Sorakozó, 1940 (2. évfolyam, 1-36. szám)

1940-01-05 / 1. szám

1 PILLANTSUNK KISSÉ VISSZA... Ma minden magyar leikébe az ó-év vé­gén és az újév elején belepódzott az a tu­dat, hogy most egy más újév érkezik, mely valamiképpen különbözik hosszú idő után minden eddigi esztendőtől, mely reánk magyarokra virradott. Senki sem tudja, honnét ez a tudat, ez a meggyőző­dés. Valahogyan úgy érezzük, hogy ez az újév sorsdöntő lesz reánk magyarokra, mintha a magyarok összefogásának, ma­gyarok egyesülésének esztendeje lenne! Mikor erre gondolok, keresni kezdem, hogy hát van-e valami készülődés erre az új esztendőre? Sajnos, csak egyetlen­egyet látok. Azt, hogy úgy várjuk a jö­vendő nemzeti eseményeket, mint a kí­váncsi tömeg az utcán várja és nézi" a lát­ványos felvonulást. Csak kíváncsiság van a lelkekben és semmi egyéb. Kíváncsisággal pedig sohasem lehetett tevékeny résztvenni semmiben sem, leg­kevésbé egy nemzet jövőjének munkálásá- ban! böjtölni kell, míg el nem érik az új haza határait. Böjtölni kell minden magyar­nak, hogy Isten is megsegítse őket. Las- san-lassan halványulnak a lelkekben az emlékek, vékonyabbá válik az ősi földhöz való ragaszkodás, fakul lelkűkben Etel­köz ege, soványodik a föld varázsa, mindegyre kevesebb sfcál köt hozzá, hogy majdan csak az emléke maradjon. Mint az élnyütt rongyos ruha, még kedves, de kedvesebb kezd lenni az új, melyről még csak színes álmaik vannak, melyhez már a vágy kezdi hozzákötni őket. Mint a gyermek, aki majd új ruhát kap, előre örül annak, előre ragaszkodik hozzá, a sajátjának tudja, annak érzi, pedig még meg sincs véve, dehát csak azért, mert szép lesz, jobb lesz, mint a régi. Vagy mint aki házat épít, még szereti a régit, de lelkében mindegyre kedvesebb kezd lenni az új, mert vágyai már hozzá fűzik. Ilyen volt akkor régen, ez volt a ma­gyarok amaz újév-várása. A sürgés-for gást át- meg átszövi a találgatás, milyen vidék jut nékünk, milyen lesz ott a föl­dünk, milyenek az erdők, mennyi a vad és milyenek azok, hol és milyen lesz a legelő, jól élnek-e majd azokon az álla­tok, hogyan érünk velünk oda, mennyi pusztul el útközben? Lesz-e sok patak és folyó, mennyi bennük a hal, jó-e ott a víz, van-e ott elegendő eső, nincs-e ott sok árvíz, milyen a levegő, egészséges-e. vannak-e hegyek? Száz és száz kérdés, melyekre feleletet csak a bizakodás adott. De elszántan készült a nagy útra és a nagy feladatra. Megértette, hogy fenn­maradása csak így lehetséges. Még csak feltenni sem lehet, hogy akadt volna a magyarság vezérei között egyetlen egy is, aki csak egyetlen ma­gyart ebben az újév-várásban megrövidí­tett volna valamiben, vagy valamivel! Feltehető-e, hogy ne a hosszú útra ké­szülő testvért lássa a legutolsó magyar­ban is. aki szíve vérét fogja áldozni az új, a közös Hazáért! Tanuljunk, tanuljunk ebből nagyok és kicsinyek! Sz. A. Nagy, igen nagy hibánk nekünk magya­roknak, hogy sohasem nézünk abba a tü­körbe, mely nem a jelent, hanem a mul­tat mutatja. Ha belenéznénk, sok mindent másképpen csinálnánk. Rég elfelejtettük, talán rá sem gondolunk, hogy nemzetünk életében már volt egy ilyen nagy várása az új esztendőnek. Az a várás is tele volt bizonytalansággal, izgalommal, so­kaknál talán kétségbeeséssel és mégis egészen más volt, mint ez a mai. Ott tudta mindegyik magyar, hogy az új év eseményeiben neki is lesz része, cselekvő Szerepe. Sem álldogáló statiszta, sem néző nem lesz, hanem olyan lesz, aki tesz is valamit. Ez a nagy újév-várás ezer és egyné­hány évvel ezelőtt volt, amikor őseink el­határozták, hogy a rossz bessenyő szom­szédság miatt új hazát keresnek. Gondol­juk, hogy ez az elhatározás talán egy­kettőre történt? Mennyi töprengés, meny­nyi tanácskozás előzhette meg, meny­nyi