Soproni Napló, 1916. október-december (20. évfolyam, 225-299. szám)
1916-12-24 / 295. szám
Sky Musht - nek előre azon az útón, melyen haladva értékes emberek lehetnek. Utoljára említem még, hogy a háború több siketnéma költőt is mutatott fel. Köztük intézetünk egy volt növendékét is. Hazafias, háborús költeményei, igazán szépek. Világi első raulásnak kellett jönnie, hogy saját szemével látva, megértse és tisztultabb érzéseket váltson, ki a siketnémából ,a történelem. Völker József süketnéma intézeti igazgató. SOPRONI NAPLÓSOPRONMEGYE. 5 Visszaemlékezés. Fehér, zimankós téli este... A föld hóköntösébe bujtatja remegő testét s a tél pajzánkodó tündérei fantasztikus jégvirágokat festenek az ablakok üvegére... A szobákban fenyő illat terjeng s apró gyertyalángok tépnek sejtelmes, misztikus fényt az éjbe... Karácsony van... Immár harmadszor is borongó, véres karácsony, amebben nem szárnyalhat szabadon, örömtől repesülten a lélek, meg megbicsaklik a szeretetet kutató gondolat s könnyeket fakaszt a népek millióinak rettenetes pusztulása. A díszben úszó, fényben égő karácsonyfák, miért nem kötitek le teljesen a lelkem, miért hogy pici fényetekben messze világok iszonyú képei gyulnak s miért hogy illatotok száz szomorúságnak poklos kapuján át vezet s megfogjátok, lenyűgözitek a tollam, hogy képeket fessen egy másik világról, amely világ, bár messze állunk tőle, bár békés nyugalmunkban el sem képzelhetjük százezer nyomorát, mégis a mi világunk és mégis hozzáfűz minket a gondolatunk, mert hiszen a mieink járnak ott, az apák, gyermekek, testvéreink s a jóbarátok, akik, úgy érezzük, minő alkotói voltak annak a társa- dalomnak, amelyben élünk, mozgunk s amely most szomorúan érzi távol,létüket. Ez a gondolat rohanja meg a lelkem, mikor úgy az arannyal megrakott karáccsonyfa alá képzelem magam s azért azt hiszem, szívesen veszi az olvasó, ha elvezettem a mi tavak karácsonyunk leírásával abba a világba, amelyben akkor hozzátartozói éltek. I * A rokimnói mocsarak lábánál, csendes, nyugodt léptekkel közeledett karácsony éjjele... Messze kanyargó, árkok mélyén honvédek készülődnek. Magyaros bajszukról jégbe kristályosodva párák csüngenek. Beesett, sápadt, kifáradt arcok. Ezer ráncával a nél-kilövéseknek s az időjárás ványasztó vászon- tagságának... A födözékek langyos melegében tisztek sürgölődnek... Karácsonyfa készül a küzdő katonáknak... Sohasem felejtem el a képet, miikor az alkonyat beköszönte után — akkor Pápay Imre főhadnagynál voltam — főhadnagyom magához hívta az embereit s a kis karácsonyfa égő gyertyái mellett meleg szívből jövő szavakkal szólt az emberekhez s azok... igen, azok akkor könnyes szemekkel néztek a levegőbe s szinte kiáltott arcukról a hazavágyódás ... akkor szinte önfeledten motyogott az ajkuk s szemükben — láttam — ott ült legutolsó karácsonyuk boldog, zavartalan képe... Ebben a pillanatban leomlottak a korlátok, ami elválasztja a tisztet a legénységtől s valami kimondhatatlan, bus és mégis édes érzésbe ölelkeztek össze a lelkek. A testvériesség szent ünnepe ülte fényes diadalát ... Percek múltak el a beszédes némaságban. Fenséges, ünnepélyesen csendes percek. Emlékek, vágyak, sóhajtások s nyitó remények telítették a lelkeket s ,a nagy sziveket, érzéseiket lebilincselő gondolatok sokáig elfojtották az üres szavakat. Szerencsénk volt. Az orosz is csendesen