Somogyi Ujsag, 1935. január (17. évfolyam, 1-25. szám)

1935-01-01 / 1. szám

SOMÖCiHliSM* Í9u5 január 1 1933: a háború­­vége és a béke kezdete ... Irta: Szőllősy Ferenc FARSANGI selyemújdonságok­ KERTÉSZ MANÓ CÉGNÉL KAPOSVÁR, FŐ-U. 13. J6- nak nem jut akkora elméleti karaj, amekkora magának is elég lenne, nemhogy a város i­s haraphasson be­lőle. A városi szegénység lázári ron­gyokat kapott trianoni takaróul és munkanélküliséget napi kenyér he­lyett. Az intelligens fiatalságnak a jövő az egyetlen tőkéje — amiig el nem fogy — anélkül, hogy azt pár­­gyak­ás­sal is megalapozhatná vagy akár csak szimpla kis íróasztalhoz köthetné. Különböző gazdasági ér­­dektársulataik az utolsó fillérig igye­keznek maguknak biztosítani az apá­don csurranó javakat. A hit magasz­tosságát és az egész lényt­­betöltő fenségességét és boldogu­lását is ki­kezdte a világbacillusok és m­ételye­­zések zaja. Hogy a belső éle­t komorsága me­­legebb szint öltsön, akad tennivaló ké­miarokkal s hogy a Baj,, ez a száz­­fejű hidra kimúljon, ahhoz a kor­mány végsőkig fokozott tevékenysé­ge is kevésnek látszik, mert a ré­mes szörny a kiapadhatatlan Tria­nonból táplálkozik. * De éppen azért, mert a belső ba­jok legnagyobb részének közös ere­dője külpolitikai orvoslásra vár, itt h­e térien kell a fokozott munka, a tel-A napokban egy férfitársaságban voltam. Csupa jónevű és na­gy kép­zettségű úr volt jelen, akiknek min­den szava súlyt és tekintélyt jelent.­­Voltak közöttük olyanok, akiknek mondanivalóira egy egész város fel­figyel, de akadtak olyanok, akiknek intézkedés© egy egész megyére ki­hat, sőt olyanok is voltak Soraikban, lakik, ha szólnak, hát az egész or­szágban hallatszik visszhangja. Ter­mészetesen a magyar so­rs, a ma­gyar jövő körül folyt a vita. Ma­gyaros nekihevüléss­el foglaltak ál­lást fesztelen beszélgetésben pro és kontra. Egyszer csak eszébe jutott egyik­nek feltenni a kérdést: Mit csinál­nál, ha külügyminiszter lenne ? Egy pillanatra megtorpant a z­i­­bongó vita. Aztán megszólalt egyik, "m­osjd a mársort s végül sorában mind-­annyian elmo­ndták tervüket. Per­sze mindegyik külön-külön, egyedül­­és kizárólag csakis saját tervév©­ látta biztosítottnak a magyar jövőt. Az újságíró itt most nem óhajtja csokorba szedni a véleményeket, de nem szándékozik a kaotikus terveket rendszerezni sem, hanem csupán ösz­­szegez . Újév napján e­zerkilenc­­százharmincöt efemózsiás tarisznyá­jába a nagy útra induláskor hamu­­ban sült pogácsaként teszi­, mert úgy érzi, hölgy elláthatja kis éle­­mmel­­a Vándort. Objektíven meg kell­­elöljáróban állapítani, hogy az ottlevő urak uni­­­sono elismeréssel és respektussa­l szóltak a magyar kormány külpoli­­tikai tevékenységéről. Sőt nyugod­­­tan általánosíthatunk és elmondhat­­juk, hogy a magyar kormány kül­politikai vonalvezetése mind a mai napig nemcsak egy szűkebb kör, ha­nem az egész nemzet helyeslésével találkozott. Valami csodálatos biza­lom terjeng a levegőben és az a magyar nemzet, amelynek aktív kül­politikai múltja cs­ak alighogy túl­lépte­­a félemberöltő mesgyéjét, bi­zonyos magasabb értéket tudott ma­gában kitermelni ,ilyett vonatkozá­sokban.­­ A másik szembeszökő szimptómái­lap volt, hogy nem akadt a jelenle­vők között egyetlen egy sebet, aki ne bízott volna szilárd hittel és leple­zetlen reménnyel a magyarság jö­vőjében. Magyar múlt volt, dicső­séges és alkotó erejű, hát lesz ma­gyar jövő is, mert a történelem erre m­egtanított bennünket és ma — a nehéz napok legnehezebbikén — tö­retlenül él a hit és remény ebben a nemzetben. Ez pedig már a siker fel­e! Még akkor is, ha ez a nemzet közismert szalmaláng le­gesedésével képes hátat fordítani annak az ősz­ínének is,­ amelynek győzelmiét ro­hamával bztosította. A m­agyar élet most