Somogyi Ujsag, 1933. február (15. évfolyam, 26-48. szám)

1933-02-01 / 26. szám

XV. évfolyam * 26. szám Ara S fillér Kaposvár, 1933. február 1. szerda Vififizetési árakt • ■ • • ® ...... Bfk­y hónapra .... 8 pengő fürdetések árat H»*4b ^méterenként 10 fiú., —————— Movegrégiben 16 fillér. — Hi­vatal­os hirdetések milliméterenként 16 fillér POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: PUSKÁS JENŐ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kaposvár, Koron­a­ u­tca 7. s­z­­­loterm­ban telefon: 5. sz. A költségvetés kiegyensúlyozása Nem privát passzióból törekszik a kormány az államháztartás deficitjét feltüntetni. Az állampénzügy egyen­­­súly előfeltétele a magángazdaság­­boldogulásának. Ezt az igazságot szem elöl té­vsztik azok az ellen­zéki kritikusok, akik azt hirdetik, hogy csak új munkaalkalmak meg­teremtésére szabad és lehet, kölcsö­nöket felvenni, de a deficit fedezé­sére nem. Általában lábra kapott ná­lunk az a felfogás, mintha az állam­­gazdaság két különböz­ő dolog vol­na és mintha az állam érdeke ellen­tétes volna a magángazdaság ér­dekeivel. Ez a szembeállítás egészen­­téves, mert amikor az államháztar­­tás a maga szükségleteinek fedezé­­­sére adót szed a polgároktól, ezek az állami adóbevételek nem kerül­nek valami állami wertheim-kasszá­­ban zár alá, hanem nyomban vissza­folynak a gazdasági életbe, tehát vissza­kerülnek a magángazdaság­ba. Hiszen, amikor a tisztviselő v­­ezetését megkapja (és az álalmi be­vételek nagyobb fele ilyen személy­zeti kiadásokra fordu­ta­k), nyom­ban megindul ismét a pénz körfor­gása. A közalkalmazottak lakbért fi­zetnek, élelmiszert vásárolnak, ru­házati cikket szereznek be, szóval kiadják a fizetést és ezzel vissza­kéri az álla­mi bevétel a gazdasági vérkeringésbe. De ugyanígy van az államháztartás úgynevezett dologi ki­adásaival is, mert ezek a szükség­letek is a mezőgazdaságtól, az ipar­tól és a kereskedelmtől szereztetnek be, tehát az állam dologi kiadásai is állandóan táplálják a gazdasági for­galmat. Ezért teljesen téves az­­n beállítás, mintha az állam elszívná a magángazdaságtól a maga hida­saira szükséges bevételeket Mikor tehát állandóan azt sürgetik, hogy az állam szállítsa le­­gyökere­­zésén a maga kiadásait, hogy ekként megkímélje a magángazdaság erő­forrását, ezzel valójában a magán­­gazdaságot fosztják meg legnagyobb fogyasztójától, vagy legalább is csök­kentik a legnagyobb fogyasztónak vásárlóképességét, ami a magángaz­daság bevételeinek apadását jelen­tené. Beigazolódott ez már az­­ed­­digi költségvetések során is. Ma már minden kereskedő és iparos tudja és vallja, hogy a három ízben vég­rehajtott tisztviselői fizetésleszállítás a vevőkört, a fogyasztókat apasztot­ta és ezért helyezkednek szembe a kereskedelmi és ipari testületek a tisztviselők újabb elbocsátásával, vagy újabb fizetésig szállításáva­l. A ma­gángazdaság és az állami gazdál­kodás a legszorosabb benső kap­csolatban, szer­ves összefüggésben áll egymáshoz. Ezért fontos az, hogy az állam háztartása ne legyen defici­tes, mert csakis rendezett háztartás mellett képes az állam munkaalkal­makat teremteni, a gazdasági for­galmat táplálni, a termelést fellen­díteni,­­szóval olyan gazdaságpoliti­kát követni, amely a gazdasági vál­ságot enyhíteni alkalmas. Ma már nem merül ki szigorúan fiskális m­­­a pénzügyminiszter tevékenysége­ntézkedésekben, hanem a pénzügyi politika elválaszthatatlan kapcsolatba került az egész gazdaságpolitikával és az egyik a másik nélkül nem tud zöldágra vergődni. Ezt a nagy igazságot hangoztat­ja a Népszövetség pénzügyi bizott­ságának jelentése, amikor kiemeli, hogy semmiféle egyoldalú pénzügyi­­intézkedéssel a magyar