Sopronvármegye, 1923. november (26. évfolyam, 242-265. szám)
1923-11-06 / 245. szám
1023. november 6 SOPRONVARMEGYE A gödöllői királyi kastélytól a soproni baraklakásig. Sok embernek igen hosszú az útja a bölcsőtől a sírig. De még hosszabb azoknak az útja, akik kastélyból, sőt királyi kastélyból indulnak el a nyomorúságos baraklakás felé az életen keresztül. Egy 84 éves matrónát hallgattak ki tegnap a soproni járásbíróságon, aki valaha jobb napokat látott. A királyi kastélyban, a magyar tündérvárban született Gödöllőn, apja ott volt királyi alkalmazott. Ott nevelkedett az illedelmes királyi gömbakácfák, a nyírt gödöllői fák kavicsos, öntözött árnyán. Aztán férjhez ment, egy jómódú nagyvágó vette feleségül és ezzel kikerült az őrzött, halk, finom kastélyból a durva világba. Férje hamar elhalt, az üzlet tönkrement és a királyi kastély szülöttjének roszszul kezdett menni. Hányódott vetődött az életben, mint a nyugodt, mosolygó öbölből a nyílt óceánra került bárka, amelynek reménytől duzzadó vitorláit a vihar lezúzta, szétszakgatta. Árva lett és a királyi kastélyba nem volt többé visszaut. A háború alatt Sopronba került, majd még szegényebb lett, mert kora miatt már nem tudott nagyobb falatot szerezni. Az infekciós barak lakója lett, ott lakik ma is nagy szegénységben. A fia küld valahonnan messziről havi 35-40 ezer koronát, ebből él , ahogy él. El van gyöngülve már egészen, reszket és tegnap rosszul lett a járásbíróságon, ahol kihallgatták arra nézve, hogy igaz-e, hogy a barak egyik lakója teli rukzakkal szokott este hazatérni a tilosból. Az öregasszony a rossz táplálkozástól már alig tudott állani és csak sokára erősödött meg annyira, hogy elmondhatta, amit tud. Nem tudott biztosat mondani. Lopja e vagy máskép szerzi baraklakó szomszédja a bizonyos holmikat a rukzakban, ő azt nem tudja. Aztán hazatipegett az öregség nyomorúságába. kaszafenék kalapálása. Kaszálják a nádat. A rengeteg mennyiségű nád herceg Eszterházyé, gróf Széchenyié, csak kevés van magánkézben. Felesbe dolgoznak a kaszálók. Beszédbe elegyedünk. Feltűnik, hogy mikor a Fertőről esik szó, szeretettel simul végig a tekintetük a tavon. »Jó ez a Fertő — mondják — az embernek halat, vadat ad. A nád kitűnő etető és álom. De jól ismerje az, aki rámerészel menni. Mert boszúálló és szeszélyes, mint az asszony. A hínárokból nem lehet szabadulni. Lidércek tűnnek fel esténként itt is, ott is. Gonosz emberek sírban nyugtot nem lelő lelkei. Ezek csalják a kapzsi embert. És Szentmihály és Szentgyörgy éjszakáján már sok embert elcsaltak, kik soha sem jöttek vissza. Azután a köd. Maguk nem hiszik, de mintha valaki labdázna vele, egyszer itt van, egyszer ott, elnyeli az embert, hogy egész nap nem tud kijönni.« — És lassan az alkony bársony köpenye letakarta a vidéket. — Jó lesz visszatérnünk. Felajzott fantáziával kék lidérceket láttunk a messzeségben és csak akkor nyugodtunk rieg, mikor éjféltájban zuhogó esőben Sopron villanylidércfényeit pillantottuk újra meg. Csónakon a Fertőn, „A teremtés ..." — ezt az egy szót lihegte valahogy a lelkünk, mikor most vasárnap a Fertőnek a Kabinlackénak nevezed részébe ért a csónakunk. A néma csendben tükröző víz hatalmas titkokat látszott takarni. A nád két oldalt embermagasságnál nagyobbra szökött, úgy hogy