Sportélet, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1971-03-01 / 3. szám
fel a kérdés: mivel foglalkozott, mit tett mellettük és velük 1857-ig Bérczy Károly? Novellákat, verseket írt és fordított, Victor Hugótól, Dickenstől is; írásait a szerkesztők mindig szívesen fogadták, anélkül azonban, hogy nevét indokolt lenne együtt emlegetnünk a nagy kortársakéval. Az igazán jelentős szellemi kézfogás még hátravan a „Vadász- és Verenylap" megindulásakor: az 1860-as években készül majd leghíresebb munkája, Puskin „Anyegin” című versesregényének magyarra fordítása. Érdekes, hogy az első magyar sportújságíró sohasem folytatott tevékeny testedzést. Gyenge egészségű, gyakran betegeskedő, fáradékony ember volt, aki betegsége — ahogyan az akkori orvosi jelentés mondja: „szerves szívbántalom” — miatt a szabadságharcban sem vehetett részt, és fiatalon, 46 évesen szállt sírba. A sport szeretetét két forrásból meríthette, azaz tulajdonképpen egyből: az angol életmódból, amelynek buzgó tisztelője és terjesztője maradt haláláig, bár a szigetországba sohasem jutott el. Erősítette benne az érdeklődést Széchenyi közelsége is, aki az 1820- as évektől kezdve ugyancsak angol mintára honosította meg nálunk a lóversenyzés sportszokását. És hogy Bérczy Károly emberi arcképe még teljesebb legyen, elmondhatjuk, hogy a Prottmann rendőrfőnök elé kerülő lapalapítási engedélykérése nem volt az első ilyen jellegű vállalkozása: 1854-ben egy szépirodalmi folyóiratot kezdeményezett, akkor azonban nemleges választ kapott. A császári rendőrség még túlságosan jól emlékezett arra a lángoló hangú versre, amellyel 1840-ben a magyar főváros felszabadulását ünnepelte. Ezek után üssük fel a „Vadász- és Versenylapénak Bérczy életében, 1867-ig megjelent és általa szerkesztett példányait! Sportújság volt, de ezt a mai szemmel mért rangját csak lassan, lépésről lépésre küzdhette ki magának, hiszen az 1850-es és az 1860-as években a legtöbb fővárosi lakos még a „sport” szó jelentésével sem volt tisztában. Akik tudták, azok meg lekicsinylően nyilatkoztak róla, mint a Vasárnapi Újság 1865-ös, álnév mögé rejtőzött cikkírója: „Fölkeresed az angol szótárban — ott áll sport, tréfa, játék, mulatság, időtöltés. Egyéb semmi? Semmi, átvitt értelemben vadászat s más efféle mulatság. Tehát játék ...” Pedig számottevő előzmények már voltak: Széchenyi István közel emberöltővel korábban meghonosította a lóversenyeket, hogy velük mezőgazdasági, állattenyésztési célt szolgáljon. Arisztokratáink szép tábora csatlakozott ehhez idővel, anélkül azonban, hogy a szórakozás puszta tényén és lehetőségén kívül más, magasabbrendű elképzelést is követett volna. Régi sportnak számított a vadászat is, amely a költséges nagyúri passziótól (hajtással, kopófalka élén) egészen a természetet járó, magános-puskás szemlélődésig terjedhetett. Nem véletlen tehát, hogy Bérczy lapjának élére ez a kettős cím került, utalva a már létező és űzött sporttevékenységre. Bizonyos szervezeti keretek is kialakultak: lóversenypálya, „csolnakda” a Duna partján, úszóiskola, 1851-től pedig a Pesti Testgyakorlók Egyesülete. Mi újat hozott Bérczy Károly lapja ebben a helyzetben? Elsősorban azt, hogy terjesztette, bővítette a sport fogalmát, új ágait ismertette meg olvasóközönségével, így került sor tíz év alatt a pisztolylövészet, az íjászat, az ökölvívás, az atlétika, a korcsolyázás, az úszás, de mindenekelőtt az evezés népszerűsítésére. Célja érdekében az ügyes író-szerkesztő sokszínű kelléktárat alakított ki és vonultatott fel, hála német, angol és francia nyelvtudásának a nyugat-európai nagyobb hagyományú testvérlapok sok cikkét, híradását fordította magyarra. Szemléltetésül álljon itt a kerékpársport első hazai említése 1867-ből: „Velocipede a neve Parisban azon két kerekű kis gyalogkocsinak, mellyeket a kormánykerék segélyével a bennülő maga hajt. A hajtáshoz kis gyakorlat szükséges; nyolcz angol mérföldet egy óra alatt könynyen hátra lehet tenni bennük...” Bérczy különösen ügyelt arra, hogy támogasson, biztasson mindenkit, aki részt vállalt a sportirodalom fellendítésében. Az e tárgyban dolgozó tollforgatók munkáját nagyban nehezítette a megfelelő magyar szókincs szegénysége. Bérczy írói tehetsége nagy előnyt biztosított: rég elfeledett szavakat kutatott fel és népszerűsített, magyar—német vadászműszótárat állított össze, és ha szükség volt rá, újakat is alkotott. A mai sportújságíró, ha a „mezőny" és a „lőtávol" szavakat leírja, aligha tudja, hogy Bérczy nyelvi örökségét kamatoztatja. A „Vadász- és Versenylapéban színvonalas könyvszemle-rovat csinált kedvet ügyesen kiválasztott részletekkel a sportkönyvek olvasásához. Idézzük fel az ismertetések sorából Birly István 105 éves edzéstervét a versenyző evezősök számára: „Felkelésnél üdvös a testet hideg vízzel jól lemosni, hideg fürdő csak mint percznyi bemártás a vízbe engedtethetik meg ... a megmosás után durva kendővel jól meg kell dör A szerkesztő-tulajdonos gyászjelentése a Vadász- és Versenylapban 1864-es fametszet a Duna jegén korcsolyázókról. Háttérben (balról) a Gellérthegy, a Tabán és a Várhegy látható 26