Somogyvármegye, 1907. július-szeptember (3. évfolyam, 148/619-223/694. szám)

1907-07-02 / 148. (619.) szám

. A leleplező ünnepség délután hal órakor vette kezdetét. Amikor a szobor körül elhelyezkedett a közönség, a cigány­­zenekar eljátszotta a »Szózat«-ot, amelyet az egész közönség kalaplevéve elénekelt. (Ünnepi beszéd.) Most Rákosi Jenő főrendiházi tag, szerkesztő lépett a szobor talapzatára és a következő beszédet mondotta: Tisztelt ünneplő közönség! A gyász­fátyol, a melybe szeretetünket takartuk, még le sem foszlott rólunk, s ime, már ünnepi ruhát és kedvet öltve, nem gyászt beszélni és szomorkodásba merülni gy ül­tünk e helyre össze, hanem hogy szívün­ket megnyissuk az öröm, a dicsőség, a fölemelkedés ünnepi kedvének. Előttem áll most is a bus-látvány, amidőn a pentelei kápolna előtt a dicső Széchenyi-nemzetség hat férfi-tagja vállára emelte a koporsót s lehorgasztott fejjel vitte a drága tehert, a megdicsőült jelest a kisded temetőbe, örök nyugodalma helyére. És ime most, mi, akik itt vagyunk különböző részéből ez országnak, köz­tünk jeles férfiai e nemzetnek, e megye küldöttsége, az országos iparegyesületnek, a magyar gazdák szövetségének képviselői, e kies fürdőnek, az ő alkotásának ven­dégei, élünkön a nemzeti kormány egyik kitűnő és méltán népszerű tagjával — itt vagyunk mind azért, hogy a koporsóvivő Széchenyi-fiak válláról átvegyük e szent terhet, át a nemzet vállaira és meghor­dozzuk diadallal és dicsőséggel az ország előtt. . Mert itgy van az, tisztelt ünneplő közönség, ha kit a múlandóság, mindnyá­junk korlátlan ura és zsarnoka kiszólít a küzdők sorából, hogy visszaadja oda, ahonnan vétetett, az anyaföld keblének, kinek,kinek hozzátartozói, kinek-kinek hátramaradott családbeliei őrzik egy ideig az elköltözött emlékét. Ámde vannak kiválasztott lelkek, ki­ket tehetség, fölsőbbrendü hivatás, em­ber és hazaszeretet, tettvágy és alkotó képesség kiszólit a természetszabta szűkebb körből, amely szülte és nevelte, ki a csa­ládi körből tágabb mezőkre s az ilyenek hasznos és áldásos tevékenységük folytán mintegy kiterjesztik szeretetüket szélesebb körökre, a falura, a városra, egy-egy me­gye, egy-egy országrész területére, a sze­rencsésebbek és nagyobbak a haza hatá­ráig, sőt minthogy emberi elme és szív néha minden korláton túlszárnyal, átfogják nagy leki és szellemi erejökkel az egész emberi egyetemet is. Széchenyi Imre a kiválasztottak ily csoportjához tartozott. Ama Széchenyiek közé tartozott, akik azt a hivatást, hogy valaki Széchenyinek születik, nemes elmé­jének teljességével fölfogta, nagy szivével teljesen átérezte és egész életen át iparko­dott hozzá méltónak is lenni. Gondviselés azonban egy dologban nagyon kegyetlen volt hozzá. Megadta neki a Széchenyi nevet, meg a Széchenyi öntudatot, a világos elmét, a nemesen érző szívet, az alkotó erőt, a Széchenyi magyarságot, a Széchenyi haza­szeretetei, megadott mindent ahhoz, hogy nagy, a Széchenyi név értelmében nagy lehessen, csak az időt tagadta meg, amely mindez erényeket megérlelhette volna. Lázas tevékenysége, alkotó vágya, or­szágos tervei, magyar szivének legforróbb lüktetése közben, férfiúi világában, dicső­sége kicsattanásának hajnalán, hirtelen, vá­ratlan, kímélet és kegyelem nélkül törte le őt a halál. Nem engedte, hogy szárnyai fölvihessék abba a magasságba, amely őt kecsegtette, amely őt hívogatta. Bármily sok volt is amit tett, köz­tevékenysége, írásai, alkotásai bár egy ország elismerésére méltók, mégis tett erejét, kötelességérzetét, nemes becsvágyát és munkaképességét tekintve, mindaz, amit tett, inkább csak próbának, előkészületnek, fegyverkezésnek látszik arra, amit tenni vá­gyott, amit tenni készült és ami, hogy meg nem tehette s a legnagyobbat el nem ér­hette, nem rajta múlott, hanem a Gond­viselés akaratán, amely bár mindent meg­adni látszott neki, ebben az egyben oly sokat megtagadott tőle. Megadta erejét, meg­adta gazdag fegyverzetét, megadta a lelkes küzdelmet termékeny csatamezőkön, de el­ejtette a küzdelem közepében, mielőtt egy nagy, életcél diadalának vidám harsonái megszólalhattak s a triumfátort üdvözöl­hették volna. Nekünk jutott, akik kényün­ket koporsójára hullattuk, akik szerencsések lehetvén vele egy-egy