Somogyi Ujsag, 1906. július-december (13. évfolyam, 29-49. szám)

1906-07-18 / 29. szám

sors, hogy a tudományok és művé­szetek gazdag forrásából merít­hettek önmaguk és mások számára s hogy zsákmányolhattak belőle nemcsak a saját hivatásuk, hanem egy magasabb és igen fontos műkö­désük számára is, a­mely az em­beriség javára s üdvére irányul. Minden más kornál szigorúbban és sürgetőbben követeli a mi ko­runk, hogy a közéletbe lépő ember szilárd jövőt építhetne magának. „A tudás-hatalom!“ Íme ez a mi korunk alapjelszava. Minél nagyobb a műveltség mértéke, annál könnyebbé lesz az életben való bol­dogulás ; minél inkább haladott valaki a tudományokban, annál magasabb értéke van a művelt­ségének ; de nem mindig jogosan, mert a műveltséghez oda kell szá­mítani a nemes gondolkodást és az erkölcsi elveket — a tiszta huma­nitás synboluma gyanánt. Arra van szüksége az ember­nek, hogy legyen azzá, amivé lennie kell. Csak ez nemesíti őt; különben mások nem becsülik, de ő se becsüli meg önmagát, ő nem boldog. Ebből látható, hogy minden jónak alapja: az igazi tudáson kívül a becsületesség és erkölcsös­ség , mert az erkölcstelen embernél szó sem lehet az emberi méltóságról. A mi jelszavunk tehát: a­z alapos tudomány, tiszta erkölcs és becsületesség. Cselkó József: Egyről-másról. Jaj végem van! Oda vagyok falustól, városostul, ker­testül, erdőstül, vizestül, tüzestől!! Legkevesebb kivégeznek, de még nagyobb baj is eshetik rajtam. Ellenem fordult az egész kaposvári rendőrség! Perbe fogtak, még­pedig sajtópörbe. Keresik rajtam elveszített becsületüket vagyis ennek egyik részét, a­miért azt mertem írni, hogy »úgy hallom a rendőrnő ténsasszonyok is foglalkoznak« »k­o­fa­ság­g­a­l.« Ez úgy látszik az alsóbb, felsőbb, leg­felsőbb rendőri fölfogás szerint igen nagy becsületsértés. Pedig hát a »k­o­f­a­s­á­g« elég tisz­tességes foglalkozás. Rangfokozat ugyan nincs náluk. Nincs »káplár,« »führer,« • őrmester* stb. rangban lévő »k­o­f­a.« Talán ezért tartotta a magas rendőr­ség a »kofaságot« becsületsértés­nek ?! Mert hát a kaposvári rendőrségnél alig van olyan, akinek rangfokozata nincs, — ritka a »k­ö­z­r­e­n­d­ő­r.« Ez lehet annak is az oka, hogy az éjszakák Kaposvárott zajosabbak, mint a nappalok. Mert éjjel úgy ordítanak a zár­órát nem ismerő lebujok kétes alakjai, mint a sakálok. • A rendőrség békében hagyja őket, mert hátha megesnék, hogy azok vernék meg a rendőrt és ezáltal a rendőr diskvali­­fikálva lenne, elveszítené »s­a r­z­s­i­j­á t.« De még a közmondás is az tanítja, hogy »a részeg ember elől az Isten is kitér.« Hogy kine térne tehát a rendnek dicső őre András?! Hiszen bármekkora is a hatalma, akkora még sincs, mint a minden­ható Istennek. Mi legalább azt hisszük, de hogy a rendőr nincsen-e ellenkező fölfogásban, nem tudjuk. De meglehet. Elismerem, hogy rosszul tettem azt, miszerint »önérzetes vitézeink* nejeiről föltettem a »kora* foglalkozást. De ezzel sérteni nem akartam. Vissza is szívtam a következő számban, de azt a megsértett becsület kutyába sem vette. Neki vér kell! Vér kell bosszú szóró­jának kielégítésére. Ezért vállaltak szolidaritást és aláírták a följelentést »sajátkezűlé­g« mind­annyian. Ez is nekik használt! ! Bebizonyították, hogy nem csak írni olvasni tudnak, de még a büntető törvény szakaszai is ismeretesek előttük numerus szerint is. Világosan kilátszik ebből is, hogy nem csak Kaposvár városa haladt a kultúra nemes mezején, de még a rendőrsége is. Mert az írás, olvasás igen szép mesterség! Hát még a paragra­fusok tudása!! Ez óriási haladás a művelődés terén. Ebből eredhet az is talán, hogy az utcán éjjel kujtorgó »r­i­p­ő­k­ö­­ket,« »repedsarkuakat« rangjukon alulinak tartják összefogdosni. Vagy talán a büntető­jogban nem haladtak még annyira, hogy erre is meg­találták volna a paragrafust. No de legyünk nyugodtak majd meg­lesz ez is. Minden esetre igen szép dolog rendőr­ségünknél az a nemes vonás, hogy becsü­letét keresi. Ezt ugyan mindenki nem teszi­­meg, mert ismerjük azt a bizonyos cigánynak az esetét, akit mikor nagyon megsértették becsületében, biztatta az »első prí­más­a,« hogy tegyen e miatt följelentést és keresse a becsületét a bíróságnál; de a cigány azt mondta reá: »ő nem keresi mert úgy érzi, hogy az övé megvan, már pedig akinek megvan, annak nincs oka a keresésére.