a felhőszaka­­dás szünésénél tart. Az egek csa­tornái már kiöntötték tartalmukat, a villámcsapások szűnni látszhatnak, a mennydörgés távolodóban van s bár az ég még vigasztalanul sötét és komor, de a felhők már oszla­doznak. Hogy mi következik, ki tud­ná m­egmond­atni?! Felhőtlen égi fiagy újabb felhőszakadás?! Még minden lehet! Kitisztulhat teljesen az ég, de folytatódhat a felhőszaka­dás is. Egy bizonyos: egy csomó ne­hézségen túl vagyunk s ha az Ég kegyes lesz hozzánk, akkor a felhők elvonulnak. Az ég még komor. A rrigiayar ég még terhes. A béke tipikus felleg­várai, a falvak telve vannak még ,uj­­jal-bajjal. A falu szorgos munkájá­nak nyira,és nagy becsülete, a falu* —­ Fiuk, itt vannak az angolok! Egy pillanat alatt a szűk kis he­lyiségben minden a feje tetején állt, a kártyákat eldobták­,­a függő ágyak­­ból kiugrottak és rohantak valamen­­­nyien fel a lépcsőn a fedélzetre. — Mindenki elsőnek akart feljutni, hogy mindenki elsőnek láthassa meg a rég vár ellenséget. Amint kijutottunk a fedélzetről, mindent tisztán láttunk. Az­­idő nagyon szép volt, a kil­átás tiszta, a nap magasan áll, azonban az ellenségből Semmit sem láttunk. Egyáltalán Semmit. Kitört a bot­rány, ez az átkozott kölyök bolonddá tett minket! Ismét éjs­­simtét átkutat­tuk a láthatárt, kit szabad szemmel, ki látcsővel, minden elképzelhető irányban, de semmit semi láttunk, ellenben megállapítottuk azt, hogy ismét irányt változtattunk Az egész középfedélzet és a hajó eleje tele volt bajtársakkal, kik mind az ellenséget keresték. Fenn a hídon semmi feltűnőt nem­ láttunk, de az összes tisztek ott gyűltek össze. Ez nem jelentett semmi különöset, mert­­egy-­egy­­ilyen hadimenetnél is azon előfordult, hogy a tisztek a hídon gyülekeztek. Én több baj­társammal együtt az első kéménynél állottam, a kormány a fedélzet felőli oldalon magasan fent a fedélzeten. Mellettem á­ll öreg biacy­­társam, régi jó barátom, a hajó csó­­nakmestere. Amint ott beszélgetünk­, mellettünk ment el hajónk első tiszt­je meglehetős sietséggel s amint meglátta mellettem­ a csónak­­estert, még közelebb jött és azt­ mondta: — Csónakmester, most vérre megy ám a dolog! A tenger hősei — Részletek C. Ludwig könyvéből — Eredetiből fordította: (5) vitéz Rónay Oszkár A szakadatlan figyelés mellett dél felé járt már az­ idő. Hajónk irányt változtatva, ismét a házas partok felé tartott. Határtalan elkeseredés vett mindnyájunkon erőt. Tehát mégse lesz harc, ismét csak pazaroltuk a szenet és türelmünket, mint már olyan sokszor. 1 .­­ Délután újból rám került az őr­szolgálat, elkeseredésemben ki sem néztem. Végül is kíváncsiságom mégi, is győzött, figyeltem az irányt, mely — sajnos — semmi újatt sem mon­dott, megyünk hazafelé. Estér© már otthon leszünk, mára tehát vége jár háborúnak. Annyira nem törődött már senk­i a c­atával, hogy a hajója megindult a normális élet, a szolgá­­­atmentes legénység — mint máskor —, most csendes foglalkozással, kár­tyázással, pihenéssel töltött© szabad idejét. Délután fél 3 lehetett,­­akkor a 13. számú különsilmjénynél voltam!) amikor egyik ha­j­társam lekiáltott a csapóajtón, hogy alighanem történt valami odafönt, de már annyit csa­latkoztunk és egymást ffeár annyit ugrattuk, hölgy fel se vettük táj hirt, mely nem hozott örömlet, Isfenben a hirk­hoszté a hozzá dobott csizmáktól és egyéb tárgyaktól szerzett kék foltok­­kal menekülni­ volt kénytelen. De hirtelen az egyik barátunk, ki első őrségen volt, tehát most szatford, egyébként komoly fiú, magából ki­kelve­­kiáltott fe a lépcsőn. Belgrádiásan jelenetezett marseillei tragédia genfi »Uraufführung,«íia a szerzőknek nem­ biztosította a kasz­­sziasikert, hartem! igazolta részünkre azt a tézist, hogy »nincs,olya­n rossz, amiből valami jó ne születnék«. A megenyhült légkörben új előadásra készül a világ! Új premier izgalma vibrál a levegőben! A francia-olasz tárgyalások már ennek az előjelei csakúgy, mint a körülkerített Cseh­ország engesztelő hangja és az eny­hülő jesticsi jugoszláv fuvalmák. 