Sopronvármegye, 1922. szeptember (25. évfolyam, 197-219. szám)
1922-09-21 / 211. szám
1922. szeptember 21. SSOPROMVARMIGYI ségét a kapuvári követelés tünteti föl valódi mivoltában. És higgye el Baranyay úr, hogyha ezen tömegeket akár a kereszténység zászlaja alatt, akár a jakabok az őszinte szociáldemokráciája vörös zászlaja alatt a hatalom pódiumára vezetik, a vezetők egykettőre félretolatnak és feltartózhatatlanul bekövetkeznek a kommunizmus áldásai, így volt az Oroszországban ,és nálunk is. Amott a szocialista Kerenskyt, nálunk a szociáldemokrata Károlyi Miháyt, Garamit stb. tolta félre a tömeg. És hogy a keresztény zászló sem járna máskép, arra is eklatáns bizonyítékot szolgáltathatok. 1919. április elején — amikor még nem volt kifejlődve a kommunista terror, cselédségem, ki a kommunizmust akkor még úgy magyarázta, hogy gazdaságom ezentúl az őj közös tulajdonuk lesz, szó nélkül tűrte, hogy az iskolában, ahol ők is gyermekeik a tudás és a hit malassijait szitták magukba, levegyék a keresztet. Mintegy 400 vallásos és jómódú ember egyikénél sem hallottam tiltakozást ezen kegyeletsértő ténykedés ellen. Ha még ezen érvek dacára sem ismeri el Biranyay úr az ő szándékolt akciója helytelen voltát, úgy az elfogultsággal ugyancsak nem vádolható más döntő bíróhoz kell fordulnom. Ez a bécsi „Jövő“ nevű újság. Ezen lap több augusztusi száma tüzet békát kiáltott a magyar kormányra, amiért Bükkön megakadályozta az Ön szervezését. A „Jövő” bizonyára látta, hogy az Ön tevékenysége Baranyay úr nem egyéb, mint a keresztényszocialista emlőkön, telivér kommunista csemeték megerősítése. Mert ugyebár a „Jövőkről aligha feltételezhető ugyanis, hogy neki a keresztény irány letörése fájt volna. Ha úgy a cselédek, mint az aratókra vonatkozó számadataim tekintetében kételyei volnának, szívesen mutatom be azok igazságát számadásaimmal. Ha meggyőződvén ezek helyességéről, kijelenti, hogy félrevezették, akkor — de csak akkor— én is visszavonom a rosszhiszemű izgatás vádját. (Földsziget) Glaser Géza: korona bírságot kell leszurkolnia. Harmadik esetben elkobzás következik. Egy-egy faluban 8—10 csempész van. Ezek oristták érzelmüek — a népszövetségi tanács dicsőségére. A többi lakos Pomogyon és a Hanyság előlakított falvaiban magyar érzelmű, olyan magyar, mint a mezőtúri, ceglédi vagy makói. Eddig népszavazásban reménykedtek, de most ezt a fel-felcsillanó reményüket is letörölték a szemük tüköréről . . . Ezért sírnak most barna bujáikat özvegyien, bánatosan lehajtva a magyar hiánysági nádak Pomogy, Valla, Bánfalu és Lébeny határában . . . De ne sírjatok, drága, bus, magyar hánysági nádak, megyünk mi még oda naryar kaszával és gyermekeink vadásznék még ott csattogó nádiverébrel . .. Simák a hanysági nádak ... A Népszövetség Tanácsa, mint tegnapi számunkban megírtuk, úgy döntött, hogy többek közt Pomogy községe is az osztrákok birtokában marad. A Hanyság is, ez a tipikus magyar fatartomány, két részre oszlik, lesz ezután osztrák resse is. De azért az is magyar marad, mert az a fa, az a nád magyarul susog, magyar a gyökere, magyar a levelei zöld bársonya, magyar a suhogás-muzsikája és tegnap óta csak még bus-magyarabbul simák a nádak Pomogy, Valla, Bánfalu szomorú határában. Sírnak a hangsági nádak, bánatosan lehajtják barna bugáikat és özvegyien zokognak és sóhajtoznak Árva Magyarország felé . . . Micsoda világ is van például Pomogyon? Cak vázolni fogjuk. Nem adhatunk tanácsot a Népszövetségnek, de kardunkról is lecsapják a kezünket és hiába