« No­hanem nem lehet ám mindenki cigány! Félelmem tehát határtalan, rettenetes és borzasztó. Mi lesz velem?! Megölnek, kerékbe törnek, előzőleg pedig a Spanyol inkvizíció összes kínzó eszközeivel megismertetnek, mondta el. Ott rejtegette az édesen fájó titkot kis szívének legrejtettebb redőjében. Félve nyúlt hozzá még gondolatban is azokon az álmatlanul eltöltött hosszú éjsza­kákon__Mert ezeken az éjszakákon súgta meg neki finom női ösztöne azt is, hogy Bárdos nagyon szenved a levélke miatt... • De azt viszont Bárdos nem tudta — ugyan honnan is tudhatta volna azután a levél után, — hogy az ő kis Erzsikéje éjjelenkint könnyeivel áztatja a párnát.... Hogy megbánta már nagyon amit irt — Hogy nem úgy értette ő azt.... Mert ő még kis leány__ Hogy neki még kimondani nem szabad a mit szive érez.... Mert esetleg a papa és mama megtudja és akkor.... Ilyen és hasonló fájó gondolatok jár­tak a kis Erzsike fejecskéjében azokon az álmatlan éjszakákon.... Hát a­mit még kis szive érzett? Hogy vergődött ártatlan fehér lelke kétségbeesésében, tehetetlenségében ? Azt látni kellett volna Bárdosnak, akkor nem lett volna oly kegyetlen, oly rátartós és eljárt volna ismét a színházba, sőt még ő kért volna bocsánatot kicsi Erzsikéjétől.... ............A kicsi Erzsike szívében pedig minden nap egy új remény sugár látott napvilágot, hogy este az előadáson viszont fogja láthatni Bárdost.... De bizony az a remény sugár még aznap minden esete sírját lelte a keserű csalódás temetőjében.... III. Egy hét ismét elmúlt. Semmivel sem különb napok, mint az előbbiek. Bárdos szive még mindig úgy sajgott, mintha csak tegnap sebezték volna meg. Sőt az azóta eltelt 2 hét csak jobban megérlelte benne feltett szándékát. Nem tudott attól a gondolattól szabadulni, bele­ette az magát agyának sejtjeibe. Vannak lelkek, kik betegesen érzéke­nyek s egy-egy nagyobb lelkirázkódás romba dönti egész lelkivilágukat maga alá temetve, összetörve energiájukat, mely aztán nem képes ellent állni a kétségbeesett fájdalom­nak, melynek rabjául esnek s legtöbbször áldozatául is. Ilyen leláncolt, bilincsekbe vert rab­­lélek volt Bárdos is elviselhetetlen fájdal­mában. Bárdost mi sem tántoríthatta többbé el­fejtett végzetes tette szándékától. Bármely pillanat készen találta rá. És mégis várt . . . Azt a napot várta Bárdos is, a­mit a kis Erzsiké: jutalomjátékának napját. Csak­hogy micsoda okból az egyik és milyenből a másik? A cél ugyan mindkettőjüknél egy volt. Elvesztett boldogságát akarta mindkettő újra feltalálni. Csak a kivitel módjában tértek el egymástól ... ott ég és föld volt külömbség köztük. Mert Erzsiké itt e földön . . . Bárdos meg odafenn vélte elvesztett boldogságának nyugalmát feltalálni. Mert Erzsiké lehetet­lennek tartotta, hogy Bárdos az ő jutalom­játékára el ne jöjjön, hiszen szívszorongva várta minden este az előadás kezdetét, hogy egyszer csak viszont fogja látni. . . Annyi csalódás után most ezt kizártnak tartotta. — El kell jönnie, ha szeret — gondol a szegény kis leány magában az öltözőben jutalomjátéka estélyén. Izgatottan, kipirult arcc­al, úgyszólván lázban égve várta az előadás kezdetét. (Folytatjuk.) „DVJIVUJU Y­­ UdirtAU' tyuo. julius in.

Next