Sportélet, 1971 (7. évfolyam, 1-12. szám)

1971-03-01 / 3. szám

fel a kérdés: mivel foglalkozott, mit tett mellettük és velük 1857-ig Bér­czy Károly? Novellákat, verseket írt és for­dított, Victor Hugótól, Dickenstől is; írásait a szerkesztők mindig szíve­sen fogadták, anélkül azonban, hogy nevét indokolt lenne együtt emle­getnünk a nagy kortársakéval. Az igazán jelentős szellemi kézfogás még hátravan a „Vadász- és Ver­­­­enylap" megindulásakor: az 1860-as években készül majd leghíresebb munkája, Puskin „Anyegin” című versesregényének magyarra fordí­tása. Érdekes, hogy az első magyar sportújságíró sohasem folytatott te­vékeny testedzést. Gyenge egészségű, gyakran betegeskedő, fáradékony ember volt, aki betegsége — aho­gyan az akkori orvosi jelentés mondja: „szerves szív­bántalom” — miatt a szabadságharcban sem ve­hetett részt, és fiatalon, 46 évesen szállt sírba. A sport szeretetét két forrásból meríthette, azaz tulajdon­képpen egyből: az angol életmód­ból, amelynek buzgó tisztelője és terjesztője maradt haláláig, bár a szigetországba sohasem jutott el. Erősítette benne az érdeklődést Széchenyi közelsége is, aki az 1820- as évektől kezdve ugyancsak angol mintára honosította meg nálunk a lóversenyzés sportszokását. És hogy Bérczy Károly emberi arcképe még teljesebb legyen, elmondhatjuk, hogy a Prottmann rendőrfőnök elé kerülő lapalapítási engedélykérése nem volt az első ilyen jellegű vál­lalkozása: 1854-ben egy szépirodalmi folyóiratot kezdeményezett, akkor azonban nemleges választ kapott. A császári rendőrség még túlságosan jól emlékezett arra a lángoló hangú versre, amellyel 1840-ben a ma­gyar főváros felszabadulását ünne­pelte. Ezek után üssük fel a „Vadász- és Versenylapénak Bérczy életében, 1867-ig megjelent és általa szerkesz­tett példányait! Sportújság volt, de ezt a mai szemmel mért rangját csak lassan, lépésről lépésre küzd­­hette ki magának, hiszen az 1850-es és az 1860-as években a legtöbb fő­városi lakos még a „sport” szó je­lentésével sem volt tisztában. Akik tudták, azok meg lekicsinylően nyi­latkoztak róla, mint a Vasárnapi Újság 1865-ös, álnév mögé rejtőzött cikk­írója: „Fölkeresed az angol szótárban — ott áll sport, tréfa, játék, mulatság, időtöltés. Egyéb semmi? Semmi, átvitt értelemben vadászat s más efféle mulatság. Tehát játék ...” Pedig számottevő előzmények már voltak: Széchenyi István közel em­beröltővel korábban meghonosította a lóversenyeket, hogy velük mező­­gazdasági, állattenyésztési célt szol­gáljon. Arisztokratáink szép tábora csatlakozott ehhez idővel, anélkül azonban, hogy a szórakozás puszta tényén és lehetőségén kívül más, magasabbrendű elképzelést is köve­tett volna. Régi sportnak számított a vadászat is, amely a költséges nagyúri passziótól (hajtással, kopó­falka élén) egészen a természetet járó, magános-puskás szemlélődésig terjedhetett. Nem véletlen tehát, hogy Bérczy lapjának élére ez a ket­tős cím került, utalva a már létező és űzött sporttevékenységre. Bizo­nyos szervezeti keretek is kialakul­tak: lóversenypálya, „csolnakda” a Duna partján, úszóiskola, 1851-től pedig a Pesti Testgyakorlók Egye­sülete. Mi újat hozott Bérczy Károly lapja ebben a helyzetben? Elsősor­ban azt, hogy terjesztette, bővítette a sport fogalmát, új ágait ismer­­tette meg olvasóközönségével, így került sor tíz év alatt a pisztoly­lövészet, az íjászat, az ökölvívás, az atlétika, a korcsolyázás, az úszás, de mindenekelőtt az evezés népszerű­sítésére. Célja érdekében az ügyes író-szerkesztő sokszínű kelléktárat alakított ki és vonultatott fel, hála német, angol és francia nyelvtudá­sának a nyugat-európai nagyobb ha­gyományú testvérlapok sok cikkét, híradását fordította magyarra. Szemléltetésül álljon itt a kerékpár­­sport első hazai említése 1867-ből: „Velocipede a neve Parisban azon két kerekű kis gyalogkocsinak, mellyeket a kormánykerék segélyé­vel a bennülő maga hajt. A hajtás­hoz kis gyakorlat szükséges; nyolcz angol mérföldet egy óra alatt köny­­nyen hátra lehet tenni bennük...” Bérczy különösen ügyelt arra, hogy támogasson, biztasson mindenkit, aki részt vállalt a sportirodalom fel­lendítésében. Az e tárgyban dolgozó tollforgatók munkáját nagyban ne­hezítette a megfelelő magyar szó­kincs szegénysége. Bérczy írói tehet­sége nagy előnyt biztosított: rég el­feledett szavakat kutatott fel és népszerűsített, magyar—német va­­dászműszótárat állított össze, és ha szükség volt rá, újakat is alkotott. A mai sportújságíró, ha a „mezőny" és a „lőtávol" szavakat leírja, alig­ha tudja, hogy Bérczy nyelvi örök­ségét kamatoztatja. A „Vadász- és Versenylapéban színvonalas könyv­szemle-rovat csinált kedvet ügye­sen kiválasztott részletekkel a sport­könyvek olvasásához. Idézzük fel az ismertetések sorából Birly István 105 éves edzéstervét a versenyző evezősök számára: „Felkelésnél üdvös a testet hideg vízzel jól lemosni, hideg fürdő csak mint percznyi bemártás a vízbe en­gedtethetik meg ... a megmosás után durva kendővel jól meg kell dör­ A szerkesztő-tulajdonos gyászjelentése a Vadász- és Verseny­lapban 1864-es fametszet a Duna jegén korcsolyázókról. Háttérben (balról) a Gellérthegy, a Tabán és a Várhegy látható 26

Next