átkozóduak, az átok nem fog gyorsan és hiába sírunk, mert a kacagók úgy sem értik az árvák könnyét. Pomogyon 200 főnyi osztrák katonaság van. A katonák egész nap kugliznak a korcsmákban, vagy lődörögnek, munka nélkül jó fizetést húznak burgenlandi testvérmagyarjaink zsebéből. Utálják, gyűlölik őket osztatlanul az egész faluban. Géppuskáik állandóan a magyar határ felé vannak irányítva élessel megtöltve. Négy őrük áll a gránicon, akik a csempészeket várják, segítenek nekik abban, hogy a magyar határőrség vonalán átjuthassanak és mikor a csempészdolgok megérkeznek, akkor beszedik a vámot. Egy ló után, vagy egy tehén után, amely csempészés útján kérül be osztrák területre, 4 osztrák korona vámot szed Ausztria dicső kormánya. Aki elfelejti bejelenteni, hogy Magyarországból sikerült élőállatot átlopnia, első esetben 50, második esetben 100 ezer fertőszentmiklósi búcsú. Rongyosodnak a deáktéri lombok, negyvenezer korona egy felöltő és csorog szegekből eső. Csörgött tegnapelőtt, csorog holnapután, csurog itt is és csurog ott.is, ahol nem kellene. Szóval, bekaptam az első náthát ezen az őszön és csak az vigasztal, hogy másodikat nem fogok szertani, mert az első májusig szokott tartani. A zsebeim tele voltak zsebkendőkkel, sorr’n 39 fok. Egyszercsak kifogytam a türelemből: fütyülök az orvosokra, fütyülök az asszonyok teájára, gyerünk Fertőszento mrlósra, ott búcsú vas, csárdás, bors , az ebaltár, rúgjunk ki a hámból. — Ez az. Erre iszunk egyet— fogta meg Sóval! Esvány bácsi a poharát, mikor igy elpanaszolkodtan előtte a fürtös ,semmiklóéi vendéglőben, ahol a társaságom annál az asztalnál telepedett le egy hoessíu fapados, melynél Sóvá!! Esvány bácsi a Juli nénivé mulatozott. Jobb kazeinról egy gyakran bornyettozó szép fiatal soproni hölgy ült, balról Sóváli ásvány, kinek balján a néni foglalt helyet. Társaságom több tagjai a szemközti padon ültek. Juli nénivel szemben egy babott menyecske az urával. A menyecske előtt az asztalon fehér keszkenőbe kötve kalács, imakönyv, széntől való. Halkan beszélgettek idegen volt velük a hely, a társaságunk. Juli néni meg a menyecske zsebkendővel törölgették ivás után a szájukat és csak nézelődtek a sok farka népen az udvaron, meg csak suttigtik. Esvány bácsi velem diskuál meg a babott férjjel. Érdeklődésük középpontja azonban nekik is, mint az asszonyaiknak, a tornyettező hölgy volt, a fene lopva figyelkeztek, aztán összenéztek és mondok valamit csöndesen. Mikor egyszer rajtakaptam ásvány bácsit, sietett magát leleplezni és megjegyezte: — Igen cinege. Már tudniillik a sornyettos hölgy. — Az a szép, ásvány bácsi. Ha karcsú — mondata. — Vállamon át megint odaséastt a nőre. — Nyaapic — mondta megvetőleg. — Ja, tízezer korona a busa. — Egy ír húsz. Beszélj vele, gondoltam magamban és nézelődni kezdtem. Egymásután jöttek a kapun be a párok. Feketeruhás Rozi nénik. Meti nénik. Hónuk alatt vastag imakönyv. Mindent, mindenkit megnéztek, de úgy, hogy észre ne vegye senki. Nem is látta senki, csak én meg mindenki. Igen lassan haóoltak a kocsiszín felé, ahol fejek ugródik a körülálók válla fölé a muzsika szóra. A félassmü prímás széken állva húzta. Félszeme egészen a kapuig sötétlett. Jobban látta az ember azt az egy szemet, mintha kettő lett volna. — Ni, a flé szemi má’ húzza — mondta egy Béni, mikor belépett. A lába alá kellett azonban néznie, mert egy kis gyerek bujóldit játszva szoknyáit megfosta és beléjük fúrta a fejét. Mert gyerek de sok volt ott. A sopror hölgy sornyettos nézte