Somogyi Ujsag, 1901. június-december (8. évfolyam, 27-53. szám)
1901-07-02 / 27. szám
Vili, évfolyam sére és szükség esetén még most is védbástyái lehetnek az alkotmánynak, mint voltak annakelőtte. Ha általánosságban nincs is igazuk azoknak, akik ilyen meggyőződést hirdetnek, nem egy részletkérdés tekintetében az ő résükön van az igazság. De a részletekben való igazság háttérbe kell, hogy szoruljon az általános nagy igazságok előtt. Ez a világ rendje. Mindebből kitűnik hogy érnie kell még a közhangulatnak, nézeteknek, balvéleménynek kell megváltozniok és tömeg indokolatlan aggályainak kell szétoszlania, míg a közigazgatás államosítása törvénynyé válik. S ehez idő kell, évek kellenek ! ! ! Jelenleg pedig úgy áll a dolog, hogy a közigazgatásunk nehézkes, sok tekintetben czélszerűtlen s nem illik bele a modern viszonyokba. Az ügyvitel ellen van a legtöbb panasz. Ez pedig egy fontos részletkérdés, melyet kitűnően meg lehet oldani egy részlet törvénynyel. S ez a közigazgatás egyszerűsítéséről szóló. Sok víz fog még lefolyni a Dunán, míg törvény lesz a közigazgatás államosításáról s ez idő alatt az egyszerűsítésről szóló törvény olyan nagy szükséget pótol, hogy ezt a reformot örömmel kell fogadnunk. Most azon fordul meg minden, hogy a törvényt helyesen hajtsák végre. Ebben kételkedni sémi okunk nincs. Mert a mai vármegyének olyan képzett tisztviselőszemélyzet áll rendelkezésére, mely intelligenciájával és buzgóságával a legnehezebb feladatok megoldására is képes. Sok hasztalan irka-firkától, szükségtelen eljárástól menti fel az új törvény a tisztviselőket, míg a közönséget időveszteségtől és hivatalról-hivatalra való futkozástól kíméli meg. S ezzel egy rendkívül fontos eredményt értünk el. Az első segítségnyújtás. Az első segélynyújtás czélja, hogy valami belső vagy külső hatás (szerencsétlenség stb.) folytán rosszul, vagy szerencsétlenül járt embertársunkat kellően ellássuk, vagy ápolásban részesítsük mindaddig, míg az orvos megérkezik, ki aztán hivatva van az ily módon ellátott beteget tovább kezelni. Az első segítségnyújtás, mint ilyen nem szorítkozhatik gyógyszerekre, vagy az ezt tartalmazó ú. n mentőszekrényre, mert hiszen arra senki sem készülhet el, hogy itt, vagy ott segítséget kell nyújtani szerencsétlenül járt embertársának. Az ilyen „esetek” csak kivételesen történnek, valami gyógytár közelében, és orvos nincs kéznél . Így tehát magunknak kell segítséget nyújtani, éspedig csak azokkal az eszközökkel, segíthetünk, melyek épen rendelkezésünkre állanak. Nincsen tárgy, melyet fel nem használhatunk erre a, czélra fadarab, zsebkendő, deszka stb. kimondhatatlan szolgálatot tehetnek adott esetekben. Az első segélynyújtás a következő s alkalommal válik leggyakrabban szükségessé : I. Sebzéseknél (szúrt, ütött, lőtt, vágott, égett.) II. Csonttörés és ficzarkodásnál. III. Ájulás fulladozásnál. I) Sebzések: A seb a bőr és alatta levő részeinek megszakítása. Bármikép jött is létre, akár ütés, szúrás, vágás, lövés stb. A seb mindig vérzéssel jár, mert a bőr alatt csörgedező vér utat talál, melyen át a felszínre törhet, folyhat. Mi a teendőnk, tehát