munkájában osz­tozni, legilletékesebbek vagyunk arra, hogy őt szeretet£ »érint szeressük, érdeme sze­rint becsüljük : nekünk jutott, hogy tanú­ságot tegyünk róla, hogy a sírjából kiszólit­­suk, diadalmi trombitáinkat megszólaltas­suk és fejére örökké tartó borostyánt fonjunk. Hadd hulljon le hát e szoborról a lepel és lépjen közénk érzékülve az el­költözött. És tekints föl érdemes ünneplő kö­zönség Széchenyi Imre ércalakjára áhí­tattal. Széchényi Imre gróf fiatal kora óta tevékeny életet kezdett. Nem a szereplést kereste, hanem a munkát. A nagy Széché­nyi hagyományainak az ösvényén indult el kötelességei körébe. Ideálja volt a magyar faj, szerelme volt a magyar föld és természetesen a faj s a föld forrott szíve tüzének legtetején. A magyar gazdák egyik vezérharcosukat látták benne, és tevékenységének siker járt a nyomában, mert hit és remény járt előtte. Nekem még csak kettőt kell Széché­nyi Imrében megmagasztalnom: az írót, aki lelkesedése tárgyáért, legkivált pedig a magyar népért a tollat is megforgatta, sőt éppenséggel, hogy azt a tollat csavarta ki a halál a kezéből, amellyel a magyar faj érdekében indult hathatós küzdelemre. És meg kell magasztalnom még a gyakorlati alkotót. E kies paradicsom, e bájos fürdőhely, e ligetek, e fogadók, amelyek homlokát magyar históriai nevek diszítik, az egész telep a szerető gondjá­nak, buzgalmának, fáradhatatlanságának, ízlésének és találékonyságának alkotása. Sehol ez emlékmű méltóbb helyen nem állana. A bokrok szeretettel fognak itt fölébe hajolni, a Balaton hullámai dalt mormolnak neki a halhatatlanságtól, er­­deink madarai himnusszal köszöntik min­den tavasz eljövetelekor és a vidám nép, amely évrő­l-évre benépesíti ezt a szeren­csés alkotást, Balatonföldvárt, kegyelettel és hálával fogja őrizni emlékét s áldani fogja teremtő kezét, nemes szivét, és tár­salogni fog termékenyítő szellemével, amely itt fog járni az árnyékokban az idők végéig. Nem avathatom föl e szobrot jobban, mint ha azt mondom : Dicsőség Széchenyi Imrének, aki élete céljává tette, hogy min­denek üdvét, örömét, hasznát, érdekét és boldogságát munkálja. Széchenyi Imre állt tehát itt ezen a helyen, mint eljövendő nemzedékek oktató oltárképe, melyet ez a nemzedék a Te éle­ted tanúja állított neked, amely ma ünne­pelve környékez. Állj itt és lássad évszakok váltakozá­sát. Lássad, mint piperézi föl magát e tün­­déries part és amit földi szemed prófétai ihlettel a jövőbe tekintve látott: lássad a Balaton partját körül benépesedni, örvendő magyarok és bámuló idegen népek ra­gyogó koszorújától. Állj itt ennek a gyöngyalkotásodnak, Balatonföldvárnak mintegy szerető ölén, szemléld innen eljövendő nemzedékek tovazarándoklását, mindig növekedő szám­ban, növekedő erőben, növekedő gazdag­ságban, növekedő boldogságban. S aki közülök virágot visz, dobja a szobrod elé és mindenkinek a szive nyíljék meg előt­ted és mindenik emelje meg a kalapját ércalakod előtt és köszöntsön szeretettel. Rakjuk le virágunkat, rakjuk le ko­szorúinkat, rakjuk le hálánkat és szivünket az ércszobor elé, amely hirdetni fogja, mi­kor mi közülünk már senki sem leszen, hirdetni fogja Széchenyi Imre erényeit, ér­demeit és dicsőségét és azok becsületét, akik ide állították, mert hálát gyakorolni, érdemet ünnepelni, jelest megkoszorúzni maga is érdem és becsület. Rákosi Jenő beszéde közben, amelyet az ünneplő közönség nagy tetszéssel és lelkes éljenzéssel fogadott, lehullott a fehér lepel, amely Széchenyi Imre gróf szobrát eltakarta. Az ércbe öntött mellszobor, amely félkör alakú, kőből faragott padból emel­kedik ki másfélszeres életnagyságban, Rad­­nai Béla szobrász sikerült alkotása. A dí­szes, magyaros faragványokkal ellátott kő­padot Gondos Imre műépítő tervezte. A pad falán a szobor alatt érctáblán a követ­kező fölirás olvasható: Széchenyi Imre grófnak, Balatonföldvár alapítójának, fárad­hatatlan közgazdasági és társadalmi tevé­kenysége elismeréséül emelték barátai és tisztelői. — 1907. (A koszorúk elhelyezése.) Az ünnepi beszéd után a szobor megkoszorúzása következett. Az első ko­szorút Széchenyi Imre gróf családja nevé­ben, a megboldogult legidősebb öccse, Széchenyi Géza gróf tette le a szobor­talap- SOMOGYVÁRM­EGYE 1907. július 2.

Next