Sporthirlap, 1928. május (19. évfolyam, 51-63. szám)

1928-05-10 / 54. szám

2 SPORTALAP, CSÜTÖRTÖK, 1928 MÁJUS 18. A „magyar—osztrák”k krónikája Eső után köpönyeg... Mondhatná­­ bárki: négy nappal az esemény után beszélni az eseményről. A válogatott mérkőzés eseménye azonban olyan esemény, hogy érdemes beszélni róla nem négy nap múltán, de akár mind­addig, amíg be nem köszönt az új eseménynek a napja. A tanulságok­nak egész tárházát tárja föl egy vá­logatott mérkőzés, respektíve a ma­gyar—osztrák mérkőzés, amely mél­tán nevezhető a magyar nemzetközi mérkőzések derbyjének. De nemcsak a napi értéket képviselő tanulságok miatt kell, hogy napirenden tudja tar­tani magát a „magyar—osztrák”, de hosszabb életet érdemel már történeti múltjánál, a tradíciók patinás súlyá­nál és főképpen annál a hatalmas vonzóerejénél fogva, amely valóság­gal örök erőforrásává lett a magyar futballsportnak. A gyors feledés jogát át kell en­gedni azoknak az egyre kevesbedő­­számú Sonntagslágereknek, akik csak divatból vagy az általános izgalom­­forgatagából belesodródva, mint al­kálim vendégek tisztelik meg látoga­tásukkal a nagy esemény színhelyét. Szóval a laikusoknak. A látványos színjáték zsölye-, meg karzatközönsé­gének. Akiket nem csap meg a fut­ball történetének a levegője, akik nem élték át a futball nagy harcainak az izgalmait, akik nem is tudják meg­érteni, mit foglal magában az a hét­jegyű szám, amely jelzi, hogy ez a 62-ik magyar osztrák válogatott mér­kőzés. Mert roppant gazdag históriát je­lent ez a szám. Jelenti az elmúlt ne­gyedszázadnak egész sporttörténetét, nagy dicsőségekkel, nagy örömökkel és csalódásokkal, reménységekkel és csügg' J''sekkel telített negyedszáza­dot. S jelent benne az érzések föl­emelő és lesújtó változatai mellett fényes neveket, amelyek egykoron megfürödtek a siker napsugaraiban vagy elmerültek­ a balsiker sülyesztő­­jében. Élet­re kelnek a szép emlékek s a múlt távolságából minden oly üdí­tőnek, oly rózsaszínűnek tűnik fel, akár a felnőttnek az iskola padjaiban eltöltött boldog esztendők. Mert ugy­e, ki emlékszik ma játé­kosokra, ak­ik a nagy küzdelmek tüzé­­ben nem tudták megállani a helyüket. Ki emlékezik a vereségek keserűsé­gére, a balsikerekre, a rossz napokra. Az idő mindnyájunknak legjobb ba­rátja, legnagyobb jótevője. Nem őriz m­ág a számunkra mást, csak a szépet és a kedveset. A rosszat és a gonoszt elűzi messzire, hogy soha többé ne zavarja a galambszárnyakon repülő em­­lékeket, így lesz ez a 62-dikkel is. Ma még fájón érezzük a szomorúságot, amiért elestünk a biztosnak vélt győzelem­től, ma még szigorú arccal beszélünk válogatottjaink gyengébb teljesítmé­nyeiről, de egészen bizonyosan eljön az idő, amikor mosolygó szemmel fog­juk visszaidézni az emlékét ennek a mérkőzésnek is. Megbocsátjuk hamar és elfeledjük gyorsan, amin ma még keseregni tudunk, hogy majdan ér­dekesnek és szépnek találjuk ezt az esős délutánt is, amelyet annyi izga­lomban éltünk végig. Az időknek ezt a szivárványszínű fátyolát szívesen látom az esemé­nyen, amelynek ezernyi mozzanata még itt futkároz a szemünk előtt, mielőtt végképpen elfutnának a múltba, oda a 61 mellé, a magyar— osztrák mérkőzések örökéletű törté­nelmébe ... De ne hagyjuk tovasuhanni ezt az eseményt sem búcsúszó nélkül. Anél­kül, hogy megtisztítanék a küzdelem hőseit a sártól, ami rájuk ragadt a pálya talajától és amellyel megdo­bálta őket a győzelem vadászzsák­mánya nélkül megtért Sontagsláge­­rek indulata. Ne hagyjuk kiszolgál­tatva a válogatott csapatok az alant járó kritikának, amely nem is tudja felfogni egy magyar—osztrák mér­kőzés tartalmát, sem értékét, sem pedig jelentőségét. Ez a kritika nem terjed tovább az egyszeregy számje­gyeinél, a számszerű eredmény meg­állapításánál. Ez a kritika nem te­kint másra, csak a gólokban jelent­kező eredményre, de nem ritkán még ennél is inkább arra fordítja legfőbb figyelmét, hogy megállapításokat te­gyen. Ki volt jó és ki volt rossz. Hogy ki miért volt jó, vagy miért volt rossz, megítélni már nem tudja, mert szakértelme nem terjed túl azon a határon, amelyet az ellen­szenv, vagy a rokonszenv jelöl ki kri­tikája számára... Hát ezekkel a „kritikákkal” szem­ben jár ki a védelem a válogatott já­tékosok számára kivétel nélkül. Am­seinek csak úgy, mint Foglnak, Buko­vinak éppen úgy, mint Obitznak, vagy Pesovniknak. Mert elsősorban nem a leszólás, nem a lekicsinylés jár ki a válogatott játékosnak. Az első szó, ami őket a küzdelem után megill­eti, a köszönet szava. Minden jó ügynek a harcosát köszönet illeti, akár sikerült a reábízott feladat tö­kéletes megoldása, akár nem sikerült. A 62-ik „magyar—osztrák” harco­saitól sem szabad, de nem is lehet megtagadni a köszönetét. Harcoltak úgy, ahogy tudásuktól és kondíció­juktól tellett és ahogyan az adott kö­rülmények megengedték. S ennek az elismerése és illő kifejezése után kö­vetkezhetnek a megállapítások, követ­­kezhetik az igazságos kritika és jö­hetnek a helytálló magyarázatok, sőt még a leszólások is. De a vasárnapi karzat-közönség mentalitásával, vagy a klubszemüveg optikai csalódást kí­vánó műszerével, vagy akár az os­toba gúnyolódás vesszőjével gyako­rolni a kritikát, méltatlan az esemény jelentőségéhez, de méltatlan a ma­gyar futballsport becsületéhez is. Csak azokhoz méltó, akik nem tudják a kritikát gyakorolni, csak így. Sár­ral, gúnnyal és ostoba tudatlanság­gal.* Meggyőződésem, hogy a legtöbb esetben egészen másként alakulna a mérkőzés lefolyása és eredménye, ha nem nézné a közönség. Nem azt aka­rom m­ondani, ho­­y a magyar válo­gatott csapat győzelmeiben részes a közönség, mert buzdítja, lelkesíti, tetterőre sarkalja a csapatot. Ha erről akarnék beszélni, kénytelen­ lennék megcáfolni ezt a hitet, sőt megfordítani az egészet. Én leg­alább most már nem először tapasz­talom, hogy a mi közönségünk hű­vös, lusta, apatikus. Nem a közön­ség rázza föl a csapatot, hanem el­lenkezően, a csapat ragadja magá­val a nézők ezreit. Ha ellankad a csapat, kihűl a közönség lelkesedése is és magára hagyja a csapatot a balra forduló erőfeszítéseiben. Hej, mennyire másként csinálja ezt az olasz közönség... A „magyar-­ osztrák” közönség nélkül, zárt pá­lyán a mi fölényes győzelmünkkel végződött volna. Más egyebek kö­zött már csak azért is, mert Amsei egészen másként védett" volna. Egy­szerűbben : védett volna. Amsei ugyanis olyan különösen érzékeny természet, hogy ne mondjam, szé­gyenlős