Somogyi Ujsag, 1907. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1907-01-02 / 1. szám
e nyíltan, de jótékonyságát ne alacsonyítsa le odáig, hogy léha mulatozások védő köntöséül szolgáljon. Nagy, igen nagy erkölcstelenség, amikor valaki víg hejehujával, mulatozással akarja elfojtani az éhezők jajját, a fázok zokogását. Erkölcstelenség, mert szinte gúny tárgyává teszi az emberi lélek érzületeit. Más a mulatozás, a vigadás és más a jótékonyság. Valamint a tüzet vízzel párosítani nem lehet, úgy nem lehet együvé forrasztani az élet magasságait és mélységeit sem. Igen, szükség van arra, hogy a szaköltödőkön segítsünk, mégpedig mennél hamarabban és sürgősebben. De ez a segítség ne legyen jótékonyság, ne legyen könyöradomány, hanem nyújtsunk módot és alkalmat mindenkinek arra, hogy egyéniségéhez mérten a saját erejéből boldogulhasson. Jegyezzük jól magunknak, ezt nem a könyörület parancsolja, hanem a jog követeli, az a jog, mely egyformán áll szegényre és gazdagra, szerencsésre és boldogtalanra. Gyűl, gyűl egyre az elfojtott keserűség. Halmozódik a gyúlékony tüzelő és tisztán a véletlenségtől függ, mikor jobban pusztító lángra. Minek várjunk tétlenül, tehetetlenül erre a pillanatra? Fogjunk hozzá mielőbb addig, míg nem késő, amíg módunkban áll magunk készítette mederbe terelni azt a kitörést, mely végzetessé válna, ha a maga utján haladna vakon tovább. Változtassunk a társadalmi renden. Szabadítsuk fel a földet, melyet előítélet, a múlt idők sötét elfogultságában fogantatott törvények bilincsben tartanak. Adjunk mindenkinek módot és alkalmat arra, hogy megmutassa, mily feladat teljesítésére, melyik működési kör betöltésére rendelkezik elegendő erővel és tehetséggel és aszerint tegyük lehetővé mindenkinek, hogy a társadalomnak hasznot hajtó és amellett boldog tagja legyen. Vagy nem félnek e a tisztelt farsangoló urak és hölgyek attól, hogy az éhes tömeg gúnynak veszi, ha kacagással, mulatozással akarnak segíteni baján? Hagyjuk el tehát a cifra sallangokat, mulassunk, ha kedvünk tartja, de amikor jótékonyak akarunk lenni, akkor legyünk igazán azok. Divajkodással, mulatozással még nem segítettek senkin soha. Más városban mentünk tehát szerencsét próbálni, de vesztünkre. Ott már mielőttünk egy cirkusztrupp ütötte fel sátorfáját és a mi szerény színlapjaink nem tudták túlharsogni a cirkuszi kikiáltó trombitáját és a cintányér harsányan hívogató zenéjét. Beütött az ínség időszaka. A szokatlan hideg idő s a hiányos táplálkozás ágyba döntötte társulatunk felerészét, a másik rész pedig lankadatlan hévvel igyekezett rést törni a közönség jéghideg közönyén. Mindhiába. Repertoriunk legszebb darabjai mind üres házak mellett kerültek előadásra. Igazgatónk kétségbe volt esve, úgy hogy még nekünk kellett őt vigasztalni, mikor gázsi fizetéskor csak könnyekkel tudott kielégíteni. A jó módban szerzett ruhák mind lemaradoztak rólunk, hol itt, hol amott a zálogban s a dermesztő hideg időben felsőkabát nélkül, vékony lerongyolt ruhákban játszottunk minisztereket, hercegeket és előkelő gavalérokat. Ekkor, a végszükség utolsó pillanatában, jelent meg beborult láthatárunkon Kenessey Muki, a vidék leggazdagabb gentrije. Veszettül belebolondult primadonnánkba. Vége hossza nem volt azután a dáridóknak, mit természetesen a gazdag Kenessey fizetett. Ha nem jött közönség a színházba, Kenessey Muki egymaga kibérelte az összes helyeket és úgy bocsájtotta be a színházi élvezetekre sóvár ingyen publikumot. Ismét felragyogott szerencsecsillagunk és elfelejtettük mind ama nyomorúságunkat, melyekben eddig részünk volt. Csak Ruby Sándor nézte rossz szemmel a dolognak ilyetén való javulását. Sehogy sem tetszett neki, hogy Kenessey annyit forgolódik a primadonna körül. Amitől félt az be is következett, mert egy szép napon Kenessey Muki megkérte Györgyey Ilonka kezét. A primadonna pedig nem utasította