gazdasági helyzetet megjavítani nem­­lehet. A Gömbös-kormány program­jában­­ kihangsúlyozza ezt a benső kapcso­latot államháztartás és magángaz­daság között. Az az átfogó pénz­ügyi terv, amelyhez Imrédy pénzügy­­miniszterünk megnyerte a Népszö­­vetség kiváló szakértőinek hozzájá­rulását, ugyancsak a gazdasági élet megerősítésén, a vérkeringés élén­kítésén, kiviteli piacok szerzésén, ts­­htá általában egy nagyon aktív gaz­daságpolitikán keresztül keresi az állam pénzügyi helyzetének megja­vítását és a deficit kiküszöbö­ését. Már a legközelebbi napokban a köz­vélemény elé kerül ez a pénzügyi terv minden elgondolásával és rész­letével. Csodákat, bűvészkedést nem lehet várni. Végre is az álamháztar­­tartás hiányát nem lehet egyébként A­­­Somogyi Újság“ eredeti tárcája A sivatag rabjai — Két repülő naplójából — 15 Németből fordította: vitéz Rónay Oszkár A negyedik napon a keleti parton kutattunk menedék után, talán 100 métert sem mehettünk, máris egy nagy sziklatömeg zárta el utunkat. Már , éppen azon gondolkodtunk, hogy visszafordulunk, mikor kíván­csiságtól hajtva megkíséreltük át­mászni a szirtet. Alig mentünk né­hány métert felfelé, csodálatos meg­lepetés tárult elénk, egy tágas, jól védett száraz talajjal bíró barlangra bukkantunk. Valóságos templom volt a sziklaüreg, olyan kupo­ával, mint egy kis dómé. Néhány méter mély és széles. Magasan a vizvony felett feküdt, úgy hogy még a dagály sem érhette el. Kupolaszerű boltozata volt s egy előre nyúló szik­a védte be­járatát az eső becsapódása; eben, ta­laja pedig szép száraz, homok. Úgy látszik, valahogyan benyúlhat a part falá is, mert a hullámok zaja,­mint a harangszó hallatszik felénk. Istennek hála, végre védett helyet féltünk. Azonnal be is költözködtünk. Az ötödik nap estéjén elállt­­az eső -s reggelre a régóta várt nap­fény köszöntött ránk. A napfény új életet s reményt öntött belénk. Tel­jesen átnedvesedett ruháza­ink meg­száradt s átfázott testünk szomjasan szívta magába a nap melegét. A nap­­egyre forróbb lett s a horcsalékfát, melyet összegyűjtöttünk, teljesen ki­szárította. Száraz füvet gyűjtöt­ünk a sziklák között és tüzet gyújtottunk. Soha életemben sem hittem el, hogy a tűzben micsoda erőt rejlik. Amint fellobogott kis máglyánk láng­ja, ezer gondolat szaladt­­át raj­­tunk. A tűz az otthont­­varázsolta elém- Gyerekkorom téli estéi ju­tottak eszembe, mikor bámuló sze­mekkel néztem, hogyan emészi meg a láng az izzó fahasábokat. Eszem­be jutott a szülői ház s jó anyám. Itt éltem át tűzbe bámulva egész fiatalságomat, a szorgalmas iskola­időt, első utamat idegen vidéken s gyönyörű repülőutunkat hazulról idáig, Ausztrália istvár partjaiig. Már nem hittünk többé abban, hogy megmenekülünk. Tudtuk, hogy na­gyon kerestek bennünket, de eltű­nésünk óta már annyi idő telt el, hogy pusztulásunkat bizonyosnak hitték. A tűzbe bámulva, gondola­tainkba merülve hallgatagon feküd­tünk a tűcsomókon, magunkba száll­­va, mindennel leszámolva, teljesen érzékieknek a bekövetkezendőkkel szemben. Hivő lélekkel vártuk a vé­get. Az ötödik napon reggel ismét csigákat akartunk keresni, de már annyira gyengék voltunk, hogy kép­telenek voltunk barlangunkat, ott­hagyni. Már ahhhoz sem volt erőnk, hogy vízért menjünk. Már szomja­sak sem voltunk, úgy látszott, hogy most már tényleg itt a vég. A barlangban nagy haom fát gyűjtöttünk össze, úgy gondoltuk, hogy­­talán 3 napig elég lesz, ameddig majd a tűz tart, addig­ élünk, ha a tűz elalszik, életünk mécsese is kihuny. Az éjszakát tel­jesen ébren, kissé álmodozva töl­töttük el. Sohasem f­­ljtem el ezt az éjszakát. Barlangunk nyílásán ide látszik a trópusi ég ragyogó csillagaival, a tengert és a parti