11' ávot kurjantgat Tatáreseti Kolozs­várott, a v­lágban más szellők fuj­­dogálnak és ha az újév csak felét váltja be annak, amit e napokban ígér, akkor vége van a magyar fel­hőszakadásnak és lassan kiderül a magyar égbolt. A világ mia élő legnagyobb állam­­férf­i, az ollaszok vezére, a magyar­barát Mussolini ezelet nyolc évvel­ 1935-öt jelölte m­eg, mint Európa­­kritikus esztendejét. Mussolinin­ele ebben is igaza volt . 1935. az en­­gesztelés ájtatosságáva, a hit erő­­södésével indul el Ezek után mi is mgegyezhetünk lábban, amin­ben az emtett’ társaság tagjai: 1935. hozza mg a háború végét és a béke kezdtet jes eberség­es a látnok, szem. A!­ Szűkszavú első tisztünk rövid és­séges a friss levegő r­andó után, komoly kijelentése m­ost már vég­leg m­eggyőzött bennünket arról, hogy nagy dolgok vannak keletke­zőben és tényleg harc, még pedig soha ne­m­ látott harc fog bekövetkez­ni.­­Mint az olaj a tengeren, úgy fu­tott szét a bajtársak között a hír és a hangulat egyszerre magasra emelkedett. Sajnos, ismét elérkezett őrségem ideje, így le kel­ett váltani bajtársi­mat, de reméltem, hogy amíg őr­ségem tart, megláthatom közben is az ellenséget. Tudtam­, hogy kíván­ságom teljesülni fog, de most már minden figyelmem a szolgálatomra terelődött, mivel egy hadihajón a legutolsó­­embernek is meg kell ten­nie kötelességét, mert a legkisebb mulasztás belátt­atatlan következmé­nyekkel járna. Tehát először a szol­gálat és csak ha ez engedi, fordít­hatok figyelmet az ellenségre. Min­den figyelmünk a gépeké kell, le­gyen, miért hogya­n harcolna a mit jó l­itjöshjk!, ,ha elhanyagolnánk és nem táplálnánk a­ gépeit?! Fel és alá sétálva végeztem ellenőrző uta­mat, figyeltem az alájólrendeltek munkáját, lujból és újból átnéztem a­ vezetékeket és jelzőkészülékeket, sőt később figyelmemet a ventil­áto­­rok­ s­zzabályos működésére terjesztet­­tem ki, miért egy harcban álló hajó­­nál nagyon fontos, sőt, életkérdés, hogy a gépeknél dolgozó bajtár- sainknak levegőszolgáltatása meg ne szűnjön. Magában a gépházban lajm­úgy is kibírhatatlan a­ hőség, a levegő fokozottan fogy, tehát szük­jjótlása. Ezek a hajósak, akik a gépeket szolgálják rá a h­ajó" mélyé­ben, valósággal el voal zárva­­a külvilágtól, a gépek imoton tören­yén kívül nem hallottak semmit és nem láttak egyebet, mit a hajó csil­logó géprészeit. Bár nidan figyel, mükefa gépeknek sz­ilték, kván­­csiságukat azonban hallgattatni nem tudták s­­élni, aki tettük járva­­’kelve, mégis csak látta valamit, értesítettem­ őket a felül­­ténő ese­ményekről. De mindez nem volt elég, mert őrségem alat átlag­ fizn­ipercenként parancsolt­at magához a gépház parancsnoka, hajó fő­mérnöke, hogy így hátha, .bbet tud­nak meg, hogy mi történ odafenn. Természetes, ők fent a dón csak'­­p­arancsokfa't kaptak, kérrzősköd * niök azonban 'nem volt stbud, igy érthető, hogy kiváncsiságkat oly* módon elégítették ki, ahov az le­hetséges volt. Körülbelül 4 óra 45 perc körül le­­hetett az idő, amikor Orjánomban az elülső szellőző nyíláshoz értem­, ahol felkapaszkodtam a kis lőcsön s igy alkalmam volt kissé körülekin­­teni. Egyelőre nem láttam mást mint előttünk a mi elővédünket, utunk mögött pedig a bennünket kiséő öt páncélost, ezek azonban Jasm a kormányfedélzet felőli oldalra hú­zódtak. Az ellenségből még addig­ nem volt semmi sem látható Ha­jónk a legnagyobb sebesség, járt és legnagyobb örömö­mra a szellő­­ző készülékek a nagy siebeáégtől hajtva, még fokozottabban működ­t­tek. (Folytatja)

Next