Somogyi Ujsag, 1901. június-december (8. évfolyam, 27-53. szám)

1901-07-02 / 27. szám

Vili, évfolyam sére és szükség esetén még most is védbástyái lehetnek az alkotmánynak, mint voltak annakelőtte. Ha általános­ságban nincs is igazuk azoknak, akik ilyen meggyőződést hirdetnek, nem egy részletkérdés tekintetében az ő ré­sükön van az igazság. De a részletekben való igazság háttérbe kell, hogy szoruljon az általános nagy igazságok előtt. Ez a világ rendje. Mindebből kitűnik hogy érnie kell még a közhangulatnak, néze­teknek, balvéleménynek kell megváltoz­­niok és tömeg indokolatlan aggályainak kell szétoszlania, míg a közigazgatás államosítása törvénynyé válik. S ehez idő kell, évek kellenek ! ! ! Jelenleg pedig úgy áll a dolog, hogy a közigazgatásunk nehézkes, sok tekintetben czélszerűtlen s nem illik bele a modern viszonyokba. Az ügy­vitel ellen van a legtöbb panasz. Ez pedig egy fontos részletkérdés, melyet kitűnően meg lehet oldani egy részlet törvénynyel. S ez a közigazgatás egyszerűsíté­séről szóló. Sok víz fog még lefolyni a Dunán, míg törvény lesz a közigazga­tás államosításáról s ez idő alatt az egyszerűsítésről szóló törvény olyan nagy szükséget pótol, hogy ezt a reformot örömmel kell fogadnunk. Most azon fordul meg minden, hogy a törvényt helyesen hajtsák végre. Ebben kételkedni sémi okunk nincs. Mert a mai vármegyének olyan képzett tisztviselőszemélyzet áll rendelkezésére, mely intelligenc­iájával és buzgóságá­­val a legnehezebb feladatok megoldá­sára is képes. Sok hasztalan irka-firkától, szük­ségtelen eljárástól menti fel az új tör­vény a tisztviselőket, míg a közönséget időveszteségtől és hivatalról-hivatalra való futkozástól kíméli meg. S ezzel egy rendkívül fontos eredményt értünk el. Az első segítség­nyújtás. Az első segély­nyújtás czélja, hogy valami belső vagy külső hatás (szerencsétlenség stb.) folytán rosszul, vagy szerencsétlenül járt embertársunkat kellően ellássuk, vagy ápolásban részesítsük mindaddig, míg az orvos megérkezik, ki aztán hivatva van az ily módon ellátott beteget tovább kezelni. Az első segítség­nyújtás, mint ilyen nem szorítkozhatik gyógyszerekre, vagy az ezt tartalmazó ú. n mentő­szekrényre, mert hiszen arra senki sem készülhet el, hogy itt, vagy ott segítséget kell nyújtani szerencsétlenül járt embertársának. Az ilyen „esetek” csak kivételesen történnek, valami gyógytár közelében, és orvos nincs kéznél . Így tehát magunknak kell segítsé­get nyújtani, és­pedig csak azokkal az eszközökkel, segíthetünk, melyek épen rendelkezésünkre állanak. Nincsen tárgy, melyet fel nem használhatunk erre a, czélra fadarab, zsebkendő, deszka stb. kimondhatatlan szolgálatot tehetnek adott esetekben. Az első segély­nyújtás a következő s alkalommal válik leggyakrabban szükségessé : I. Sebzéseknél (szúrt, ütött, lőtt, vágott, égett.) II. Csonttörés és ficzarkodásnál. III. Ájulás fulladozásnál. I) Sebzések: A seb a bőr és alatta levő részeinek megszakítása. Bármikép jött is létre, akár ütés, szúrás, vágás, lövés stb. A seb mindig vérzéssel jár, mert a bőr alatt csörgedező vér utat talál, melyen át a felszínre törhet, folyhat. Mi a teendőnk, tehát egy