ellentmondás, mennyi érv és ellenérv, mennyi megokolás, mennyi meggyőzés hangozhatott el ott, akkor!? Mennyi szomorúság téphette ott a magyar szíve­ket, mennyi búsongás, mennyi sírás töl­tötte be könnyeivel az etelközi magyar nappalokat és éjszakákat!? Mekkora gond ülhette meg a magyar lelkeket!? Hisz nem kicsiny dologról volt szó. Ha majd múlik a tél és közéig a tavasz, itt kell hagyni az otthont, a családi fészek melegét, itt a kalásszal ringó szántóföl­det, amely kenyeret adott, a zöldelő réte­ket, a legelőket, a megszokott patakot és folyót, amelynek habjai testüket hűsí­tette forró napokon, itt az erdőt, amely oly sok vadászemléket rejteget, itt a föl­dét. melyben az ősök alusszák örök ál­mukat, itt az édesapa, az édesanya, a testvér, a gyermek sírját, a százados szülőhazát, mindent, mindent, ami szá­munkra az életet jelentette, ami életüket megédesítette, elviselhetővé tette! És to­vább kell menni messze nyugatra, talán heteken, talán hónapokon keresztül, gya­log, szekéren, lóháton, éjjeli fagyban, ta­lán a tavaszi havas esőben, talán a ta­vaszi nap forróságában is, csak mindig nyugatra, messze, oda, ahol Attila öröké várja őket. Ügy mondják, tejjel-mézze! folyó ország, sok-sok rokonnép is lakik ott az idegenek között. Oda is haza men­nek, mert ősüké, Attiláé volt. Ősi föld, melyet szintén ősök vére öntözött. De mégis itthagyni a hazát, a madárdalos etelközi levegőt, az borzasztó, azt még­sem lehet! És mégis itt kell hagyni! Ezt végez­ték a vezérek, Iám fejedelmet is válasz­tanak maguk közül, aki vezeti majd őket, akiről meg is jósolták már régen, hogy új hazába vezeti népét és feláldozza ma­gát a népért, az új hazáért. Nem is lesz olyan nehéz azt az új hazát elfoglalni, hisz nagyobbára rokonnépek lakják, akik örülnek is a rokonoknak, akik közéjük jönnek. Az idegen fejedelemtől pedig megveszik a földjét. Készül már az ara­nyos nyereg, az arany kantár, kiválasz­tották már a fehér paripát is. Ha ezért nem adja, fegyverrel késztetik rá, hisz Uem szokta a harcot! Meg aztán az Isten is akarja, hogy elmenjenek innét, mert rossz, gonosz népek is vannak arrafelé, akiket Isten büntetni akar s a magyarok lesznek az Isten bosszúállása. Az Isten is akarja! Akkor ég áldjon Etelköz, mi megyünk, mert mennünk kell, az Isten is úgy akarja! És azon a télen több vadat ejtenek, több állatot vágnak, több tésztát gyúrnak, hogy többet szárít­hassanak, mert böjttel jár a hosszú út, PorlaMe új 145.— peng (öl irodai író­gépek olcsó árusítása Édes és Oecsy cégnél Akácfa-utca 13. sz. — Tel.: 222—624. Máté-Tőrék Gyula: A Levente életrehívója az 1918. évi nagy összemlásunk. Amikor is katonai­lag, politikailag, gazdaságilag, s ami a legborzalmasabb, erkölcsilag is összeom­lottunk. A gigászi történelmi bukásunk után élniakarásunk a leghatalmasabbán a Levente megteremtésében nyilatkozott ki. Az alábbiakban csakis és kizárólagosan azzal akarok foglalkozni, amelyen sor­sunk súlypontja nyugszik, s ez az er­kölcsi talpraállás, az erkölcsi integritá­sunk helyreállítása! A Levente intézmény hivatását, külde­tését a legmagasztosabban a nemzet fel­sarjadó, új nemzedékének egy szeretettel­jes vasmarokba való fogásában látom fel­tornyosulni. Úgy mint egy templomtor­nyot a mindennapi élet sivár rohanásá­ban. Mindenek felett abból a szent célból, hogy összeomlásunk leghalálosabb kiha­tásán legyen úrrá, az ifjúság erkölcsi éle­tén. A Levente hivatása „Ép testben ép lélek!