eltorlaszolta a kilátást jobbra-balra. Csak víz és köd. A chaoszra pedig a nap aranysugarakból font harangot borított. A víz nem mély. Sok helyen hínárok bogozódnak. A csolnakban négyen ülünk. Evezni nem lehet. Hosszú rudakkal tárjuk az iszapot, nyomán barna iszap gomolyog a vízszinte. A szél kedvezett. Mert a Fertő megbízhatatlan. És ezt sokszor a szél teszi. Ha Kópházáról fúj, északra jól megy a csónak, ha Nezsider felől, akkor jaj annak, aki Rákos felé tart. Megtörtént, hogy a kirándulók elől egyszerűen elfújta a vizet. Igen, akkor a Fertő közepéről nem szabadulhattak máskép az ebül járt csolnakázók, hogy levetették szépen a cipőjüket, feltűrték a nadrágot és a sokszor térden felüli iszapot gázolva, tértek vissza a partra. Visszafelé mi is csaknem így jártunk. A szél elvitte a vizet és csak feszülő izomjáték után sikerült holt fáradtan kievickélnünk. Dél felé járt az idő, mikor két órai munka után kiálltunk a három sziget egyikére. Nagy óvatosan tüzet gyújtottunk, mert a nád úgy ég mint a zsír. Emlékezetes, hogy 1917-ben leégett az egész Fertő. Katonaságnak kellett kivonulni az oltáshoz. Utána megkezdődött a tábori élet. A száraz nád bíbortüze szép pirosra sütötte a nyársunkat. A novemberi nap is kedveskedett, úgy hogy a novemberi kirándulás egy tavaszi excurzió jellegét öltötte magára. A sirályok még vigan repültek a víz felett. Csupán gágogó vadludak húzása emlékeztetett őszre. Közbe-közbe vigan csendült fel a A vadőr meg ki orvvadísz találkozása. Most már az égig érő őszi nedvességtől mintegy vizes borogatás alatt alusznak a csöndes falusi határok. Egy néhány hét előtt azonban bizony még hasas nyulak áromsanszékoltak a csalamádéban és éberebbek voltak a vadőrök. A novemberi mezőkön most trágyakupacok emelkednek és nem seregélyek csapata sustorog feketén a kék levegőben, hanem varjak varnyognakbelekalásznak a répaszedő emberek körül. Itt-ott még a lusta gazda tengeri földjén a szárak még lábon zörögnek a bogánccsal cicázó őszi szélben és a pihenő kövér földeknek pocakja vagy talán inkábbanmerlije nőtt: répahányások, betemetett vermek barnáinak a mezőn. Szeptemberben még meg volt a krumpli, répa és bennök a nyúl. Lehetett vadászni. Putypuruty sógorról meg is írtuk, hogy amikor kővel a kezében végig orvvadászta a csalamádékat, kicsit elhibitotta a dolgot, mert a középbarázdában alvó Sándor legény haját izgalmában nyúlszőrnek nézvén, egy célirányos dobással a legényt kupán trafálta. De nem lett belőle nagyobb baj. Most meg a Szigethy Gyula szeme látott rosszul. Nem vette észre, hogy mialatt igaszeggel böngészte a csalamádét, a puskás vadőr a közeli kukoricásból figyelte őt. Csak spektálta erősen a vadbujtató csalamádét. Olykor ha hátranézett a marháira, melyek nyugtalankodtak a zengő mérges kalászok és az elérhetetetlen kukorica közelsége miatt tantaluszi kínban. A vadőr, Horváth György, miután megállapította, hogy Szigethy Gyula nyúllal szeretne táskát kapni, kilépett rejtekéből és odament Gyulához. — No, Gyula — szólt hozzá és a puskát levette válláról — szép e a csalamádé ? Gyula meghökkent, hogy a vadőr termett ott. A szive rúgott egyet, mint a ló az istállóban. Mit mondjon. — Hát — nézett oldalt nyugtalan lelkiismeretlen — szép. Akár meg is lehetne enni. És gyönyörködött a csalamádéban. — Nono. — Csak