vér­ő sebbel ? A vérzés elállítása, illetőleg csillapítása. És ezt kötés által érhetjük el, tehát a sebet kötni kell, hogy ne vérezzék. A sebre idegen anyagot (hamut sót, sózott kenye­ret, falevelet, tojást, flastromot, árnyikat stb.) rakni határozottan tilos, mert rend­kívül veszedelmes. A viríts csillapítása. Kisebb vérzés önmagától is eláll. Vagyis megalszik a vér, mintegy fedőt képez, melyen által többé nem tör a vér. Erőseb­ben vérző sebre kötést teszünk. Egysze­rűen bekötjük a sebet tisztára mosott száraz rong­gyal, ennek híján tiszta zseb­kendővel. Ha azt tapasztaljuk, hogy a vérzés nagyobb fokú, tehát nem áll el, hanem átszívódik, akkor u. n. nyomókötést (szorító) alkalmazunk. Össze­göngyölge­tett tiszta zsebkendőt teszünk a vérző sebre és az ily módon ellátott sebet másik rongygyal,­­vagy zsebkendővel bekötjük. Ha azonban látjuk, hogy a sérülés nagyobb fokú és sugár alakban lövet ki a piros vér, akkor kötéllé összecsavart, font zsebken­dővel, (s nem kötéllel zsinórral) keresztül kötjük a sebzett tagot. A körül­­kötéssel óvatosan kell bánnunk, csak szükség esetén szabad használni és akkor is rövid ideig szabad a­z ágon hagyni, mert elhalhat. Ha az orvos nem érkezik meg ekközben, akkor kissé le kell vennünk, hogy vér áramolhassák be és azután ismét körülkötjük. Mellen, nyakon levő ilynemű nagyobb fokú vérzésnek hüvelyk újunkkal szabunk gátat. Megjegyzendő, hogy mielőtt a beteg­hez nyúlnánk, megmossuk kezünket szap­pannal. Megtisztítjuk a seb környékét, ha szőrös, vagy hajas, leny­írjuk, leborot­váljuk, magát a sebet is kimossuk, olykép­pen, hogy tiszta vizet csurgatunk rája, és csak azután kötjük. Szükségtelen tehát a vérző sebnek vízben való öblögetése, áztatása, mert, ez csak gátolja a vérnek a megolvadását, a vér képződését. A vérzések leggyakoribb esete az orr­vérzés. Itt mindig a következőleg járunk el : leültetjük és nem fektetjük a bete­get, orrnyílását befogjuk ujjainkkal, vagy ha kéznél van, vattát dugunk az orrli­­kakba, megtiltjuk a beszédet és a mozgást. Tilos az orr­fuvása, mosogatása is, valamint víznek a nyakba öntése melylyel csak ritka esetben érünk ezért. II. Csonttörés és ficzamodás. Könnyen felismerhetjük, vájjon csonttöréssel vagy ficzámodással van-e dolgunk , mert az előbbi rendkívül nagy fájdalommal jár ; az eltört testrész alakj­át is megváltoztatja, ott is hajlítható lesz, hol az előtt nem volt, ép úgy, mint az ízületekben. Leg­jobban felismerjük a törést, ha az eltört tagot az éppel összehasonlítjuk, pl. az eltört lábat az ép lábbal. Eljárásunk czélja az eltört tag rög­zítése vagyis visszaadjuk eredeti alakját, azután kenderei körül csavart fadarab , kemény pakkendekli, deszkalap­­sínek közé kell tenni. Ha az eltört csontvag hegyes szilánkja keresztül döfte a húst és a bőrt, akkor sebbel van dolgunk, azt kötéssel látjuk el a szokásos módon, és azután csukta és ránczos, száraz ajkai körül valami boldog mosolygás ömlött el. Kel­lemes, áhitatos érzések ringattak el. Immár több egy félszázadnál, hogy itt e csöndes zárdában rovogatja napjait. A szerbek alapították valamikor, ezt mi­dőn még virágzó élet volt e vidéken. Ak­kor sok, sok fiatal pap