Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1942 (2. évfolyam, 1-8. szám)

1942 / 8. szám - ÉLET ÉS IRODALOM

ÉLET ÉS IRODALOM-663 a mi kifinomult irodalmi ízlésünkhöz, művelt esztétikai igényeinkhez al­kalmazza élete folyásának leírását. Míg a századforduló luxuskorában Árva Mariskák, Puella Classicák és más irodalmi hetérák nyersnél nyersebb tényközlései jelentették a csemegét, ma, a sok átélt nyers valóság között úgy látszik, az esztétikai tökélyt, a szeplőtelen formát kívánja meg ínyünk, s az élet elsodró tényeinek tálalásában is a fűszert keressük, nem az ételt. Sinka azonban, az élet és az élmény birtokában, megveti a közlés és a hatás előírt eszközeit, s az író legelsőbbrendű joga szerint az élmény az egyedüli normája s a hű önkifejezés a mértéke. Ha elfejlődött lélekalkatunk folytán nem tudjuk befogadni e mélyről jött élet élményeinek lelki tovaszövődéseit, képzeteinek, szavainak szabadon nőtt flóráját, ez csak a mi tompultsá­gunkra vall a teremtő munka esztétiiájával szemben. Iskolázottak va­gyunk, de valljuk meg, hogy csak az iskolának tanultunk. Mivel Sinka az élet ostorcsapásai és elemi szépségei közt tanult meg érezni és beszélni, az ép műérzék csak örömmel s figyelemmel várhatja megszólalását, mert ritka csodát lát: az irodalom megszületését, egy költői parthogenesist. A csoda nem teljes, mert Sinka nem lángelme, aránytalanságai nem a világot szülő zseni féktelen dinamizmusából erednek, s mert emberi fogyatékosságait is­kolázatlan őszinteséggel átviszi költészetébe. Gyűlöl, gyűlölete egyszerre határtalan és kicsinyes, mert akik közt élt, az önzéstől vagy a szenvedés­től megnyomorított lélekkel gyűlölték az életet s így őt is. Ez az érzés éppoly határtalan és kisszerű, mint a szeretetvágy, amelynek hiányérzete fakasztja és táplálja. A sivár pusztaság közepére képzelt álom-tanya épít­­getése a maga kisszerűségében ugyanoly tiszta líra, mint amikor lelke fölolvad az ég s a táj határtalan vízióiban, melyekben a szépségsóvárgás és a friss életösztön tágul szét néha meglepő arányúvá. Nem tanult meg különbséget tenni köznapi tény és irodalmi tény, realitás és költészet kö­zött; a búcsú­ intés, amelyet a látóhatáron eltűnő húga után küld, egy­szerre tárgyilagos kép és megható lélekábrázolás. Ennek az ábrázolásnak, kifejezésmódnak tudományos műszava: expresszió. Bizonyos, hogy Sínká­nak saját eszközei vannak; verseiben, prózájában a trágyadombok közé, az istálló ajtajába lehozza a csillagokat, a virágbimbó pengve hasad meg az éjszakában, mikor a vén béres kezét tördelve siratja lánya sorsát. Keve­sen tudnak az érzékeinktől határolt emberi kozmoszban oly hirtelen és meredélyes ugrásokkal csapongni, a vad realitás és a határtalan képzelet villanásait oly közvetlenül összecsapni, mint Sinka. Ezt a rakéta­mozgást azonban olykor tompa és üres sötétségek váltják fel; ilyenkor elhallgat benne a költő, de erről nem tud, a törést nem érzi, mert a költő s az ember benne egy, külön ars poeticája nincs. A szakadékos sors szakadékos lelkű embert és szakadékos lírájú írót nevelt belőle. Ez az alkat Gorkijra emlékeztet; „gorskij", tudjuk, keserűt jelent, az orosz író ezt a szót választotta jellemző álnévül, de ami a szláv Gorkijnál inkább csak fanyarság, lelki depresszió, a magyar bojtárgyerek­ben vad tűz, maró füst, dühös vihar és villámlás. Vád. Életét és társaiét vádnak érzi, dokumentumnak arra, hogy mit bírhat el az ember, de mit nem bírhat el egy társadalom. Amit Illyés Gyula a dunántúli ember higgadtabb vérmérsékletével írt le, azt Sinka az alföldi nomád féktelen izgalmával szabgatja ki magából. Várkonyi Nándor HANGFOGÓ. Kocsis László: Falum képeskönyve. Versek. (Szent István Társulat, Budapest, 1942.) 1. Az érkező versek mindig egy „rendszerben" találják a kritikust. A kritikus „rendszere" ráterül az érkező versre. Befogadja, széttépi, felosztja, újraalakítja.... Vagy talán az érkező vers rendszere győz?

Next