egy vérő sebbel ? A vérzés elállítása, illetőleg csillapítása. És ezt kötés által érhetjük el, tehát a sebet kötni kell, hogy ne vérezzék. A sebre idegen anyagot (hamut sót, sózott kenyeret, falevelet, tojást, flastromot, árnyikat stb.) rakni határozottan tilos, mert rendkívül veszedelmes. A viríts csillapítása. Kisebb vérzés önmagától is eláll. Vagyis megalszik a vér, mintegy fedőt képez, melyen által többé nem tör a vér. Erősebben vérző sebre kötést teszünk. Egyszerűen bekötjük a sebet tisztára mosott száraz ronggyal, ennek híján tiszta zsebkendővel. Ha azt tapasztaljuk, hogy a vérzés nagyobb fokú, tehát nem áll el, hanem átszívódik, akkor u. n. nyomókötést (szorító) alkalmazunk. Összegöngyölgetett tiszta zsebkendőt teszünk a vérző sebre és az ily módon ellátott sebet másik rongygyal,vagy zsebkendővel bekötjük. Ha azonban látjuk, hogy a sérülés nagyobb fokú és sugár alakban lövet ki a piros vér, akkor kötéllé összecsavart, font zsebkendővel, (s nem kötéllel zsinórral) keresztül kötjük a sebzett tagot. A körülkötéssel óvatosan kell bánnunk, csak szükség esetén szabad használni és akkor is rövid ideig szabad az ágon hagyni, mert elhalhat. Ha az orvos nem érkezik meg ekközben, akkor kissé le kell vennünk, hogy vér áramolhassák be és azután ismét körülkötjük. Mellen, nyakon levő ilynemű nagyobb fokú vérzésnek hüvelyk újunkkal szabunk gátat. Megjegyzendő, hogy mielőtt a beteghez nyúlnánk, megmossuk kezünket szappannal. Megtisztítjuk a seb környékét, ha szőrös, vagy hajas, lenyírjuk, leborotváljuk, magát a sebet is kimossuk, olyképpen, hogy tiszta vizet csurgatunk rája, és csak azután kötjük. Szükségtelen tehát a vérző sebnek vízben való öblögetése, áztatása, mert, ez csak gátolja a vérnek a megolvadását, a vér képződését. A vérzések leggyakoribb esete az orrvérzés. Itt mindig a következőleg járunk el : leültetjük és nem fektetjük a beteget, orrnyílását befogjuk ujjainkkal, vagy ha kéznél van, vattát dugunk az orrlikakba, megtiltjuk a beszédet és a mozgást. Tilos az orrfuvása, mosogatása is, valamint víznek a nyakba öntése melylyel csak ritka esetben érünk ezért. II. Csonttörés és ficzamodás. Könnyen felismerhetjük, vájjon csonttöréssel vagy ficzámodással van-e dolgunk , mert az előbbi rendkívül nagy fájdalommal jár ; az eltört testrész alakját is megváltoztatja, ott is hajlítható lesz, hol az előtt nem volt, ép úgy, mint az ízületekben. Legjobban felismerjük a törést, ha az eltört tagot az éppel összehasonlítjuk, pl. az eltört lábat az ép lábbal. Eljárásunk czélja az eltört tag rögzítése vagyis visszaadjuk eredeti alakját, azután kenderei körül csavart fadarab , kemény pakkendekli, deszkalapsínek közé kell tenni. Ha az eltört csontvag hegyes szilánkja keresztül döfte a húst és a bőrt, akkor sebbel van dolgunk, azt kötéssel látjuk el a szokásos módon, és azután csukta és ránczos, száraz ajkai körül valami boldog mosolygás ömlött el. Kellemes, áhitatos érzések ringattak el. Immár több egy félszázadnál, hogy itt e csöndes zárdában rovogatja napjait. A szerbek alapították valamikor, ezt midőn még virágzó élet volt e vidéken. Akkor sok, sok fiatal