Sorakozó, 1939 (1. évfolyam, 2-46. szám)

1939-12-22 / 45. szám

Régi célok — új feladatok Ms, magyarok, ha megállunk egy-egy­illanatra utunk valamely mérföld­övénél, sohasem engedhetjük át ma­gunkat a’’megtett út feletti megelége­dettség érzetének, hanem mindig gon­dolnunk kell az előttünk álló távolság felmérésére is. Magyar sors, hogy az ünnepeink is csak félig lehetnek a pi­henés napjai, mert ugyanakkor pilla­natra sem szabad megfeledkeznünk ar­ról, hogy az elért siker nem jogosít fel pihenésre, de annál inkább kötelez to­vábbi feladatok még alaposabb teljesí­tésére. Mi mindig csak fél kezünkkel épít­hettük a saját egyéni életünk puha fészkeit, csak félszemünkkel gyönyör­ködhettünk szeretteinkben, másik fél kezünket mindig igénybe vette a hon­védő fegyver, másik félszemünkkel mindig a vészterhes fellegekkel tele eget kellett kémlelnünk. Talán, mert messziről jöttünk, rokontalanul ékelőd­tünk bele idegen népek, idegen érdekek mesgyéibe, azért nem pihenhetünk soha nyugodtan a mi vérünkkel meg­termékenyített s a­ mi karunkkal meg­tartott földön. Talán, mert mindig töb­bet vállaltunk annál, ami a kötelessé­günk volt, ezért követel tőlünk egyre újabb és egyre nagyobb áldozatokat az európai kultúra. Miután elvéreztünk Nyugatért, vál­laltuk, a másfélszázados ozmán igáz, hogy szomszédaink békén imádkozhas­sanak, dupla őrséget kellett állítanunk a Lajta partjára, hogy legalább lélek­ben megmaradhassunk magyarnak. Amikor nem voltunk hajlandók össze­fogni a franciák történelmet formáló császárával egy dinasztia letörésére, röviddel utána fegyvert kellett fog­nunk, hogy a dinasztia ne süllyeszthes­sen szolgáivá azoknak, akinek 800 esz­tendeig az oltalmazói voltunk. Amikor emberségességből befogadtunk és meg­tűrtünk magunk közt olyanokat, aki­nek mindenütt a világon akkor még csak a küszöbön mutattak helyet, ébe­ren kellett vigyáznunk arra, hogy a humanizmus és haladás nevében haj­léktalanokká ne tegyenek bennünket a saját hazánkban és hitünk helyett ne kényszerítsék ránk világot mételyező cinizmusukat. Amikor kenyeret adtunk szomszédainknak, vigyáznunk kellett, hogy gúzsba ne köthessék életet ter­melő kezeinket. Ennek a szakadatlan küzdelemnek a Sorakozó az első, a mögötte felsora­kozó tábor a huszadik mértföldkövénél áll meg az idei karácsonyon. Ilyenkor vissza szoktunk pillantani a megtett útra, számvetést szoktunk készíteni, hogy mennyit valósítottunk meg ki­tűzött terveinkből s egy kicsit jól esne az idegek és izmok állandó feszültsé­gét, ha csak rövid időre is, könnyíteni. A számvetést mi is megcsináljuk. Nyitott, ismert számlalap a fajvédő mozgalom húszéves működése, néme­lyik tétele már történelem, némelyik pedig a legendák világába kívánkozik. Nem tettünk mást, mint kötelességet teljesítettünk, de ezt — ellenfeleink megítélése szerint — teljes egészében elvégeztük. Ott voltunk mindenütt, ahol egész emberként kitárt mellel kellett munkálni ennek az árva, sor­vadt nemzetnek a jövendőjét, de sehol sem láttak bennünk­-; tülekedni, ahol érdemesek és érdemtelenek csillaghul­lásra várakoztak. Szolgáltuk a keresz­ténységet, anélkül, hogy emelkedési létrának használtuk volna a sokak által kisajátított keresztet s próbáltuk megvédeni Szent István koronáját, anélkül, hogy ékköveinek fényében akartunk volna sütkérezni. Mindig azon a területen szolgáltuk a magyar ügyet, ahol legtöbb volt a veszedelem s legkevesebb az elismerésre való ki­látás. Ha csak a saját bőrünk forgott kockán, sohasem haboztunk kiállani, de észrevétlenül félre álltunk olyankor mindig, amikor az ellenvetéseink félre­magyarázásra, vagy bomlasztásra ad­hattak volna okot. Nemcsak a saját, hanem a­ fajtánk sérelmeit is elhallgat­tuk, ha úgy láttuk, hogy ezzel lovat adhatunk bomlasztó törekvések, vagy idegen érdekek alá. Királyhida, Sopron, Pinkafő, Aldó, majd Dercen, Ungvár és Munkács egy­­egy olyan állomás a mi táborunk éle­tében, amire a kötelességteljesítés jól­eső tudatával gondolunk vissza, de amiből érvényesülési tőkét kovácsolni mindig másnak hagytunk. Elvesztett fiatalságunk, örömtelen férfikorunk olyan áldozat volt, amit szívesen he­t­ünk meg és sohasem kö­veteltünk érte ellenszolgáltatást. Az első sorba csak ott törekedtünk, ahol valami kockázatot kellett vállalnunk, vagy úgy láttuk, hogy mások vezetése nemzeti veszedelmet jelenthet, de sze­mérmesen félreálltunk mindannyiszor, amikor a saját, személyes ügyeinkről esett szó. A Sorakozó, mozgalmunknak ez a fiatal hajtása, szintén nem választotta az olcsó népszerűség hajhászás kitapo­sott országútját. Idegenek kaján dör­­zsölködése sohasem csábította testvér­­harcra s ha valahonnan bántás érte, kivédte a támadást s ment tovább elő­re, ellenséget magyarban sohasem látva. Most, a béke, a családi meleg s a gyermeki derű közel kétezer éves ün­nepén, amikor számvetést teszünk, ta­lán jó lenne egy kissé engedni a foly­tonos feszes őrtállásból, talán jó lenne egy kicsit megelégedettnek lenni ön­magunkkal. De lehet-e, szabad-e?