Sportélet, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1971-01-01 / 1. szám

A SPORTÉLET DOBOGÓJÁN Nem volt könnyű kiválasztani azt a három sportolót, akit a Sportélet dobogójára állítottunk. Nem azért, mert kicsi volt a választék, hanem éppen ellenkezőleg, 1970-ben sokan rukkoltak ki olyan eredményekkel, amikkel a nemzetközi élvonal felső régióiba emelkedtek. Az olimpiász félidejében ez nagyon örven­detes. Reményeket ébreszt bennünk, hogy a folytatás sem lesz rosszabb és a müncheni olimpián ismét hírnevünkhöz méltóan szerepelhetünk. De addig még sok a tennivaló. „Veterán” baj­nokaink és szárnyaikat bontogató fiatal tehetségeink még sok mindent tehetnek annak érdekében, hogy technikájuk csiszol­tabb, állóképességük nagyobb és tapasztalatuk tárháza gazdagabb legyen. Közülük most három olyan kitűnő sportembert állítot­tunk a dobogónkra, akik a legjobbak között is a legjobbak voltak 2970-ben. GYARMATI ANDREA (FTC) még kislány, de az úszó­világban már régen nevet és tekintélyt szerzett magának. A hosszabb idő óta hullámvölgyben levő magyar úszósportban jóformán ő az egyetlen (remélhetőleg már nem sokáig, hiszen Hargitayék is megkezdték a felnyomulást), aki nemhogy csalódást nem okozott eddig, hanem állandóan fejlődve a női úszósport egyik kiemelkedő egyénisége lett. Erről a „végbizonyítványt” a barcelonai Euró­­pa-bajnokságon szerezte meg, ahol két arany- (hajszál híján há­rom) és két ezüstérem tulajdonosa lett, s mellé 200 háton egy re­mek Európa-csúcsot úszott. Andrea most 16 éves, gimnazista, s az olimpia évében kell érettségiznie. Az érettségi önmagában is komoly idegi teher, hát még ha vele párhuzamosan az olimpiára is fel kell készülni. Gyarmati Andreát azonban olyan fából fa­ragták, hogy mindkét rendkívüli feladattal meg tud majd bir­kózni. VARGA JÁNOS (Bp. Honvéd) világ- és Európa-bajnoki arany­érmet nyert kötöttfogású birkózásban, ezért került a dobogónk­ra. De nem csak ezért. Közrejátszott ebben az a mindent lebíró akaraterő és szerénység is, ami Varga Jánost jellemzi. Már tíz éve a birkózás élvonalához tartozik a hozzávaló sikerekkel és kudarcokkal együtt. Volt idő, mikor már-már kezdték elfelej­teni. De ő nem hagyta magát. Szorgalmasan, a sportszerű élet­mód szabályait lelkiismeretesen betartva, készült fel a felada­tokra minden évben, s a harmincadik életévének küszöbén olim­piai bajnok lett, 1970-ben pedig két aranyéremmel is bizonyítot­ta, hogy súlycsoportjában mostanában nincs nála jobb széles e világon. KELEMEN PÉTER (II. Dózsa) öttusa világbajnoki szereplése bombaként robbant az NSZK-beli Warendorfban. Balczó András volt a nagy esélyes és a szovjet versenyzők, leginkább Onyis­­csenko. Kelemen Pétertől a csapat szempontjából vártak becsü­letes teljesítményt. Maga sem számított ilyen átütő sikerre. Tit­kos és nagyon merész álma legfeljebb a bronzérem volt. A napi 6—8 órás edzés, az alapos felkészülés s hozzá a jól sikerült forma­­időzítés azonban „áthúzta” a papírformát és Kelemen Pétert egyéni és csapatvilágbajnoki aranyéremhez segítette. Pedig az öttusa olyan sportág, ahol nem igen lehet a „szürke tömegből” egyszeriben a nemzetközi élvonal élére kerülni. Legalábbis eddig nem volt szokás. Kelemen Péter azonban most szertefoszlatta ezt a hagyományt.

Next