Soproni Napló, 1908. április-június (12. évfolyam, 76-147. szám)
1908-04-01 / 76. szám
XII évfolyam. Sopron, 1908. szerda, április f. 76. szám. y xv,305Er^x-xj:Egy évre 20 K. félévre 10 K. kogf&dfm 5 t M. k. postatakarékp. szám és cearings-forgalom 173^6. POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő: RÁBEL LÁSZLÓ. I Szetnfőség és kiadófilialai Várkemlet 72. sz. I Távbeszélő: Szerkesztőség 202. — Kiadóhivatal 19. sz. Csatorna-tervek, Sopron, március 31. Magyarország közgazdasági helyzetének kritikus voltát semmi sem jellemzi jobban, mint az a tény, hogy a vízutak fejlesztésének szükségét mindenki elismeri, — aki csak egy szikrányi közgazdasági érzékkel bír. Néhány hete, hogy a Soproni Napló egy Duna-Balaton-Fertő-Duna viziút eszméjét megpendítette. A »Pester Lloyd «ban meg egy Budapest-Tisza- Erdély-Fekete-tenger csatorna mellett érvel egy elismert tekintélyű szakférfiú. Legutóbb pedig Kossuth Ferenc kereskedelmi miniszter szerzett örvendetes meglepetést a Duna-Száva-csatorna eszméjének felvételével. Szerencsés jelnek tartható, hogy ugyanaz a Kossuth, aki az angol kormány megbízásából, annak idején Egyptomban a Nílus felhasználásával a világra szóló vízművek építését vezette, ma Magyarország kereskedelmi minisztere s így minden biztosíték megvan arra, hogy Magyarország árui a megépülő víziutak segítségével, az őket jogosan megillető világpiacokon majdan megjelenhetnek. A különböző csatornatervekkel ma Magyarország abban a helyzetben van, mint a magyar vidéki városok legtöbbje a világítás terén volt. Ezek minden átmenet nélkül a petroleum világításról egyenesen a villany világításra mehettek át. Hazánknak alig van mesterséges vizutja és így abban a helyzetben van az ország, hogy egy csapásra a víziutak olyan hálózatát létesítheti, amelyek nemcsak a magyar nemzet kereskedelmi érdekeinek védelmét, de a magyarság hegemóniáját is biztosítani fogják. Képzeljük el a közgazdasági eredménynek azt a hatását, ha ma befejezett dolog lenne, egy: 1. Duna-Balaton-Fertő-Duna. 2. Budapest-Balaton-Zágráb-Károlyváros-Adria. 3. Duna-Száva csatorna. Amely pillanatban e három csatorna terve valósággá válna, abban a pillanatban az egész Dunántúl oly értékermelés tanyája lenne, amelyet elképzelni is alig lehet. A kétkedők ne hivatkozzanak az osztrákok Duna-Odera-csatorna elleni hadjáratára, hanem nézzenek egy házzal tovább és méltassák azokat az eredményeket, amelyeket Németország az ő már majdnem teljesen kiépült víziúthálózatával elért. Ne mondják a kétkedők azt sem, hogy a német gazdag, mi meg szegények vagyunk, tehát nem költségeskedhetünk. Tekintsenek Amerikára, amely elhatározta, hogy az Unió mérhetetlen nagyságú belterületeit csatornákkal fogja a tengerrel összekötni, hogy mikorra a Panama-csatorna elkészül, az amerikai áru az egész világgal felvehesse a versenyt. Ha majd néhány év múlva a Csikago vidékéről jövő áru a mainál is olcsóbban szállítva Európa partjain fog megjelenni és Magyarország még mindig a drága vasúton szállít, úgy a magyar közgazdaság összeroppanása el nem maradhat. Szegények vagyunk, de jól élünk! Ez igaz. A feneketlen gyomrú militarizmus évről-évre jövedelmünk nagy részét feléli, de mi játszuk a