természet, aki az első bal­sikerre ki tud zökkenni egész lé­nyéből. Megretten annak a gondo­latától, hogy az ő hibájából érheti kár az ügyet s ha ilyen kárral járó hiba valóban elkövetkezik, felborul egész lelki egyensúlya. Ezzel ma­gyarázható a karrierjében nem elő­ször előfordult végzetesen rossz szereplése, amellyel természetesen előre számolni nem lehet. Most is az történt vele, hogy súlyos védési hibát ejtett az első osztrák gól előtt s ezt annyira röstelte, hogy többé nem is tudott magához térni. A szégyenkezésből támadtak azután a további bajok s minél több oka volt Amselnek a szégyenkezésre, a kö­zönség annál inkább írt az ő szám­lájára olyan hibákat is­, amelyek­nek a szálai pedig már a fedezet­sorból és a védelemből indultak ki. Nem vitatható, hogy Amsei lehetet­lenül indiszponált volt ezen a délutá­non. De lehet ezt előre még csak sej­teni is? Gondolhatta-e bárki is, hogy ez öreg rutini­ annyira csődöt mond­hat? Megvallom őszintén, nem bíz­tam benne vakon, de kapusaink jelen­legi tornáját tekintve, még­is őt kel­lett a legmegbízhatóbbnak tartani. De hogy nem voltam elragadtatva a sokszor kipróbált kapusainktól, azt hiszem eléggé deklaráltam Baum­ A legegyenletesebb teljesít­ményt azért Amsei nyújtotta — Hogy-hogy? — Mindkét félidőben egyfor­mán rossz volt a gart­envak tartalékul történt kijelö­lésével. Hogy pedig miért nem cserél­tem ki a mérkőzés folyamán? Két ok­ból: Elsősorban a kapus­csere csak komoly sérülés esetére van megen­gedve. A csere más okból tehát nem sportszerű, de a cél érdekében még sportszerűtlenségre is kapható lettem volna, ha ... Ha Amsei maga adja át szerepkörét a tartaléknak. Ebbe bele­egyeztem volna az első szóra. De szé­gyenszemre kivenni a csapatból egy ilyen komoly, becsületes és nagy múlttal rendelkező játékost akkor, amikor 4:2-re áll a mérkőzés a mi javunkra s amikor ez a játékos rászo­rul, hogy helyreüthesse a renoméján esett csorbát, úgy érzem most is, megengedhetetlen lett volna a szá­momra. Utólag természetesen már jóval könnyebb beszélni és tüzet okádni s nem nehéz leírni azt az okos­ságot sem, hogy a szövetségi kapi­tány tudhatta volna, hogy Amsei esős pályán nem tud védeni. No persze, a szövetségi kapitánynak illenék előre tudni, hogy eső lesz a válogatott mér­kőzés délutánján ... Mert hát volt ám ilyen kritika is ... " Nem hiszem, hogy bántó volna az összehasonlítás: a vérbeli futballjá­­tékos és a nemesvérű teli­vér között rokontulajdonságok észlelhetők. Pe­­jachevich Albert gróf, a híres ma­gyar tréner már sok évvel ezelőtt rá­jött erre s tréningrendszerébe sokat átvett azokból a tanulságokból, ame­lyeket az atléták tréningrendszerében megfigyelt. A telivér, ha igazi klasz­­szis, fölötte kényes, érzékeny, sőt hiú is. Válogatós a talajban, az idő­járásban és még a társaságában is. Ismerünk derby kreket, amelyik meg­tagadja igazi képességeit, ha mély volt a talaj, a másik pedig csak mély talajon tudta kifutni formáját. Vol­tak lónagyságok, amelyek csak kis mezőnyben, mások csak népes me­zőnyben voltak elemükben s volt olyan is, amelyiket nem lehetett kimozdí­tani a boxjából, ha el nem kísérte a pályáig az az istállótársa, amelyet maga mellett a legjobban