viselte magát s igy az est fenséges hallgatagságába semmi diszszonancia sem vegyült. A csendet áhitatos, imádkozó ének szakította meg... A harcosok zengtek karácsonyi éneket. Soha fenségesebb áhitat nem fogott még el embert, mint minket ott az idegen földön, a gyilkosság, véres, barbár világban, ahol templomunk volt a csillagos égből. orgonabugás a szelek vad siráma s oltárul pompázott a lelkünk, melyben ezer tüze égett a honszeletemnek s a békevágyodásnak. Fülemben cseng még most is az az ének, előttem állnak még az áhitatos ,arcipredős homloku, marcona katonák, amint elsimulnak homlokukon a ráncok, átszellemülnek az elfásult arcok s élet, lüktető élet nyilvánul meg minden vonásukban. Az egyik katona összekulcsolja kérgesül kezét, szemében az áhitat lángja... néz ... néz a sercegő gyertyák misztikus világába s közbe mozog, alig láthatóan vonaglik az ajka... Ki tudja, hol járhat?... Ki tudja, mily álom csalóka képe játszik felizgult fantáziájával, milg esdő imáját susogja ?... Szinte éreztem, amint összeborul az ima kérő s az ének szárnyaló hangja s láttam, hogy ott fenn az Úr csillogó trónusáról mosolyogva igér szebb jövőt a megtépázott, ezer sebből vérző magyar hazának .. . S akkor ... mit tagadjam... meleg könycseppek szántották végig az arcomat is hangtalanul, némán megszorítottam a katonák kezét s velük együtt énekeltem az ismert éneket: Mennyből az angyal Lejött hozzátok, pásztorok ... Milyen csengőn, milyen gyönyörűen szállt akkor az ének. A meg-megcsukló hangok tornyosulva szálltak. S aztán ködfoltba futott előttem a világ s mire újból körülnéztem, csak ketten álltunk kis földi szobánkban. Főhadnagyom is a gyertyafénybe bámult. Gondolkodott . .. Együtt töprengtük át az egész éjszakát .. . * Másról, egészen másról akartam írni. Valami vig sorokat kíséreltem papírra róni. Nem tehetek róla. Ez sült ki belőle... A visszaemlékezés hatalmába ejtett s ez vezette toltam. S különben sem tudom elképzelni másképpen az estét, mint hogy gondolatban legalább elmenjünk azok közé, akik a mai rettenetes napokban tigrisként harcolnak a szebb, a boldogabb jövőért, amelynek alapját, ma, a harmadik karácsonykor, talán már elmondhatjuk, hogy megingathatatlanul meg is alapozták. — Vajha a szeretet fenséges ünnepe kitörülné a gyűlölet és nagyravágyás dudváját ellenségeink szivéből s meghozná számunkra az áldásos békét! Nemess Ernő: Engedjétek énhozzám... A názáreti bölcs hivó szava. ,,Engedjétek énhozzám a kisdedeket”, most a háború során kiáltószóvá változott és külöböző variációkban így hangzik felénk: — Mentsük meg a kisdedeket! — Gondoskodjunk az anya védelméről! — Védelmezzük a züllés veszélyének kitett ifjúságot! Különösen Németországban öltöttek óriási arányokat azok a mozgalmak, amelyek a csecsemő-, az anya- és gyermekvédelem körül megindultak. A mozgalom hullámai átértek mihozzánk is és máris sok szó esik róla a sajtó hasábjain. Egyelőre csak szó, de reméljük, hogy komoly tettek is követik, mert tényleg komoly, nagy dolgokról van szó: magyar nemzetünk jövőjéről, annak az ideálnak a megközelítéséről, amelyet oly színesen magunk elé képzelünk háború utánra: a harminc millió piaj g v a r r 61! Úgy gondoljuk mindnyájan, hogy ezen az áldott földön nemsokára új élet indul. Pezsgő, eleven élet. Törekvés a szebb jövőt ígérő kulturmagaslatok felé. Földünk gazdagságának