őket. Anyjuk ott áll ta*co3-n?781, ők játszanak. — Oh, nsi, a körösztanyád ! — mondta egy menyecske ölbeli gyerekének. Odanéztünk, hol az a körösztanya. Egymásik menyecske volt, neki is gyerek a karján. — Hát e’ kisfió? — csodálkozik rá a gyerekre az első menyecske. — A Pannié. Az a menyecske, akinek nincs gyereke, kölcsönbe vesz egyet, hogy legyen ürügye a tánchoz állni. Netán szekér jött, teli legénnyel, ugrálnak le, a fálszemű prímás mosolyog feléjük és vigabban húzza. Mellettem az ásvány bácsi a lába alá, a pad alá, az asztal alá nézeget, keres valamit. Juli néni áthajol az asztalon és a babotti menyecskének súgja: — A carisnyagumim lecsúszott. U’ fázok. Zsivaj, zene, lárma, énekszó, tarkabarka mozgás — az égen szelid-fehér őszi felhők ... A tornyettnak volt dolga. — Mit nézeget föl, isze nincs má' se fecske, se gyula — hajolt hozzám Esvány bácsi. — Most már csak őszi hangulatok vannak — mondtam. Esvány bácsi gyorsan levette rólam a szemét, újból töltött, hogy ne kelljen szólnia. Láttam rajta, hogy meg van sértődve, amiért olyan kifejezést használtam, amit ő nem ért. Vagyis „úr“ voltam ebben a percben, az, aki a parasztot különféle érthetetlen szavak, kifejezések leple alatt évszázadok óta csalja, adóztatja. Egy három-négy éves fiú egy harisnyagummit húzogatott az álla alatt. — De juó! húzza, hal — rikkasztotta el magát Esvány bácsi. Asnjak, ha nem vitánál ulian vís, táncosík veled. — Bolond ! Van fiatalabb is ittennek, tánculj mássa! ! Ott van az a kukkantsdáma, la ! — mondta Juli néni. Mindnyájan a kukkancs dámára néztünk, aki elmerülve, mosolyogva tornyellozott. — Isze, csak az a kukkan tyója ne vuónal táncba is vinzím. Juó dereka van, fizom. — Tetszik, Esvány bácsi? — kérdeztem. — Felesignek aztár' nem kellene. Cinege. Miég megvernyi se lehetne. Egy gondolat villant meg bennem. Esvanyi bácsi vigye a kukkancs-dámát, én viszem Juli nénit a táncba. A vacak 39 es láz úgysem megy ki másképen belőlem. — Juli néni, gyüjjön táncunyi — keltem föl. — Ú’ fenve — nevette el magát Juli néni és fejkendője szücskével eltakarta szégyenlősen a hiányzó fogait. Vín vagyok máién. Megfogtam karjánál fogva és emeltem fölfelé. Hasadozott, nevetett, mintha csiklandozták volna. — No, ereggy, mer’ ... — biztatta Esvány bácsi. Juli néni még egy darabig vihárcolt, izgett mozgott, aztán kérdő, kutató pillantást vetett a babotipásra, majd az urára — de jött. A tömegen ikerssztül húzni kellett őt a karjánál fogva. A prímás félszeme fölragyogott és nyomban frisset kezdett. Juli néni a válóimra rakta a két pracniját. De az arca csak a föld felé volt. Nevetett becsukott szájjal. Már ringatta is magát. — Szivessen, szivessebben, Juli néni, az ebadtát III Még egyszer lekapta a föld felé az arcát, de aztán fölvetette, komoly lett, a szeme villant és úgy ropta a csárdást, mint egy felgyulladt anyamedve. Forgattam a tenyereim között. Éreztem, hogy rezeg az egész hatvanéves teste. Egyszeriben úgy tűnt fel, hogy nagyobb lett. A keszkenője pedig csúszott csúszott hátrafelé a fején, kilátszott már egy félkör sáv ősz haja is. Körülöttünk fojtottan nevettek. Járta-járta Juli néni. Megpöndörgettem, meg csak forgolódtunk. Veszett tánc volt az ! De egyszercsak észrevettem, hogy Juli néni lába meg-megbicsaklik, mint a rossz lábú asztal, egy-egy taktust kihagy, izzad az arca, keszkenője egészen lecsúszott már, melre fáj, szive dobog, mint egy rossz vekker — te jó Isten ! — elesett egyszercsak Juli néni. A lecsúszott harisnyájára rágásolt és elvágódott. 3