megszokott. A híres Rascalt például minden start­jához elkísérte egy kistermetű 16- társa­s Naplopó is megkívánta, hogy előtte, vagy mögötte sétálgasson a jártatóban legkedveltebb lakótársa. Az ilyen sigánnal rendelkező teli­vérek mind klasszis képességűek vol­tak, mint ahogyan az embereknél is a legértékesebbeknek van a legtöbb bogaruk. Bocsánatot kérek, de Bukovit a te­livér természetrajzát ismerő sports­­man szemével nézve, vasárnap óta még nagyobb klasszisnak tartom, mint eddig tartottam. Amint szo­rongó érzéssel játékát figyeltem, nem tudtam szabadulni a klasszis telivér­rel való összehasonlítás gondolatától. Egy ragyogó képességekkel föl­ruhá­zott derby kreket láttam benne, aki­nek a klasszisa felmondja a szolgála­tot, mert­­ nem konveniál neki a mély talaj. S mellette Obitzot nézve pedig Rascal jutott az eszembe, ame­lyet mindig elkísért a kistermetű is­tállótársa, hogy mellette legyem ami­hez a legjobban hozzászokott, mint ahogyan Bukovi is a legjobban sze­reti, ha mérkőzésein Obitz a part­nere. S ebben a jószakértelemben vigasz­talódtam meg Bukovi vergődésnek beillő játéka fölött, Obitz teljesítmé­nyére azonban nem tudtam vigasz­talót találni még a elvonatkoztatott területről sem. A mi nagy krekünkön a mély tala­jon még Obitz sem segített, de egyet a száz ellen, hogy száraz talajon meg­nyeri a derbyt... Az igazi klasszis­nak lehetnek rossz pillanatai, de klasszisában csalódni nem lehet... Konrád első félidőbeli játékát meg kellett volna örökíteni s mint a fut­ball diadaljelvényét végig kellett volna hordozni egész Európában. Re­mekmű volt. A második félidőben ő volt az elhagyott gyermek... A meccs után két ballábasnak, álló szo­bornak és Amseinek nyilvánította a „kritika”. Bravó... (Ka.) ■» is P r ° ’Ü* “m ^ ‘ ** »k | MftCHEH KEHIO ÉB TftWA fa*5 ! Mindennek Konrád volt az oka!... őszintén szólva először kételk­ed­­tem a dologban! Mikor az „Új Nem­zedék" írta. Azt hittem csak rossz­májúságról van szó. Tévedtem. Igaza volt. Kétségen kívül. Láttam én is. Bármennyire is fáj, de­ be kell is­mernem! A római eredmény után még nem hittem volna. Azt hittem, Amsei volt a hibás, vagy Bukovi ha­gyott ki, így gondoltam, mert nem voltam ott. Elvégre is amit az ember nem lát, arról nem lehet meggyőződ­ve. És különösen nem gondolhat arra, hogy a centernek köze lehet a kapott gólokhoz. Legfeljebb az adottakhoz! Most vasárnap azonban láttam min­dent. Rájöttem arra, hogy ennek az 5:5-ös eredménynek egyedül és kizá­rólag a Konrád az oka.. Annak az ötnek is, amit adtunk és annak az ötnek is, amit kaptunk. Amit még adtunk, azt csak elbírnám, de amit kaptunk, amiatt borzasztóan esz a pe­nész. Mert lehetett Bukovi rossz, Obitz rosszabb és Amsei a legross­­szabb, a főbűnös azért Konrád! Ha ő nem alapítja meg a bécsi iskolát, ha ő nem tanítja éveken át az osztrá­kokat, akkor azok nem jutottak vol­na odáig, hogy Budapesten öt gólt lőjjenek! Ezt sohase bocsátom, meg Konrádnak. Lám, a Turay... Az egészen más. Az biztosan nem fog ilyeneket csinálni! ... (Néma.) FTC pálya Üllői­ út Vasárnap, május 13-án d.n. 5 órakor Hungária délután 3 órakor Bástya-Nemzeti délután 1 órakor Budai 33 FG—Bocskay­­. ligabeli bajnoki mérkőzések

Next