­.... Nézhetünk-e vissza megelégedéssel az elvégzett munkára, amikor nyo­munkban leselkedik a pusztulás, kívül, belül tengernyi szú rágja a magyar életfát s amikor olyan nagy feladato­kat sejtet a legközelebbi jövendő. Igen, új, minden eddiginél nagyobb, egészebb embert követelő és súlyosabb feladatokat rakott karácsonyi ajándék­ként szegényesen terített asztalunkra kivételes helyzetünk és élni akarásunk. Kis jelvényünkre, a reményt hirdető zöldmezőben elhelyezett makulátlanul fehér kettős keresztre a határon innen és túl lelki és gazdasági rabságban sínylődő magyarok tekintenek egyetlen bizodalomként. A világtörténelemnek ezekben a pró­bát követelő napjaiban nem elégedhe­tik meg egyetlen élni akaró nemzet társadalma sem azzal a tudattal, hogy a hivatalos honvédelem kifelé és az erős kezű közbiztonság befelé biztosí­tani látszik a jelen veszélytelenségét. Ma, amikor a titkos propaganda észre­vétlenül lopakodó baktériumként, a kü­lönböző jelszavak skorpióként próbál­koznak kitermelni nemzetgyilkos, tuda­tot és tisztánlátást ölő lázakat, amikor még csak egyetlen láncszeme hűlt le a trianoni bilincsnek s amikor a titokban meglapuló, álcázott érdekek diktálta háború lángja az egész világot nyal­dossa, nem lehet eléggé tudatosítani a nemzetvédelem fontosságát. Nemzetvédelmi munka vár ránk szo­ciális, gazdasági, népnevelési téren és a férfias kiállás mezején egyaránt. Ügyelnünk kell arra, hogy a népek, fa­jok és nemzetek most folyó mérlege­lésében a magyar faj és a magyar nem­zet könnyűnek ne találtassák. Mi nem szomszédaink és a világ részvétére pá­lyázunk, hanem érdekeink tiszteletben, tartását akarjuk mindenkivel szemben biztosítani. Ezért semmi filunkétól és semmi áldozattól nem riadunk vissza. Annyira nem, hogy még a szerényte­lenség, az előtérbe lépés vádját is haj­landók vagyunk a gáncsoskodóktól el­viselni. Ha valahol, a határon innen vagy túl, elkallódik egy magyar élet az ide­gen áradat falánk örvényében, a mi lelkiismeretünk sajog érte, hogy várjon nem volt-e mód a megmentésére. Ha valahol egy darabka magyar földre idegen törekvés vet szemet, a mi ke­zünk rándul ökölbe s akik még csak titokban mernek arról beszélni, hogy egyszer róluk is lehull a trianoni bi­lincs, azok gyermekeiknek a Rongyos Gárdáról beszélnek esténkint... Nekünk, a mi táborunknak sohasem kellett sokat beszélni. Minket sohasem kellett hívni a gátra. Mi megértettük az el nem hangzott hívó szót is s ahol veszedelemben volt a magyar érték, oda akkor is elmentünk, ha vissza akartak tartani bennünket. Most is csak az idő és a tisztánlátás szólít bennünket min­den eddiginél fontosabb, felelősségtelje­sebb őrtállásra. Tudjuk, hol a helyünk, hol várnak bennünket és a régi cé­lunk új feladata az, hogy ne hiába vár­janak. A cél ma is az, amit 1919 szomorú tavaszán a kecskeméti szőlőkben ki­tűztünk magunk elé: erős, népi, csor­bítatlan Magyarország. Csak a feladat új, ezt a feladatot hozta idei karácsony­fánkra a­ kötelességtudat. Megszépíti ezt a terhes ajándékot milliónyi fel­szabadításra váró magyar töretlen re­ménysége és táborunk minden várako­zást felülmúló növekedése. Kiépíteni a nemzetvédelmet s ehhez mi adjuk az elitgárdát! — a legköze­lebbi kötelességünk s ha a következő mérföldkőnél azt állapíthatjuk meg, hogy megközelítettük ennek a feladat­nak a megoldását, akkor egy kicsit talán nagyobb részt kérhetünk magunk­nak a keresztény világ ünnepi gondta­lanságából. Ára 10 fillér 1. évfolyam, 45. szám Fajvédő politikai hetilap­­ Szerkesztőség és kiadóhivatal, Vill. ker., József-körút 47. szám Budapest, 1939. dec. 22 péntek Megjelenik minden pénteken Telefőn­­ 138-148. Emlékek a spanyol polgárháborúból Kubikos-étel a Ferihegyen Európa a karácsonyi csillag alatt

Next