nagyhatalmasdit. Viszont azoknak a forrásoknak ápolására, amelyekből ezek a milliárdok szivárogtak, gondot nem fordítunk. Fizikailag, erkölcsileg egyre sorvad az ország; közgazdaságunkat is fenyegeti az éktifusz. Minden ember a gáton legyen, hogy Magyarország a magyaroké maradjon. H. K. A légionárius. Irta: Farkas Károly. — A „Soproni Napló“ eredeti tárcája. — En avant! En avant! Mon commandant! beszélt lázában a baloldali beteg. A sátornyilásán behatolt az afrikai nap forró melege, hiába igyekeztek az ápolók hűs levegőt legyezni a betegek felé. A lenyugvó nap bíborvörös színnel árasztotta el a láthatárt sárgás-kékes színben ragyogtatva a homokbuckákat. Behallatszott a sátorba a muezzinnek esti imája, vontatott hangon dicsérve Alláht, a hatalmas teremtőt. A bőrre, a bőrre! Beszélt tovább a beteg. Részvéttel néztem a hánykolódóra. A francia idegenlégió egy fiatal katonája volt, kit néhány napja hoztak ide a casanblankai véres roham után. Lábát járta át a golyó. Az ápoló megitatta. Nemsokára elaludt. Gondolataimba merülve néztem a beteg arcára. Valami rokonszenv félét éreztem a fiatal katona iránt, bár a légiót mindig mint a világ csavargóinak gyülőhelyét hallottam említeni. Homlokán és fején kardcsapás hosszú nyoma húzódott végig, melyet a borzas, fésületlen haj nem volt képes eléggé elfödni. A nemes vágású orr, az arcvonások azt mutatták, hogy valaha jobb napokat is élhetett és nem arra született, hogy mint nyomorult regionista arab felkelők ellen védelmezzen egy ostromolt várost. — Orvos úr! Az ezredes úr kéreti magához! — lépett be a sátorba szolgám. — Otthagytam betegeimet. Mire visszatértem, a légionistát ébren találtam. — Meg fogok gyógyulni uram ? — kérdé hibátlan francia kiejtéssel. Tőlem telhetőleg igyekeztem megnyugtatni, pedig tudtam, hogy sebe veszedelmes és a legjobb esetben is itt marad fél lába. Látszott rajta, hogy szavaim bizalmat, reményt öntenek belé. — Mi történt a várossal ? — kérdé tovább. — Az arabok visszaverettek s önt a sebesültek közül hozták ide. De mondja csak, milyen nemzetiségű ön? — Magyar vagyok. — Akkor honfitársak vagyunk — feleltem örvendve. — Ön magyar ? kérdé a beteg kissé felemelkedve — ismeri-e Budapesten Zankay egyetemi tanárt? Már majdnem kicsúszott a szó a számon, hogy csak ismertem, mert már meghalt, de valami benső ösztön arra indított, hogy jobb lesz hallgatni. Ismeri? — kérdé gyanús, révedező pillantással. — Hogyne, hisz tanárom is volt. — Kinek még? Hogy vannak? — Én már három éve, hogy elhagytam hazámat, azóta nem hallottam róluk, de mért érdeklődik irántuk?- Doktor úr, elmondom önnek életem történetét, hallgassa meg egy megtért, bűneiért százszorosan megszenvedett ember vallomásait. Én Zankaynak, az egyetemi tanárnak fia vagyok. Szüleim jó nevelésben részesítettek, elláttak mindennel amire szükségem volt, hisz egyetlen gyermekük voltam. Nem akarom önt uram a részletek elbeszélésével untatni. Felnőttem baj nélkül addig a korig, mikor már kezd a fiatalság egy bizonyos célért lelkesedni, midőn előtte az élet, előtte a pálya, de midőn az élet keserű kenyerébe még nem harapott bele. Sajnos, én nem éreztem így, nekem SHERLOCK HOLMES regények havonta kétszer jelennek meg.