Somogyi Ujsag, 1905. július-november (12. évfolyam, 27-48. szám)

1905-07-05 / 27. szám

XII. évfolyam. 27. szám Kaposvár, 1905. julius 5. Kéziratokat vissza nem adunk. Kiadóhivatal : ItMiTK­, Irinyi D.-n. ti lát czimrení&k a­z elfifizetési pénzek. Hirdetitek és nyílttéri közlemények : ELŐFIZETÉSI DÍJ : Egész évre . 8 kor Félévre . . 4 » Negyedévre 2 » Egyes »ám árt. 10 111. MEGYE­ és HELYHEEDEKÜ VEGYES TARTALMÚ H­E­T­I L­A­P A „Kaposvári hivatalnokok társasköre“ hivatalos közlönye. Megjelenik hetenkint egyszer: 1­ZE­RDÁN. Telefon szám: 96. Felelős szerkesztő és kiadó: POÓR SÁNDOR. Telefon szám : 96. Szerkesztőség: Kaposvár, Irány D.-u. 14. Ide küldendő a lap szellemi részét illető minies­közlemény. Bérmentetten külde­ményt sem fogadunk el. A züllött társadalom. (L.) Midőn vezető czikkünknek eme czim­et választottuk, czélunk nem az volt, hogy vele talán, a züllő társa­dalom megmentését hittük volna, hanem az, hogy egy porszemmel mi is járul­junk ama törekvéshez­, amely a társa­dalom megmentését tűzte ki nemes czéljául. Mert, hogy társadalmunk napról­­napra jobban rohan, a teljes elzüllés sötét ösvényének tátongó karjai közé, — aki gondolkozik kissé felette, — bizo­nyára igazat ad nekünk. Hiszen lépten-nyomon találkozunk az erkölcsök teljes sülyedésével, az em­berbaráti szeretet figyelmen kívül ha­gyásával, az egymás iránti tisztelet, becsülés megszűnésével. Lépten-nyomon meggyőződhetünk róla, hogy az egész emberi törekvés ma már nem más, mint a hirtelen meggazdagodás; történjék az bárminő becstelen alapon, bárminő erkölcstelen utakon. Más czélja a társadalom egyes tagjainak nincs, mint a „pénz“, mentül több „pénz“!! Feláldozzuk a „pénzért“ az életet, a becsületet, szabadságunkat és mindent, mindent. Egyik fő indító oka ennek, a tul­­ságba kergetett fényűzés, melytől ma már nemcsak a vagyonosabb osztály, hanem az egész társadalom, a gunyhók szegény lakója, a hajléktalanok osztálya is megvan mételyezve. Mindennap láthatjuk az uczák leá­nyait, kik munka helyett, női becsüle­tük árán szerzik be, a divat majmolás eszközét a „pénzt“. És midőn előbb üde itju arczukról, az ártatlanság virá­gai lehullanak, midőn a női szemérem pírja már előttük ismeretlen fogalom lesz, kifestett ábrázattal törekszenek a hiányokat pótolni, s végre oda jutnak életmódjuk folytán, hogy egész lényü­kön nincs más, ami csak egy parányi boldogságot tükrözne vissza, mint az arczukra kent festék, ez is csak azért, mert nem tudja, hogy a gyalázattól,mily rut bőrt föd el. A hivatalnok, az ügyvéd, orvos, mérnök stb. ma már a legnagyobb részben, nem a társadalomban nyert szép állásának, embertársai javára leendő felhasználására törekszik; ez ma már a legutolsó mellék­czél, a fő, a pénz utáni vágy kielégítése, hogy ezzel majmolhassa, esetleg túlszárnyalhassa azokat a hatalmasokat, kiket a sors a nagy vagyon örökös uraivá tett. Hogy azután czélt érhessenek, sok esetben letérnek a becsület, a tisztesség útjáról, sőt nem riadnak vissza a bűnök leg­sötétebbjének elkövetésétől, tiszttársaik­nak, kartá­rsaiknak megkárosításától, sőt alattomos üldözésétől sem Egyedüli fő czél náluk a „pénz“, melynek ha­tása alatt a becsület sok esetben isme­­retlen fogalommá törpül. A földműves polgár, kinek kel­lene, hogy egyedüli feladata legyen, a föld ősiér b­ékeny­ségének kiaknázása, hasznosítása; ma már a „paraszt fur­­fang“ megteremtője, amely mindenre képes, csakhogy embertársát