pap töltötte be e czellákat, amelyek most ime üresen állanak. Búzát és kukoriczát raknak most beléjük garmadába, Isten áldását. Rossz időkben ezek a czellák voltak éléstárai a szegény embereknek. Rossz időkben ! Hej, voltak itt rossz idők ! A Bezierker-korszakban meg azontúl egy ideig. Pater Pius megrázkódik a karosszékében, ahogy ezt elgondolja . .. Mikor nem volt szabad, Uram Isten, magyarnak lenni ! — No, ha nem azért, ott hordtuk a magyar ruhát a reverenda alatt! — mosolyog föl magában pater Pius. Hej, hej, de csúnya idők voltak ! Hanem aztán jött a jobb kor. Egy napon valami képes újságból kivágott egy képet. Titokban, a reverenda alatt elvitte a kaszinóba. Ott aztán úr, szegény, (már, hogy szegény volt akkor mind !) sorra csókolta azt a képet. És sírt is hozzá , boldogan ... A Deák Ferencz képe volt. Régi idők, elmúltak. Bizony, bizony nagyon elmúltak. íme, holnap temeti Jámbor Péternét , akkor még kis leány volt. Most már öreg asszony, halott .... így . . . sorra , kihalnak mind, elpusztulnak, kivesznek mellőle. Ezek a jó emberek . .. Pater Pius szomorúan sóhajtott. A konyhából kihallatszott a harangozóné hangja: — Főtisztelendő úr, tessék bejönni, készen a vacsora ! Erős, nagy kánikulai meleg ereszkedett le. Rálehelt a Maros-parti füzesre, a fákra, az öreg lim-lomos zárdakertre és úgy tetszett, mintha mindenek aludnának. Vasárnap délelőttönként, ha a színes ablakkoczkákon beáradt a napfény a templomba, hol ater Pius mormolta el a misét, ez emberek szinte aludtak. Az orgona is álmosan búgott és kint a jegenyesoron pihegve tátogtak a madarak. Valami különös dolgokat kezdtek beszélni. Az öreg Paál István szólott oda egy vasárnapi mise alatt baloldali szomszédjának, a félszemü Balogh Ádámnak : — Alszik sógor ? — Nem én. Ámbár hogy. . . — Nagy a meleg bizony, Balogh sógor. Öreg a papunk. — Öreg. — Oszt, fiatal pap kéne ide, aki prédikál. Mert templomban aludni, hej, nagy bűn ám ! — A bizony ! — De nem aludnánk akkor ! Vannak most, mongyák, aranyszájú páterek, fiatalok, akiknek szép beszédjük vagyon. Hallgatná az ember akár Ítélet napig. — No, az valami. — Aztán a templom is. Nézze csak sógor, majd szétmálik. Omlik-bomlik. És a zárda is, minden .. . lepusztul. — Baj biza ! — Hát kéne valamit csinálni . . No ? Mert uj világ vagyon már, sógor. Uj papok vannak, fiatalok, prédikátorok. Hát tán írjunk a püspöknek. — No, nem mondom . . . . . Miatyánk, ki vagy a . . . És szép, szelíd, ősz volt, a fák is kezdtek már kopaszodni s az öreg francziskánus zárda is megviseltebbnek látszott, hogy pater Pius nagy pecsétes levelet kapott a püspöki székhelyről. Szomorú irás volt, kegyetlen, pedig a jóságos főpap irta, a püspök.— öreg vagy már derék pater Pius, nagyon öreg, mondták a betűk — menj pihenni, nyugodni, megérdemlőd. Menj Isten hírével, nincs több szükség rád, az ég áldása rajtad . . . Pater Pius pedig mély sóhajjal hanyatlott vissza karosszékében. Összekulcsolta a kezeit, lecsukta félig szemhéjait és úgy tetszett, mintha aludnék . . Pedig sírt. Sohse tette ezt, csak akkor régen, a rossz időkben ... Pakots József: »SOMOGYI ÚJSÁG« 2901. július hó 2