Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1878
És így tovább , és így tovább. . . . Egy-két versnek véletlen sikerültéből, mihez az öntudatos törekvésnek semmi köze sem volt, azt következtetni, hogy a klasszikai formák műveitettek, s hogy e művelésnek vannak nyomai maradványainkban, nem mutatna szigorú gondolkodásra, alapos eljárásra. Apáti Ferenc „Feddő éneke" és a hasonló idomú darabok, még csak utánzatoknak sem tekinthetők a szaffai formára nézve , mert a sorok szabatos hangsúlyos ömlése s a korhoz képest tűrhető rímelése népies, eredeti magyar formára vall. Hogy az iskolákban, különösen a magasabb kolostori iskolákban, hol a latin klasszikusok barátságos otthonra leltek, történhettek kísérletek a magyar nyelvnek klasszikus idomokba öntésére nézve : ezt valószínűnek vehetjük, de határozott, való adatok nélkül tényül a tények sorába nem állíthatjuk oda. És valószínűnek annál inkább vehetjük, mert Erdősi János az ő meglepően sikerült disztichonaival aligha állott magyar mester nélkül elő, noha előtte senkitől sem ismerünk akár hatméretű, akár diszticonos, akár más klasszikai idomú maradványt. Ez azonban nem zárja ki a szóbeli hagyományt, mely az iskolában a beavatottak körében, talán már csakugyan Mátyás óta tartotta fönn magát. A tény eddigelé mindenesetre az, hogy a klasszikai verselésnek a magyar költészetben Erdősi a megkezdője, ő az atyja, immár a 16. század második negyedében! — — Ha tehát fölteszszük, hogy a latin klasszikusok a felsőbb keresztény iskolákban legott az első századokban (XI. és XII. sz.) olvasás és elemzés tárgya voltak, sőt talán, főleg később, magyarra is kezdegették fordítani: bizony sok idő folyt le, míg az alakhűség lehető voltára ráakadtak ! Az is bizonyos, hogy Erdősi disztikonaitól Berzsenyi és Vörösmarty koráig, kikben a klasszikai idomok legfő mestereit tiszteljük, nem csekély idő hullámzott alá! Azonban, valamint az idegen költői művek öntudatos tanulmánya hozta magával a gondolat szülemlését, hogy kíséreljük meg a mi édes anyanyelvünket ugyanezen idomokban előállítani , szintúgy ama gondolatnak, hogy bármily szép és befejezett tökéletességű idomok is ezek, mégsem mondhatók eredeti, nemzeti idomoknak, okvetetlenül viszsza kellett vezetnie a nemzeti idomokhoz, el kellett vezetnie oda, hol azt a kérdést kellett föltenni : vannak-e nekünk eredeti idomaink ? . . . és ha igen, melyek tulajdonképen azok?. . . és különösen: mi azokban a nyelv költői dallamozásának elve, törvénye ? ! Az a kérdés, hogy vannak-e eredeti idomaink? könnyen volt megoldható , mert a klasszikai verselésü költészet megkezdése előtt és virulta idént is voltak költői műveink, melyeket ha tárgyukra nézve nem is mindig, de legalább alakjukra nézve eredetieknek kellett elismernünk; s a nép, a természet sugallatát követő, iskolázatlan nép szintén dalolt és pedig kezdettől fogva saját módja szerint. Íme , ezen művek, ezen dalok idomai — mondhatjuk egyelőre — a nemzeti, az eredeti idomok!