megkáro­sítva, hiszékenységét, járatlanságát, a maga javára kizsákmányolhassa, és ez által magának jogtalan, meg nem érde­melt hasznot, „pénzt“ teremthessen. Rá­kényszeríti erre családi köre is, mert felesége, leányai nem érik be máma már a szegény egyszerűséggel, hanem­ ­ A R­eg Z &. A mármarosi Salamon imája. Ac Ossi azé! már megkezdte szeszé­lyes játékait. Mint valami éretlen suhancz rázta meg a c­­énévél* utszéli fák üstökét, le­­hulkijtva róluk a fonnyadt, száraz leveleket, melyek halk zörgéssel lassan, észrevétlenül, mint magának az enyészetnek érkezése, leálltak alá a sáros kövezetre. A fák ágai meg összeverődtek, mint fonnyadt, elúszott karjai kétségbeesett, vén anyókáknak, kik szemeik előtt látják gyer­mekük pusztulását. Ennek érzete teljesen ránehezedett a városra, az emberekre, kik­nek zsibongó lármája is eltompult és olyan lett, mint valami földalatti irdatlan gép satíntelen dübörgése. Lehajtott fejjel, görnyedten és rész­­­telenül állt a pusztulás közepette egy szürke alak. A ruhája a durva munkától, az arcza meg a fáradság verejtékétől fakó volt, de sötét szemeinek réveteg tekin­tetét álmodosva, járhatta végig a szomorú környezeten. Haza gondolt. Otthon, Mármarosban éppen most hagyja el rongyos vityrlóját három — négy falu zsidója, hogy összejöjjön közös imára bűnbocsánatért, békességért és jó­létért ... Ilyenkor délután a vén kopott templomban már hófehér minden: az em­berek ruhája, lelke, amint fájdalmas áhí­tattal, a földieket kiengesztelve átengedik magukat könyörgő imának, ah, mert ott a Mármarosban a szegény, kaftanos zsidó­nak oly sok könyörögni valója van. És holnap is egész nap, megtörve, étlen-szomjan könyörögni fognak ... Buzgó imával, erenge fohászszal ké­szülődött­­ is a holnapi nap megünnep­lésére, vad idegen emberek közé, nélkülözve az öreg törődött szülők és vagy nyolcz testvér ily alkalommal megszokott ellágyult szeretőjét. Ennek a napnak az áhítata eltöltötte egész lényét. Rajongó lelkesedéssel gondolt arra, hogy holnap majd kitárja szívét, lelkét, hogy holnap remegő érzéssel, sírva fogja elmondani imáját. És ezt az imát, ezzel a buzgalommal elmondott imáját ezen a napon meg fogja hallgatni az úr. Ez az indulat elragadta lekét, gondo­latok fogamzottak meg benne, feltűnt előtte szűk, kicsiny körének valamennyi sok, nagy szenvedése és ő mint a gazda, ki a ter­mést válogatja kikereste közülök azt, ami leginkább nyomta, a­mi leginkább fájt neki és imájába foglalta az etttől való meg­szabadulást. A gondolatok szavakká tömörültek agyában és amint így lassan, összeállította fohászát, nagy buzgalommal eltelve ismé­telgette : — Halgasd meg Uram imámat, mert nagy az én szenvedésem, bánatom. Engedd meg, oh, Mindenható, hogy a Te nevednek ellenségei ne ismerjék fel oh mindjárt zsidó voltomat. Hiszen jól tudom, hogy nagy kegy, teljes üdvösség zsidónak lenni, de nézd úgy ütnek, szidalmaznak és gúnyol­nak érte ! Reggeltől estig folyton gyötörnek. Tegnap fülem mellől eldurvult, otromba munkástársaim levágták tövig a hajamat, kirántották ruhámból a Neked szentelt ruhadarabot is összetépték, arczomba vág­ták... Ne engedd ezt, oh Uram! Tedd meg, hogy ne lássák meg bennem a zsidót... Aztán... aztán, oh hallgass meg Uram, engedd meg, hogy egyszer, egyetlen egy­szer, — mondom csak egyszer — jóllak­hassak, oly jól, ahogy én gondolom, meleg, párolgó étellel. Három napja már, hogy törött, romlott almát eszem. Ma délbe még

Next