Szent Benedek-rendi Szent Asztrik katolikus gimnázium, Sopron, 1925
véseit. Lelkes egyénisége, erős akarata a nemzeti ügynek méltán egyik legjellegzetesebb képviselőjévé, nem egy esetben harcos úttörőjévé avatta, öreg napjaiban az öntudat jóleső nyugodtságával gondolhatott vissza arra, hogy nem csekély mértékben kapcsolódott bele az ő munkája is a régi német Sopronnak magyarrá tételére irányuló mozgalomba. Aki a maga korában a nemzeti ügy előbbre viteléhez bármivel is hozzájárult, az minden időnek élt. Rokonszenves vonásként emelkedett ki önzetlensége. Meleg, jóságos szívet takart az a külső megnyilatkozásában szinte katonásan energikus jellem. Széleskörű ismeretségét, összeköttetéseit mások javára kamatoztatta, akik a társadalom minden rétegéből fordultak hozzá pártfogásért. Amint nem utasított vissza senkit, éppen úgy a leggondosabb lelkiismeretességgel iparkodott valóra váltani megígért támogatását, még ha a legsúlyosabb fáradsággal vagy áldozattal járt is. Sokan megkönnyezték benne önzetlen jótevőjök halálát, akik az ő nemes lelkének köszönhették a reménytelen helyzetből való kibontakozást, családjuk számára a kenyeret, jövőjük biztosítását. Semmit magának, mindent másnak, ennek az elvnek szolgálatában folyt le élete. Irgalmasságot cselekedett, mert emberséges szíve volt. Mint a soproni székház főnöke negyven éven át ritka rátermettséggel és megértéssel képviselte a Rendnek és rendtársainak érdekeit. Ez a hosszú idő, amely talán egyedülálló eset a Rend történetében, mutatja az egyéni kiválóságába vetett bizalom nagyságát. Sikereinek értékes voltát a rendi kormányzat méltányolta, rendtársai pedig azt a bensőséges figyelmet, azt a meleg szolgálatkészséget, mellyel bármely ügyükben mindig készen állott támogatásukra. Mint maga is hosszú időn át asztmatikus betegségben szenvedő ember, csudálatosan finom megértéssel volt beteg rendtársainak szükségletei iránt : figyelme, találékonysága, odaadó szeretetének gondoskodása szinte nem ismert határt. Szegénység és betegség — sírig kitartó kísérői saját sorsának is — résztvevő, áldozatos lélekre talált benne mindenki irányában. Utolsó éveiben erőt vett rajta kínzó betegsége. Másokat gyakran éjjeli nyugalmának feláldozásával is vigasztalt, gyámolított betegágyukon, maga, senkitől észre nem véve, szívszélhűdésben halt meg hírtelen, három hónapig sem élvezve a nyugalmat, melybe 54 évi munka után helyeztetett. Tanítványainak, rendtársainak hálája megőrzi emlékezetét.