“ kiterjesztése, tehát a test és lélek iskolája, a súlypontot a lélek épségére, vagyis az erkölcsi erő, a nemzeti és em­beri jellem izomzatúnak fejlesztésére he­lyezve. Ép testben egészséges lélek kifejlesz­tése sokkal nehezebb, mint a puszta ép test kifejlesztése. Ne legyen a Levente a pogány római testkultusz. mint a mai re­kordversenyek beteges túlhajszolása. Le­a munkácsi csata évfordulójára holtak követdstkérő példaadása már teher az élőknek. Az illemkódex jólfésült gáncsnélküli lovagjai kínosan feszengenék, ha szó esik ritka-véletle­nül az elesettekről. De ha ideges vállrándítással le próbálják is rázni lelki­ismeretük ólmos emlékczet-terhét, tudják, érzik, hogy ezek a holtak nem vég­érvényesen haltak meg, és minél inkább felejteni akarják őket, annál élesebb kontúrokkal fénylik elő iránymutató alakjuk a föléjükgyökeresedett éjszaká­ból. Nem lehet letagadni őket. Szellemalakjuk arányosan nő a múló idők táv­latával. Horizontunkból nem esnek már ki soha, sorsuk történelemmé tisztul. Sírjaik fölött a hószemfedő csak a nyugvó testüket takarja. Egy éve, hogy Munkácson néhány kesSrülelkű magyar puszta mellével feszült az ellenség púneélkocsikba bújtatott orvtámadása ellen, — bemutatván a hadviselés leg­ősibb és egyúttal legmodernebb módját; a klasszikus magyar harcmodort. Egy kézigránátos harcos egy tank géppuskával erősített legénysége ellen. És az egy ember meghalt, de maga előtt küldte az örök éjszakába minden tá­madóját. t (Mennyi pénzt, plakátot, suttogó propagandát áldozott a titkos defetiz- raus, hogy a tömegek, a gépesített osztagok, a páncélosok és repülőgépek rek­lámstatisztikájával sugározza belénk lelke gyávaságát. .) íme — újraéledt a turáni lovagok kora. A japáni embertorpedók, a finn halálzászlóaljak és a magyar kötelesség munkácsi katonái megmutatták, hogy nem csoda az, ami „emberileg lehetetlen­nek“ látszott. Vagy csoda, de nem a nyugatiak hisztériás égbőlhullónak kép­zelt telietetlenscg-várta varázslata, hanem férfilelkek csodálatos életáldozata. Mint hóvirág a télben, nyíltak a szemek a magyar tavasz első jeleire. Élünk! nem lettünk senki idegennek vazallusai, a magunk útján járunk. Az ön­tudat büszkesége töltötte el az addig csüggedő lelkeket, felszegett fejjel, karJ- ratett kézzel álltunk, és néhány hónap múlva már ellenállhatatlan erővel ro­hamozták végig Kárpátalját a mi „Síosztagaink“, a kerékpáros honvédek. A mesterségesen fejlesztett köd eloszlott, a gyávaság prédikátorai hirtelen vlsszamenekültek szögleteikbe, átáradt az egész nemzeten a feltámadás közeli tudata, ébredés a húszesztendős Csipkerózsa-álomból. Kevés ember, kevés munícióval megnyerte a legnagyobb csatát, a harcot az alvó nemzet öntudatának felébresztéséért. Álljon a nevük itt, hogy ne feledkezzünk meg mi magyarok akkor se ró­luk, ha az „ész és józan logika“ sötétben bújkálói újból megpróbálják jólfize­tett agitációs munkájukat, a lélekgyilkolást. Mert mintává, lovagi eszményévé kell, hogy emeltessék az örök ma­gyar élet piedesztálján a mi egyetlen és legfőbb kötelességünknek, a haza vé­delmének ez a néhány hőse. Rozs József, aki a kézigránátot dobtad és véle életedet is, hogy a magyar föld tovább is magyar legyen, Koncz József, aki nem öltöztél díszbe a halálnak (régóta cimborád voit, minek a formaság?), Csapó József, aki az ellenség fegyverével lőtted őkét, míg a magyar vitéz sorsa, a halál a harcmezőn, utói nem ért, Szarka István, Magyar László, La­katos Béla, Topik László, Tamás Gyula, Bartha István, Böjti László és ti töb­biek, akik ott véreztetek a fagyos csillagok alatt, hogy Munkács magyar ma­radjon, mi, akik még élünk, üzenjük nektek, hogy állunk, 6 már ezerszeres létszámmal állunk újból harcrakészen, várjuk a riadót, hogy ha kell vala­mennyiünk halálával is, de újra teljessé építsük a mi csonka és megalázott hazánkat, a testvértelcn Magyarországét. Viszontlátásra, fiúk! JEREMIÁS. gyen az önfegyelem parancsolta, meggyő- zödéses nemzeti vasfegyelem acélfürű'jje, szent folyama, honnan új és törhetetlen erővel kelnek ki a nemzet jövőjének acé­los lelkű ifjai. Ezt a tételt fennen hirdeti és bizonyítja az, hogy a fajtestvéri Finnország az olim­piai versenyeken állandóan, még az orosz rabiga alatt is, viszonylag messze túl­szárnyalta teljecf.