vissza a kérőt. Szegény Ruby Sándor! még beszélni se lehetett vele, annyira szívére vette a dolgot, hogy egészen belebetegedett. «■ Fényes estre készülődtünk. Györgyey Ilonka mielőtt Kenesseyhez férjhez ment volna, még egy utolsó előadásban akart elbúcsúzni a világot jelentő deszkákról, pályatársaitól és a közönségtől. Legfényesebb, leghatásosabb darabját választotta ez alkalomra. Rozemundát, vagy a Szegénység átka, volt a címe a darabnak ma már ismeretlen, de akkoriban sokat sírtak láttára a színházlátogatók. Györgyey adta Rosamundát, míg partnere Ruby Sándor volt, ki bár betegen, de mégis elvállalta szerepét. Az egész színház zsúfolásig meg volt telve. Mindenki kíváncsi volt a színésznőre, ki oly szerencsés volt a vidék legelső gavallérját elhalászni. Az előadás gyönyörűen ment, a szereplők remekeltek. Györgyey és Ruby felejthetetlenné akarták az estét tenni. És az sikerült is neki. Leghatásosabb jelenet a harmadik felvonás végén játszódott le, Oltramund, a szegény lovag esdekelve kéri Rosamundát, hogy ne menjen a csúf, de gazdag Lothár lovaghoz feleségül. Rosamunda bár szereti Oltramundot, de a pompa és fény kedvelése Lothárhoz vonza. Mindnyájan meghatottan vettük észre, hogy milyen hasonlatosság van néha a tragédiák és az élet eseményei között. Rosamunda hajthatatlan marad. Most Oltramund kirántja tőrét és e kiálltással: — Ha enyém nem lehetsz, úgy másé se légy. — Markolatig döfte Rosamunda keblébe, ő maga pedig kardjába dőlt. A közönség tapsorkánya nem akart megszűnni, a hatásosan megjátszott jelenet után és toporzékolva követelte Györgyei és Ruby megjelenését a függöny előtt. Azok pedig nem hallották már a szűnni nem akaró tapsokat és kihívásokat, hanem szép csendesen feküdtek egymás mellett, boldog mosolylyal ajkukon, kiengesztelődve a halálban. „SOMOGYI ÚJSÁG“ Egyről-másról. Nem szólottunk, a mai korszakban divattá vált, úgynevezett »jótékonyadakozásról,« mindaddig, míg a »szezonja« le nem járt. Féltünk tőle, hogy megvádolnak bennünket azzal, hogy nagy kárt teszünk az éhező emberiségnek. Most azonban már, mikor a közönség jó nagy része kijótékonykodta magát, tekintsünk körül kissé ezen úgynevezett »jótékonyság mezején.« Összeadják filléreiket, a jóhiszemű emberek, egy valaki kezére, aki elhatározta magában és nyomban ki is kiáltotta magáról, hogy ő a szent jótékonyságra áldozza egész életét.Akik pedig önként nem adakoznak, azokat majdnem kényszerítik, sőt bátran elmondhatjuk, hogy »pumpolják,« a jótékonyság nevében. Összejön azután egy bizonyos összeg pénz, több élelmiszer és a szent ünnepek alkalmából osztják ki, az úgynevezett szegényeknek. Mert hát ezek csak »úgynevezettek.« Hogy is ne? Hiszen szabad óráikban, mikor nem könyör adományokért kell menniök, mosónők, takarítónők stb. És pedig milyenek ! ! Az Istennek sem mennek el mosni ! - 60 fillér napszám, reggeli, tízórai, ebéd, uzsona és vacsora kikötött bér nélkül. De a tízóraihoz legyen ám egy üveg sör, az ebédhez, vacsorához pedig fél-fél liter bor is-Amelyik háziasszony ezt meg nem adja, azt kineveti, a könyör adományokra pályázó díszes mosóné. Mikor azután megjön a könyör adományok kiosztásának »szezonja,« oly alázatosan oly keverves könyörgések között mennek oda, felvenni a jótékonyság gyümöcsét, mint az éhhalállal küzdő nyomorék. Mikor pedig megjön a könyörületességre alapul szógáló ünnep, olyan dáridót, teveszélyt rendeznek, a pénz, esetleg kapott liszt eladási árából, hogy majd a házoldalát rugdossák ki. Biztos tudomásunk van róla, hogy így történik. A »szemérmes szegények,« akik igaz reá volnának szorulva, embertársaik segélyére, nem kürtölik ki nyomorukat inkább nélkülöznek és éheznek, így azután nem kapnak semmit. Ajánljuk figyelmébe a fentieket, azoknak, akik — csak gyanítható okból, — folyton a »szent könyörület nevében óhajtanak maguknak babérokat szerezni. Sapritti, 1907. január 2.