töltötte be e czellákat, amelyek most ime üresen álla­nak. Búzát és kukoriczát raknak most beléjük garmadába, Isten áldását. Rossz időkben ezek a czellák voltak éléstárai a szegény embereknek. Rossz időkben ! Hej, voltak itt rossz idők ! A Bezierker-korszakban meg azontúl egy ideig. Pater Pius megrázkódik a karos­székében, ahogy ezt elgondolja . .. Mikor nem volt szabad, Uram Isten, magyarnak lenni ! — No, ha nem azért, ott hordtuk a magyar ruhát a reverenda alatt! — mo­solyog föl magában pater Pius. Hej, hej, de csúnya idők voltak ! Hanem aztán jött a jobb kor. Egy napon valami képes újságból kivágott egy ké­pet. Titokban, a reverenda alatt elvitte a kaszinóba. Ott aztán úr, szegény, (már, hogy szegény volt akkor mind !) sorra csókolta azt a képet. És sírt is hozzá , boldogan ... A Deák Ferencz képe volt. Régi idők, elmúltak. Bizony, bizony nagyon elmúltak. íme, holnap temeti Jámbor Péternét , ak­kor még kis leány volt. Most már öreg asszony, halott .... így . . . sorra , kihalnak mind, elpusztul­nak, kivesznek mellőle. Ezek a jó em­berek . .. Pater Pius szomorúan sóhajtott. A konyhából kihallatszott a harangozóné hangja: — Főtisztelendő úr, tessék bejönni, készen a vacsora ! Erős, nagy kánikulai meleg ereszke­dett le. Rálehelt a Maros-parti füzesre, a fákra, az öreg lim-lomos zárdakertre és úgy tetszett, mintha mindenek aludnának. Vasárnap délelőttönként, ha a színes ablakkoczkákon beáradt a napfény a templomba, hol­­ ater Pius mormolta el a misét, ez emberek szinte aludtak. Az orgona is álmosan búgott és kint a jege­nyesoron pihegve tátogtak a madarak. Valami különös dolgokat kezdtek be­szélni. Az öreg Paál István szólott oda egy vasárnapi mise alatt baloldali szom­szédjának, a félszemü Balogh Ádámnak : — Alszik sógor ? — Nem én. Ámbár hogy. . . — Nagy a meleg bizony, Balogh só­gor. Öreg a papunk. — Öreg. — Oszt, fiatal pap kéne ide, aki prédikál. Mert templomban aludni, hej, nagy bűn ám ! — A bizony ! — De nem aludnánk akkor ! Vannak most, mongyák, aranyszájú páterek, fiata­lok, akiknek szép beszédjük vagyon. Hall­gatná az ember akár Ítélet napig. — No, az valami. — Aztán a templom is. Nézze csak sógor, majd szét­málik. Omlik-bomlik. És a zárda is, minden .. . lepusztul. — Baj biz­a ! — Hát kéne valamit csinálni . . No ? Mert uj világ vagyon már, sógor. Uj papok vannak, fiatalok, prédikátorok. Hát tán írjunk a püspöknek. — No, nem mondom . . . . . Miatyánk, ki vagy a . . . És szép, szelíd, ősz volt, a fák is kezdtek már kopaszodni s az öreg francziskánus zárda is megviseltebbnek látszott, hogy pater Pius nagy pecsétes levelet kapott a püspöki székhelyről. Szo­morú irás volt, kegyetlen, pedig a jósá­gos főpap irta, a püspök.­­— öreg vagy már derék pater Pius, nagyon öreg, mondták a betűk — menj pihenni, nyugodni, megérdemlőd. Menj Isten hírével, nincs több szükség rád, az ég áldása rajtad . . . Pater Pius pedig mély sóhajjal ha­nyatlott vissza karosszékében. Összekul­csolta a kezeit, lecsukta félig szemhéjait és úgy tetszett, mintha aludnék . . Pedig sírt. Sohse tette ezt, csak akkor régen, a rossz időkben ... Pakots József: »SOMOGYI ÚJSÁG« 2901. július hó 2

Next