szík­eket dönti a sápadt ködfény; egyhangúan mormol a tenger, majd egy vörös fény látszik keletről s megjelennek az e­ső­­napsugarak; izzó vörös gömb alakjában felkel a nap s ragyogó fényét visszaveri a tenger sima tükre.... Klausman nagyon nyugodt, mint­ha lelkileg teljesen átalakult volna; élettörténetét meséli el nekem. Test­vérekké váltunk nemcsak a szenve­désben, hanem lélekben is. Barlangi életünknek elteltett első­ napja. Tüzünk még két napig fog égni. Ausztrália térképét eldobtam, már nem vagyunk kiváncsiak arra, hogy hol találunk menekvést, már nem várunk senkit sem, hogy min­ket megmentsen. Megnyugodtunk sorsunkban s tiszta lesekkel vártuk a halál pillanatát. Ott át a szikla mögött a Werm­er fok hullámai dön­getik barlangunk falát s templo­munk kupoláján harangszószerüleg visszhangzik a hullámok ütődése; ezek a harangszerü hangok sohse mennek ki fülemből. Még ma is hallom s hallani fogom késő öreg­ségemben is. Szorgalmasan folytattam feljegy­zéseimet. Még ahhoz is volt erőnk, hogy egymásról fényképfelvételeket eltüntetni, mint az egyi­k oldalon a kiadások r­eszorításával, a másik ol­dalon a bevételek s­za­porí­tásával. Mindkét módszert egyszerre és együttesen kell alkalmazni, és a­meny­­nyiben még ezen felül is marad hiány, úgy azt csakis kölcsönnel le­het fedezni. Ez az egyetlen járató útja a deficit áthidalásának. Ezért nincs igaza azoknak az ellenzéki pártpolitikusoknak, akik tilosnak hir­detik a kölcsönt deficit feedzésén, és azt kizárólag munkaalkalmak meg­­­teremtésére tartják megengedhető­nek. Mert ahhoz, hogy az állam k amunkaalkal­makat teremtsen, feltét­lenül szükséges az államháztartás rendbehozatala és biztos funkcioná­lása. Mesterséges ellentéteket akart tehát szitáni az a politikus,­­ aki szembeállítja az á­lamháztartás ér­dekét a magángazdaság érdekével- A kettős csak együtt boldogulhat Volt idő, amikor nagy vita folyt a sorrendi kérdés felett. A közön­ség körében­­mindig meg volt­­a­­hajlandóság arra, hogy a magán­­gazdaság helyreállítását tartsa al­sóbbrendű kérdésnek, mert — így fejtette ki az elmélet — az álam bevételei függvényei a magángaz­dálkodás prosperitásának. Az álta­lános gazdasági válság azonban kor­rigálta ezt az egyoldalú elméletet és ma már eldöntöttnek vehető, hogy a függőség legalább is kölcsönös. "E kettőt egymással szembeállítani nem szabad, eszközöljünk. Majd, ha valaki meg­­­találja visszahagyott ingóságainkat, bizonyára észre veszi fényképező­gépünkben lévő elhasznált filmte­kercset s ha előhívja,l­egalább­ hátra­maradottjainknak e módon adjuk át utolsó üdvözletünket. Szegény jó anyámnak egy ilyen kép is bizto­san kedves ereklyéje lesz. A harmadik nap éjjelén a part­hoz közel ismét egy­ gőzös haladt el. Már nem törődtünk vele. A har­madik nap is­ ránk virradt, a tűz m­ár csak estig lesz elég s mi alud­ni fogunk, talán örökre! Gondola­taim összezavarodnak, nagyon ne­hezemre esik gondolkodni ig­y. |*Z Utolsó feljegyzéseimet papírra vet­ni, végre is leírom azt, amit leírni­­akartam, pontot teszek az utolsó szó után. A nap is lement, tüzünk is kialuszik, imádkoztunk és aludni akartunk. Elaludtam, halálos mély álom vett erőt rajtaim, talán már­­nem ébredek fel többé, talán min­dennek vége. Dacára mély álmom­nak, arra ébredtem, hogy valaki hív engem. De várjon ki hívhat most engem és miért hiv? Miért nem hagy nyugton meghalni? Felemel­­kedem kissé , hallgatózni kezdek, mintha sírást hallanék; igen, Kla­us­­man sír itt mellettem, majd kiabál­ni kezd és kenyeret kér! Ebben a pillanatban szinte meggyűlöltem őt, a­ogy felébresztett abból az álom­ból, ahol már mindennel leszámol­va, véget értek volna szenvedéseim (Vége következik.)

Next