerződésekben magunkra vállaltunk. " Somogyország (Naplótöredékek) Írta: Noszlopy Aba Tihamér XVII. jó volt behúzódni az apátság pincéjébe! Tomboló vihar kerekedett. Az üvöltő szél felkavarta a port s olyan felhőt kanyaritott, hogy két lépésre sem lehetett ellátni. Jött a pincemester. — Jókor jöttek az urak. Ilyenkor csakugyan a legjobb búvóhely a pince! Megnéztük az óriási alagutat, amelyiknek csak egy lejárata van, de a kilencvenméteres egyenes, hatalms üregből több oldaljárat fúródik a hegy oldalába. Lent villanyvilágítás. Ádármify a száját tátja a nagy hordók láttára. Megkóstolunk néhány borfajtát, aztán leakasztom a literes tábori kulacsomat a derékszíjamról: — Zöldszilvánit kérek! — A tekintetes úr ért a borhoz! — Már csak a boriváshoz! Tudom, hogy mi a jó. Kifelé igyekszünk a pincéből. Már közeledtünk az előpincéhez, amikor hirtelen éles csattanás hallatszik és kialusznak a villanykörték. — Mari lányom, gyertyát hamar! A gyertya előkerül. — Az urak se jutnak egyhamar hazai — Dehogy is nem — erősködünk. Kitárjuk az ajtót, de a szélvihar visszataszítja. — Maradjunk! — szólok Ádámffynak. — Nem lehet, hat órára otthon kell lennem. Most félhat. Egy félóra nem is elég, hogy ebben a rettenetes időben hazaérjünk. Te maradhatsz, de én indulok. — Hát mit gondolsz! Olyan ember vagyok én, aki elhagyja a bajtársát a veszélyben. Induljunk Isten nevében! A pincemester hiába tartóztat, hogy várjunk egy órát, legalább a szél alábbhagy. — Akkor meg bőrigr ázunk. Nekivágtunk a dühöngő viharnak. Valóságos orkán dühöngött a pizd a homokos utján. Szemünk, szánk tele lett porral. Alig vártuk, hogy megeredjen az eső. A domb lejtőjéről megpillantottuk a tábort. Siralmas állapotban volt. A leventék ott szorgoskodtak a sátrjak körül, melynek oldallapjait kiabálta a szél. • Gyorsítottuk a lépteinket. Lassan csepegni kezdett. Kiértünk az országútra. Az apró kövecseket most olyan erővel vágta arcunkba a szél, hogy felkarcolta a bőrünket. A villám kétszer is belecsapott a Balatonba. A part felől egy csoport levente sietett a tábor felé evezőkkel. Ezek jókor kikerülték a vihart, szerencsésen kikötöttek. Mi is. Megérkeztünk a táborba. Recsegett, ropogott ott minden. Ilyenkor jó a kis sátor. Az egész oktatói gárda a doktor kis sátrába húzódott. Ketten az én ágyamra telepedtek. Megindult a zápor. Verte az erős sátorvásznat. A homályban anekdotáztak az oktatók. Én megkerestem a bádogpoharamat és a zöldszilváni csakhamar felmelegítette a didergő, vacogó társaságot. Másfél óra hosszat zuhogott még a zápor, aztán csendes eső váltotta fel. A vihar beljebb vonult Kőröshegy felé. Az eső miatt nem lehetett főzni a szabad tűzhelyen. Markó főoktató azonban előrelátó ember. Az ő kezében van az élelmezés ügye. Hideg vacsorát, majd csakhamar forró teát kapunk. Vacsora után illanyzseblámpa fényénél levelet írok s naplót vezetek. Kint takaródét fuj a tábor kürtöse. A zászlórúd mellett áll és sötét alakja köpönyegébe burkolózva úgy tűnik fel, mint egy nomád ősmagyar a pusztai éj közepén. Az eső elállt. Kimerészkedem. Kellemes, hűvös, eső és földszagu a levegő. Ádám Jenő jut az eszembe. A földszagu muzsika rajongója. Nem messze tőlünk egy budai kis cserkészcsapat táborozik egy tisztelendő úr parancsnoksága alatt. A fiúk nagy tüzet raknak, maguk köré vonják körgallérjukat és a kiderült, NMWMIMMMMIIMMMMMMMNMM (csillagos ég alatt harcias nótázásba kezdenek. Feléjük tartok. A rőzselángok magasra csapnak s szilaj dalt hoz felém az esti szellő: — »Huj, huj, hajrá!« Uramfia! Hiszen ezek Ádám Jenő barátom lüktető, magyaros tempójúju cserkésznótáját fújják. Egy pillanatig meghatottan állok s Pest felé nézek: — Jenő fiam, ha Te ezt mostie itt hallanád! Odasietek a tábortűzhöz. Bemutatkozom a tisztelendő parancsnok urnak. — Csak tovább, fiuk! — szól a tisztelendő ur. Újra felharsan a huj, huj, hajrá. — Hol tanultátok ezt a nótát? — kérdem. Felugrik egy kis polgárista cserkész és katonásan jelenti: — Két éve a Városi Színházban voltunk az iskolával s egy cserkészdarabot láttunk. Gyönyörű szép zenéje volt. Ezt a dalt ott, rögtön megtanultam s a cserkészotthonban télen a fiuknak eldaloltam. Azóta ez a kedvenc nótánk a tábortűznél... Búcsúztam. "Visszafelé indultam. A doktor sátra előtt még megálltam. Visszanéztem. Még mindig harsogott a huj, huj, hajrá. Azok a kis cserkészek nem tudják most, mit érez a cserkészoperett szerzője e pillanatban, mikor a közelükben belép éjjeli szállására lepihenni. (Folytatjuk.) Kilenc óra. ) A hivatalos lista győzött az Ipartestület elnöki tanácsának megválasztásánál Kibuktatták Tankovich Jánost, a szociáldemokraták jelöltjét Az Ipartestület elöljárósága szerdán délelőtt fél 11 órakor tartott ülésében választotta meg a két alelnököt és az elnöki tanács 8 rendes, valamint 3 póttagját. Mint ismeretes, a választást a Szociáldemokrata vezetés alatt álló ellenzéki'frakciónak bizalmas jellegű szervezkedése ' előzte meg, amely az eddigi tanácstagok teljes kibuktatására irányult. A Somogyi Újság kellő időben hogy ennek hangot adjunk, különdemokraták szervezkedését. A leleplezés a polgári mentalitású iparosok körében élénk visszhangot keltett. A mozgalom hírére Mayer Bertalan elnök vasárnap az ellenzék vezéreit újabb paktumos tárgyalásra kérette magához. Célja volt ezzel az elnöki tanács listájának közös megállapítása. A bizalmas jellegű tanácskozáson az ellenzék részéről: Borovitz Imre, , Vámosi István, Balogh