Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1942 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1942 / 7. szám - ÉLET ÉS IRODALOM

576 ÉLET ÉS IRODALOM. Ma, ha valaki egy írásmű hiányait tudakolja, osztálysérelemmel ta­lálkozhat. Aki például kifogásolja, hogy Sinka István, közepes költemé­nyek és kisebb novellák írója, mert írta meg Fekete bojtár vallomásai címen életének érdektelen, semmire sem jellemző történetét, az könnyen abba a gyanúba esik, hogy személyeskedik és elfogult. Pedig erről az ön­életrajzról elfogulatlanul sem lehet jobbat mondani, mint elfogultan. Mit tudunk meg belőle? — kérdezzük elöljáróban ezt. Semmit. Az író sze­mélye kevéssé érdekes, tehát az olvasó nem akar valamiről, ami érdek­telen, megtudni valamit, ami szintén érdektelen. Keressük az életművet, amely feljogosítja az írót, hogy megírja az életét, olvassuk hát el azokat a verseket, novellákat. Jelentéktelen versek, szokványos tartalom.* — Er­délyi József például mennyivel jobban, szebben, igazabban írta meg ugyanezeket a témákat, — és a novellák, azok sem különbek, színes-szín­telen újságtárcák, egyéniség híjján való beállításban és nyelven. Érdekes hát szerzőnk? A mű és az író személye nem helyesel az önéletíró vágy­nak. Olvassuk hát, — mert szeretnők, ha meggyőzne szerzőnk, — az ön­életrajzot. Lapok, lapok, betűk, betűk. Közepes egyéniség, akivel közepes érdekességű dolgok történnek, s aki élményeiből közepes értékű reflexió­kat tud előkeríteni. Ennyi hát az ember és élete. Kíváncsiskodjunk tovább. Ha önmagáról nem is, mond-e érdekeset, újat, jellemzőt osztályáról? Megismertet-e új égbekiáltó igaztalanságokkal, a nyomornak és kiszolgál­tatottságnak új változataival? Üssük fel Illyés Gyula Puszták népe című könyvét, abban mindent megtalálunk, é­s mennyivel jobban, művészib­ben, mint szerzőnk művében,­­ amiről a „fekete bojtár“ vall. Elfogulat­lanul vizsgálódtunk, s vállaljuk az ellenpróbát. Nem hinnénk, hogy a Fe­kete bojtár vallomásai másnak, hívőbb füleknek, többet és szebbet vallana. Ha már ily kevés jót mondhattunk Sinka István könyvéről, mondha­tunk-e jobbat. A harmadik fiú­ról, melyben Erdélyi József, a nagyszerű költő, meséli el életének jókora darabját? Mindenekelőtt mondjuk el mindazt Erdélyi Józsefről, ami a szívünkön fekszik. A magyar népdal lé­legzetvétele adja a levegőt Erdélyi József költészetének; — mindazt, amit az iskolakönyvek a magyar népdal jellemzőjének mondanak, elmondhat­juk az ő verseiről is. A természet képeinek, egy-egy zsánerszerű jelenet­nek vers­kezdésként való megütése és ebből a hangulatból, de nem a kezdőképet bontogatva tovább, az örök lírai anyag csattanósan kihangzó kifejezése, — ez a sajátosan népdal-szerkesztés Erdélyi József legtöbb rövid versének szerkezete. A kis verseknek példájára alakulnak nagyobb leíró költeményei is, melyekben egy-egy táj, egy-egy évszak hangulatait ontja bámulatos bőséggel, találékonysággal, festőiséggel. Ezekből a táj­festő és a tájból hirtelen a költő belső ügyére mutató leíró versekből alakult ki Erdélyi József verseinek harmadik csoportja, melyet ő maga nevezett el, nagyon találóan, „rapszódiáknak". A rapszódiák gazdag él­mény-anyaga, felejthetetlen hangulatképei, tartalmi mélysége és telített­sége ma a legmagasabb költői eredménye Erdélyi Józsefnek. S ugyan­akkor több is ennél: egész nemzedékének legtöbbet mondó, a hajdani ígéretekből legtöbbet beváltó teljesítménye. Az egyetemes magyarság belső feszültsége, a magyar tájnak ritkán­ volt fénye, az emberi szolidari­tásnak és a költő hivatástudatainak tartalmi bősége ötvöződik bennük, egymáshoz színleg jóformán alig kapcsolódó képekben, költészetünknek a legnagyobb példák mellé állítható remekeivé. — A költőről mondtuk ezeket, tán legjelentékenyebb mai lírikusunkról, nem túloznánk, ha azt mondanák: legjelentékenyebbről. A harmadik fiú­ban is tiszteljük ezt a költőt, de az egész mozaikokból összeillesztett, közepes érdekű önélet­írásból hiányoljuk a költő előadását, az élmények feszültségét, m­egy * A magunk részéről azokkal tartunk, akik Sínka István műveiben fel­ismerik az eredeti alkotó­ tehetség jegyeit. (Szerk.)

Next