Katolikus leánygimnázium, Sopron, 1920
4 „Isten hozzád“-ot mondó tanítványait, kik után, ha a válás miatt fájóan, de tudás és mély meggyőződésen alapuló jellemszilárdság miatt büszkén tekintheted volna, biztosan tudva, hogy az élet minden viharában rendíthetetleneknek fognak bizonyulni. Bár ő ezt nem érhette meg, mégis azzal, hogy a lelkében magasra lobogó tüzet tanítványai szívébe is átültette, a legszebb emléket állította magának, melyet egy tanítómester földi pályája végeztével maga után hagyhat. A jövőre szőtt szép terveit, a mi szeretettel ápolt reményeinket, a kissé korai sír mélyére vitte; mégsem kétségbeesetten, hanem reménnyel teljesen kesergünk kimúlásán, mert aki úgy élt, mint ő, annak halála új életet jelent, nem gyászos kimúlást. Életében nagyon szerettük, halálában mélyen siratjuk, szívünk mélyén arra kérjük Istent : Adjon lelkének örök békességet. Visszapillantás az 1918—19. iskolai évre. Az 1918—19. iskolai évet rendes időben, de nem nyugodtan és nem nagy reményekkel kezdettük meg. Érzésünk egyrészt a hosszú háború okozta kifáradás volt, másrészt az eddig éltető bizalom és remény helyét elfoglaló aggodalom és kétség. Fájóan kellett látnunk büszke nemzeti öntudatunk kiveszését és csak két rövid hónapnak kellett eltelnie annak megéréséhez, hogy félelemteljes várakozásunk jogos volt, mert a szomorú emlékű forradalom rajongásig szeretett hazánkra oly napokat hozott, melyekben már-már megtagadtunk mindent, amin ezeréves múltúnk épült. Fájt, nagyon fájt, hogy sötét lelkek hitvány ármánykodása, hamis jelszavak kidobásával felrobbantotta négy és fél éven át babonás vitézséggel küzdő daliáink tömött hadsorait és egy világot megremegtető őseink derék katona-utódainak kezéből kicsavarták azt a fegyvert, melyet annyi éven át dicsőségesen forgatva, nézett kemény farkasszemet egy ellenséges Európa hadsoraival. És azok, kik éveken át száz halállal, ezer veszéllyel szemben küzdöttek a dicsőbb keresztény magyar jövőért, ölhetett kezekkel hagyták letépni nemzeti színünket, engedték sárba tiporni a négy és fél éven át fejükre gazdagon termő babért, megtagadták az ősök varázsos szellemét, meggyalázták az oldalaik mellől gazdagon elhulló bajtársaik emlékét, vad idegenek szolgaságába sülyesztvén magyar testvéreik millióit, hogy osztályrészük legyen: szabadság helyett a szolgaság önhazájukban, a soha nem hallott nyomor egyenlősége s a testvériség nevében meginduljon a magyar küzdelme a magyar ellen. Még ennyi őrület sem volt elég ! Két támasza volt erőnknek a múltban : a kard és a kereszt. Az elsőt már kicsavarták kezünkből, de a másodikat