Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1942 (2. évfolyam, 1-8. szám)
1942 / 4. szám - Rónay György: Magyar regény - európai regény
RÓNAY GYÖRGY! MAGYAR REGÉNY ---- EURÓPAI REGÉNY 269 a Rostand-ék csinált romantikájának a rokona, hanem ,,a Maeterlinckek, Wildeok, a dekadensek s a parnasszienek" társa, ,,kik zenévé emelték az inartikulátlanságot, lényeggé a formát, s a naturalizmus mindenbe való belevájkálásán át a szimbolizmus mindentől való eltávolodásába jutottak ... ahol — (mint Jókainál) — az emberek csak embereknek metafórái s a cselekmények csak cselekményeknek metafórái". Egy másik vallomás, a versről: „A versben a ritmus, rím mint keret fogja, tartja össze azokat a szavakat, melyeket a logika nem kapcsol és összetartván őket, egymás közelébe elindítja titkos vonzásaik delejes áramát. Ez az értelme a versnek, ezért lett és valahogyan lényege, kritériuma a logikátlanság". Krúdy egy vallomása szerint semmi mást nem akart, mint megfogni „az élet művészi igazságát". Hogy mit ír le, annak nem mértéke semmiféle szerkesztési elv, semmiféle szabály; „a műfaj babonája meghalt,— írja, — meg szabad látni és át szabad érezni mindent és le szabad írni mindent, amit megláttál és átéreztél". A valóságot tehát, az élet egészét, azt a „totális létet“, amelyet Asbóth kíván a művésztől. De mi ez a valóság, ez az igazság? Az, amit én látok, én élek át, „mert minden dolog közül a nagyvilágon magamnak mégis én vagyok a legérdekesebb“, — mondja Kaffka Margit egyik hőse. S hogy a valóság az én számomra nem föltétlenül azonos a közmegegyezés valóságával, — azzal, — amit a klasszicizmus mindnyájunk számára kötelező valóságnak hirdet, — az abszolutizmus kora fedezte föl. Beöthy Zsolt említi az „önnön bűvkörükbe" visszazuhanó lelkeket, akik démonokkal és rémekkel küzdenek magukban, s a pesszimista irodalom, amelynek mélyen magyar gyökereit Asbóth János tapintotta ki, szinte alapképletnek látja a kétféle valóság diszharmóniáját. * Az én-nek ez az előtérbe lépése a prózában a stílus lírizálását hozza magával. Nem véletlen, hogy az első ilyen komoly kísérlet Eötvös óta éppen az abszolutizmus koráról, az emigrációs lélekről szól s nem sokkal az önkényuralom után keletkezett. Asbóth már említett regénye, az Álmok álmodója ez. A mondatok logikai tartalmánál ha itt, eleinte nem is fontosabb, azzal mindenesetre egyformán fontos a zene, a dallam lüktetése. Ez a dallam aztán később, torlódó hullámaival, új meg új asszociációkat keltve maga is, Krúdynál még határtalanabbra tágítja a már amúgy is határtalan világot. Egy hasonlat-sorozatban például: „A távolban kristályfehéren állongtak a kopasz fák, mint a táj megfagyott vándorlói, akik tavaszig egy helyből nézik a jövő-menőket, mert bűvölés alá estek". Már maga a hasonlat is, mely pedig éppen valósághoz kötni szokott, valóságból elold itt s szinte mindenütt Krúdynál: nem megfoghatatlant konkretizál, hanem fordítva: a konkrétat, — itt a kristályfehér fákat, — köti valami nem-konkréthoz, szokatlanhoz, csak képzeletben, emlékben valóhoz; aztán ezt esetleg még tovább fejti, egészen irracionálissá oldja, mintegy azt éreztetve, hogy „minden csak metaforája önmagának" s a lét végső igazsága a végső irrealitás: a fehér fán túl vannak az igazabb megfagyott vándorlók, s ezeken is túl azok a fagyott vándorok, akik élnek s tavaszra várnak, s ezeken is túl az igazi igazság: a varázslat, bűvölet. Egy következő mondat: „Kis hidak alatt láthatatlan vizek mélyen aludtak, mint az elfelejtés". Zene és emlékezés, — mint életforma s mint a szerkesztés elve, — időben is megoldja, meglazítja a világot. Nem csak Krúdynál, „visszafelé élni" nem csak az ő hősei tudnak. Kaffka Margit remek regényéből, a Színek és évek-ből idézzük. — Pertelky Magda kezdi ilyen tűnődéssel emlékezését; — a részlet akár esztétikai vallomásnak is beillik: „Mindennek.