ím6ni'beii n földker kség: valamennyi né^ét.. Teljesítményének nem a durva, nyers testierő, hanem az északi zord természet mostohaságaival viaskodó és az ebben a harcban megacélosodott lelkierő. A lelkierő a legfőbb erő, a lelkíerő az erők, ereje! Minden erő szent kútja, for­rása ! Legyen ez az eke, mely a parlagon he­vert ifjúságot felszántja, melynek nyo­mán a nép százezreiből a nemzet száz­ezrei fejlődnek a folytonos magvetés és öntözés, a nevelés folytán. A Levente nemzetet teremtsen a mai népünkből, mely annyira fogamzóltépes minden szép­re és jóra! Nemzet legyen végre vala- hára a mi fejedelmi fajtánkból. Van-e ennél nagyobb, szebb, magasztosabb, sár- kalóbb, szentebb célk... Nincs! Nem is. lehet! Önérzetes, öntudatos nemzet lenn’! A Hazának, a nemzetnek neveljük a Le­ventéket! ök a legféltettebb kincsünk, nagy nemzeti reménységünk! Ma még nem vagyunk egészen tudatosan nemzeti Van gyorsan lobbanó, éljenező hazafiság, mely hamar el is alszik, de igazi makacs, szívós, minden bacillusnak minden körül­mények között ellenálló n mzeti szellemünk még csak tudatalatti, szunnyadó állapot­ban van. E tekintetben drága magyar népünket egy fel nem tárt aranybányá­nak tartom. Forró és rendíthetetlen eb­béli hitem népünkről, mely oly sokszor éri e téren meg nem érdemelt gáncs! Bányá­szok kellenek, kik népmillióinkban rejlő kincseket neveléssel, neveléssel, neveléssel: felszínre csákányozzák. Nevelés a legszentebb vezetés! Sorsunk, életünk és halálunk elsősor­ban nem a Corpus jurison, nem a szellemi,, hanem az erkölcsi-lelki képességeken dől el!.Nem a tudás és nem a műveltség több­letén, hanem mindenek felett a jellem, az erkölcsi erő keménységén és megdönthe- tetlenségén. Sem időt, sem fáradtságot ne kíméljünk azért! Nincs nevelés, mely eredmény nél­kül maradhat! Hinnünk és tennünk kell! Rázznk fel a magyar nemzeti öntudatosságot a Leven­tékbe®. A Levente történelmi mozgalom legyen! Olyan erős lesz Magyarország, ami­lyen erős nevelésben részesülnek a leven­ték napjainkban. Emberré, magyarrá, ma­gyar emberré, magvar férfiúvá neveljük a mi deli leventéinket! Az őrség Az esztendőforduló éjszakáján a fő­város közepén levő Ereklyés Ország- zászlónál a Rongyos Gárda végezte az őrségváltást. Ahogy az új évbe pislá­koló Szilveszter éjszakáján felvonult a harcban megedzett, viharban megcser­zett arcú ötven férfi, ahogy a kucsmák szilliuetje árnyékot vetett a gázlámpák mellett, valami csodálatosan mély szimbólumot láttunk abban, hogy a Rongyos Gárda mindig és mindenütt akkor vállalja a posztot, amikor leg­csikorgóbb a hideg. Alhónál, vagy Pinkafőnél, esetleg Bruck-Királyhidánál találkoztunk elő­ször ezekkel az arcokkal, amelyeknek kemény vonásait ott láttuk megmere­vedve a gyenge kürt szavára, a pa­rancsnok is rettegett hőse volt az 1921-es, eredményekben és dicsőségek­ben gazdag harcoknak, de nem hiány­zott 1938 őszén sem onnan, ahol egész emberek kellettek a gátra. Virrasztott a Gárda. Előre nézett a vak magyar éjszakába és tisztán látta, hogy még nem pihenhet, még virrasz- tania kell A Gárdának még súlyos fel­adatai vannak, mert vannak helyek, ahol nagyon, de nagyon várják Héjjas Iván sokszor lenézett és sokszor meg­csodált Rongyosait. Még vannak feladatok, amik a Gar­dára várnak s amik nem hiába várnak. Addig pedig mindig és mindenütt ott virraszt a Gárda, ahol legnehezebb lesz az őrség. Azért, mert ez a kötelessége. így rendéltetett.

Next

Regisztráció Regisztráció
/
Oldalképek
Tartalomjegyzék