vitána belülre annyi — folytatta Szigethy Gyula — mint az amerikai tenger. A vadőr udvariasan nevetett. Aztán azt kérdezte: — Aztán mit csinálsz erre, Gyula? Gyula nem jött zavarba. — Sétálok — válaszolta. — Ejha — csodálkozott el a vadőr — osztán igaszeggel ? — Hát az urak bottal, a paraszt igaszeggel. — Értem — értem. Gyula azonban izgatott volt belül. El is köszönt a vadőrtől, hogy neki dolga van. — Hát Gyula. — No. — Aztán nem gyülnél velem a hegykői bíróhoz. — Nem hagytam nála semmit. — Azt tudom. De te tudod-e, hogy ki a fiszkesfene vvánék én. — Hát hogyne. A vadőr. — No, akkor csak gyere a bíróhoz. Az igaszeget pedig add ide szépen — ezzel nyúlt is az igaszeg felé, hogy elvegye bűnjelnek. Megfogta és ki akarta rántani az orvvadász kezéből. De az sem hagyta magát. A két emberből most egyszerre kirobbant az ellenség és dulakodni kezdtek. Szigethy Gyula húzta a rövidebbet, mert egyszercsak hevesen kezdett köpködni. Két fogát kiköpte. Azóta nem találkoztak. Nem is lett volna jó. Tegnap a járásbíróságon jöttek össze Sopronban. Szigethy Gyula egyre a foghiánnyal bizonykodott, hogy igenis puskatustól esett ki a két foga. De tanú volt arra, hogy a vadőr a dulakodás közben elfelé tartotta fegyverét, nehogy elsüljön valahogy, így Horváth Györgyöt csak enyhén, 2600 korona pénzbírságra ítélték, de a végrehajtást felfüggesztették. Szigethy Gyula tehát megnyerte a pert a járásbíróságon. A szolgabíróság azonban majd orvvadászat miatt alighanem ledutyizza. Hiszen ha tudta volna, hogy ilyen baj lesz, ha testi sértésért a vadőrt följelenti, bizonyára kiköpött volna egy harmadik fogat is inkább és hallgatott volna, mint a nyúl a csalamádéban. SZÍNHÁZ. Z sivány, Dévai, pogány játék a Priapusz bálvány körül. Az író spiritiszta álarcot ölt, a modern sallangok közül azonban minduntalan kinevet a pogány szatir grimasza, vagy a reneszánsz parasztok egészséges erotikuma. A vaskosságig egészséges erotikum mellett vicc és szellemesség is van a darabban, azért nem igen tudta a házat csaknem egészen megtöltő díszes és előkelő közönség az orrán tartani a komoly erkölcsi pápaszemet és ha nem is sokat tapsolt, de láthatólag jól mulatott ezen az inkarnátus malacságon. A jól játszó együttesből messze kimagaslott Somody Kálmán, akinek fiatal talentuma a maga megnyerő természetességével, végtelen egyszerű és diszkrét s éppen azért frappánsan ható eszközeivel a szemünk előtt fejlődik egyre figyelemreméltóbb értékké. Tegnapi alakítása, a maszkja, tekintete, gesztusa, beszéde teljes illúziót keltve hozta ki a szerepben megrajzolt figurát. A sikerben érdemesen osztoztak vele a bájos Megyery Olga, a finom és elegáns Málnaffy Otti, a szép Ardó Margit a pompás kedvvel játszó és beszélő Rogoz, a kívülről és bentről jól maszkírozott Zoltán és Deák. A krónikához tartozik még az is, hogy tegnap fűtötték idén először a színházat. Heti műsor. Kedd: Zsivány. Szerda: Cyrano de Bergerac. Csütörtök: Cyrano de Bergerac. (Rostand remekműve) Péntek: Sevillai borbély. (Rossini opera) Szombat: « « Vasárnap d. u.: « « este: « Hétfő : Fekete gyémántok. Kedd. « « 3 Réz-, vas- és kárpitosbanértek nagy választékban elsőrangú kivitelben kaphatók Kopstein Lipót bútoráruházában Sopron, Várkerület 62. Két világsláger holnap még látható a Bioshopban.