növelésével, iparunk, kereske- selmünk, művészetünk, nemzeti színvonalünk minden megnyilatkozásának melésére törekszünk. Ehhez erő, nagy erő, a legbecsesebb nemzeti erő, ember szükséges. . Egyelőre csak sejtjük, hogy mily óriásiak voltak a nemzeti vagon legértékesebbjéből, az emberből, veszteségeink. A statisztikai adatokat, amelyek már eddig is rendelkezésünkre állanak, nem is merjük még jól szemügyre venni, mert félünk tőlük. Igen félünk tőlük és hogy meg ne ijedjünk, azért kell teljes odaadással odaszegődnünk azon törekvések mellé, amelyekből a jövőre nézve biztos megnyugvást meríthetünk ... Reméljük, hogy a gerelyek békés szerszámokká válnak, mi pedig már most gondoskodjunk arról, hogy elég egészséges munkáskéz álljon rendelkezésre ... Arról értesülünk, hogy Sopronban a csecsemő- és anyavédelem érdekében akció fog megindulni. Nem holmi taget esgyűjtő, állásokat osztogató újabb egyesület kreálásáról van szó, ezekkel már torkig vagyunk, hanem egy munkás, életképes szervezet megalkotásáról, mely eredményeket fog felmutatni. Az embrióban lévő mozgalomnak azonban nem akarok eléje vágni, ehelyett elmondom egy tapasztalatomat, melyet a gyermekvédelemnek követésre méltó példának állítok oda. A délvidék egyik városának egyik papja naponként megjelent az anyakönyvvezetői hivatalban és ott számonvette az összes születési eseteket. A neveket, házszámokat feljegyezte és ment a gyermekágyas házba. Aziránt érdeklődött itt: rendben van-e az anya, van-e tápláléka, gondozzák-e, hogy van a gyerek, van-e ruha, tiszta-e a szoba,kell-e segítség? És ahol kellett, oda vitt segítséget. Megkérte a szomszédokat, hogy főzzenek, mossanak a szegényekre és vitt orvost, emberszeretetet is a gyermekágy köré. Nem tudom, hogy az újfajta csecsemő- és anyavédelem is ezen az úton fog-e elindulni, vagy még ennél is jobbat tud, de én azt tudom, hogy abban a városban a halálozási statisztika néhány év alatt egészen megváltozott. Egy évtized sem telt bele és a városban nem győzték az iskolákat szaporítani. Sopronban, mindnyájan büszkeséggel mondjuk, a halálozási arányszám a legkedvezőbb, ha azonban fényesnek mégsem mondhatjuk, az azért van, mert éppen nálunk a kisdedek halálozása még mindig igen nagy. Az okok itt is ugyanazok, mint másutt. A csecsemők gondozása, a lakásviszonyok és ezzel összefüggő egyéb szociális fogyatkozásaink radikális orvoslásra várnak. Reméljük azonban a legjobbat hogy a béke sugarai oly melegséggel árasztják el a gyermekszobákat is, hogy abban egészséges élet fog megindulni. Igen, én hiszem, hogy ezen a téren sok fog történni, de ezt magában véve nem találom elégségesnek. A gyermek- és ifjúságvédelem körül is kell cselekednünk. Mindenesetre többet, mint eddig. Tartalommal kell megtölteni azokat a szépsége® kereteket, amelyeket a fennálló egyesületek megalkottak. Munkát kell vinni azon szépséges szervezetekbe, melyek úgy, ahogy ma teljesítik kötelességüket, csak éppen olyan egyesületek, mint a többi, csak abban külöböznek a többitől, hogy tagdíjat nem fizetünk, csak helyette esküt teszünk. Komolyan meggondoltam, amikor jóindulatú vádat emeltek a gyermek- és ifjúságvédelmi intézmények ellen, mert úgy látom, hogy a szép szónoklatokon kívül a gyermekmentés terén még vajmi kevés történt. Uraim és hölgyeim, akik tagjai vagyunk a fiatalkorúak felügyelő hatóságának, ahová való kineveztetésünket nagy